Dancs Arur: Szansájn

Sunhsine Cinema * A szerző fotója

Van egy mozi az utcámban. New Yorkban nem számítanak különlegességnek a mozik, hanem olyanok, mint ami a mindennapi élethez hozzátartozik, a metró, a fűszeres vagy az edzőterem. Ez a mozi mégis másabb a többinél, mert amolyan művészmozi-féle. Nincs ez pontosan így meghatározva, hogy akkor – mint olyan – mi is legyen a szerepe, csak az, hogy független. Ez azt jelenti, hogy némileg távol esik a hollywoodi köröktől és az ezekkel vidám pajtáskodásban izgő-mozgó terjesztőktől. Ennek tetejébe még kellemes kis hely is, ügyesen simul bele a Lower East Side egykori zsidó-lakta negyedének emitt-amott még felbukkanó, múltra utaló, a jelen vizéből még kiálló, korhadó cölöpjeihez. A XIX. Század utolsó éveiben épült és 1898 óta figyeli a Houston street alakulását. Mikor felépült, az erdélyi emigráns, Schimmel Jónás már javában árulta a sarkon az ételes kocsiról az igencsak kelendő knisht, és 1910-ben éppen a mozgószínház tőszomszédságában megnyitotta azt a pékséget, amelyik mai napig kiapadhatatlanul süti a kóser hagymás és krumplis süteményeket, és bár az öreg Jónás ezt a matuzsálemi kort nem élhette meg, ükunokája, Alex mai napig büszkén viszi a családi üzletet nem csak a New York-iak legnagyobb örömére.

Így tehát, egymásnak vállvetve dacolnak a korral a szomszédomban a mozgófilmszínház és a pékség. Nem csodálom, hogy Woody Allan is vendége volt már a Schimmel pékségnek, hisz minden bizonnyal megfordult a moziban is, ahol a filmei is előkerülnek még. Azt mesélik a moziról, aminek a neve olyan vidáman cseng, mint gyermekkorunkban a színes gyermeklap címe – Napsugár – hogy bár alig elhihető, de biza a független alkotók művészfilmjei itt kasszasikert produkálnak. Erről talán éppen az a Terrence Malick mesélhetne, akinek „Életem fája” című alkotása hétszázezer dolláros bevételt hozott alig pár évvel ezelőtt, amikor mindenki azon siránkozott éppen Amerikában, hogy a gazdasági válságban annyira lelassult a gazdaság, mintha már sohasem akarna az ország talpraállni.De hát Amerikában mindig siránkoznak valamiért, nem is lenne szabad ilyesmiből kiindulni, maradjunk csak a mozinál. Mert arra nem tudom megtalálni a válaszom, hogy miért kellett hat évnek eltelnie, hogy a mindig lesett, mindig csodált és mindig lelkesen fotózott moziba magam is besétáljak.

Az ember egy egyhetes világutazást követően akkor is agymosott, ha csak nyaralni volt – nem tudom, csak sejtem, mert ilyenben nem volt még részem… – de akkor pláne, amikor ez az egy hetes világcsavargás a munkája. Mindig is hajlottam arra, hogy bármit, amit éppen csinálok, teljes odaadást kapjon részemről. Amivel nem tudtam az életem során minden lelkesedésemmel foglalkozni, elhagytam az utam során. Néha visszamentem érte, s ha éreztem magamban késztetést, magammal vittem, ha nem, örökre elástam. És milyen jól tettem. Mert így újabb és újabb távlatok nyíltak meg, amit teljes erőbedobással kellett csinálnom. Ilyenek az utazásaim is. Intenzívek. És mint olyan, rengeteg energiát termelnek bennem és emésztenek is fel. Voltam színpadon, voltam „műsorban” is eleget az életemben ahhoz, hogy tudjam, a hazaérkezés egy útról pont olyan, mint amikor a szereplő a reflektorfényből kilépve lesminkel és hazamegy, és nem leli a helyét egy ideig. Nyughatatlan és fáradt. Zsong. Lényegtelen, hogy most csak órákról vagy napokról beszélünk-e. Az állapot az, amiről itt szó van.

Normális embernek New Yorkból elutazni Londonig is akkora megterhelés, hogy napokig tart, míg biológiai órája és alvásritmusa valamelyest is helyreáll, ehhez képest én két nap pihenő után mentem vissza Londonba egy másik egyhetes utazás után. A kihagyhatatlan, angol környezetben elköltött sztékvacsora mellett, ami sosem maradhat el, azok a reggeli séták a kertben, hol nyárelőn rhododendronok, ilyenkor meg nárciszok pompáznak. Nem foglalkozhat az ember időeltolódással vagy fáradtsággal ilyenkor, amikor ilyen fontos látnivalók vannak. Mikor mentünk, épp kiloptak alólunk egy órát valami elavult tudomány nevében, de ezzel együtt is öt időzóna változott Londonig, és onnan Los Angelesbe repülve pedig újabb nyolc, ezúttal visszafelé. Ezt a koloncot lerázni meg csak úgy a legesélyesebb, ha az ember rögvest leront mondjuk Santa Monicába kellemes társaságban megvacsorázni. Erről az én Winston barátom gondoskodott ezúttal, akivel annak idején Helsinkiben a sörtrollit hajkurásztam egy évadon át, és akinek eltökélt szándéka volt karibi szellemben megvacsoráztatni a 66-os út végén. De a következő nap sem telt láblógatással, sőt, talán a lábam volt az, aki igazán megérezte, mennyire hiányzott már a lelkemnek ez a La La Land. A kánikulai márciusi nap estéjén sűrűn a városra, és főleg a tengerpartra telepedett novemberies ködöt már Santa Monicán láttam a reggeli napsütésben felszállni. A délelőtt Malibun ért, és sárga menyecskeszem-lugasok közt másztam hegyet nagyokat dulakodva közben tériszonyommal a sziklák tetején, ahol nem is a kéklő öböl látványa szédítette meg a szívemet, hanem a mélyen alattam a sziklának csapkodó Csendes-óceán morajlása az újra és újra fel-felgomolyló ködben.

A hegy tetején nem sokan mászkáltak. Két asszony erőlködött egy telefonnal közös fotót készíteni magukról a virágtengerrel, és közben magyarul tanakodtak. Épp odaértem, és – ahogy ez természetes – magyarul ajánlottam fel fényképészeti tapasztalataimat a fotográfia elkészítésére, jobbára figyelmen kívül hagyva a meglepetéstől megdermedt két asszony arcát, akik minden ellenkezés nélkül adták át az iPhone-jukat. Nyilvánvaló hát, hogy ha az ember magyarul megszólal a világon, annak olyan ereje van, hogy akár telefonkészülékek tömkelegét is begyűjtheti egy ilyen portyán. De én ilyen szempontból jó keresztény ember vagyok, és amint elkészültek a képsorok, visszaadtam a telefonjukat, és elköszöntem. Mentemben ocsúdtak fel, és szóltak utánam félénken, mintha nem volnának bizonyosak benne, hogy tényleg értek-e magyarul:

– Elég ritka errefelé a magyar szó…
– Látják? Ilyen csepp ez a világ!… – intettem, mielőtt elsiettem rég látott barátommal találkozni.
A délutáni napsütésben Santa Monicán pihentem meg egy pár pillanatra emberbámulás roppant izgalmas tevékenysége mellett, hogy a naplemente mind mélyülő színeiben már Hollywood fölött, a hegyen kaptassak felfelé.
– Lám, visszatalálsz-e még a helyre, „Kati csücskére”… Napnyugtakor ott várlak – osztotta rám a feladványt.
A visszatalálás enyhén túlzásnak éreztem, mint amikor valakit bekötött szemmel egyszer elvisznek egy erdő közepébe sötétedésre, és ott leveszik a szeméről a kötést, és ott hagyják, találjon kiutat magának. De tudtam, ez is csak az egyik olyan feladat volt, aminek célja La Lához fűződő viszonyom elmélyítése. S bár erre már rég nem volna szükség, lamentálásnak itt helye nincs. És nem csak izgatottan, hanem végtelen örömmel vágtam neki a hegynek a rég látott arc és rég hallott hang hívásának eleget téve. Annyit tudtam, hogy a Griffith Centertől egy a forgalom elől lezárt félreeső kaptatón kell felmászni megkerülve a Hollywood feliratot homlokán vislő Lee csúcsot, és kapaszkodni felfelé öt és fél mérföldön keresztül. Amikor a Hollywood feliratot már oldalból láttam magammal egy szinten, vörösödni kezdett az ég, közeledett a napnyugta. Lihegve siettem, bár fogalmam sem volt, hol vagyok, és mennyi még az út. A helységérzékelő sem működött igazán térerő hiányában, mégsem éreztem egy pillanatra sem, hogy esetleg nem a jó ösvényen vagyok az úticélom felé. A nap éppen a látóhatár aljához közeledett, mikor egy beérkező üzenet jelezte, hogy van annyi térerő, hogy megbizonyosodjak a helyes útirányról. Nem mintha nem jártam volna éppen eleget az életemben olyan utakon, amelyek helyességéről megoszlanak a vélemények – barátaim tudják, alapjában véve rendes ember vagyok. Én tudtam, azaz jól sejtettem, hogy jó úton vagyok. Két elszánt biciklis előzött csak meg, s ha én hörögve köpködtem a tüdőmet a kaptatón, akkor róluk sem mondható el, hogy fütyörészve tekertek felfelé. El is bizonytalanodtam egy pillanatra, amikor az út ereszkedni kezdett. Azt hittem, a „csücsök” valahol a hegy tetején van. De éppen csak elindult a szerpentin alá a völgynek, a fák és a duplakanyar takarásából előbukkant a hajtűkanyar, és mögötte teljes pompájában megnyílt a lenyugvó nap ezer színű vetítővásznán a táj, amitől elakad a szó. Az egyik facsutakon ült a kanyar csücskében és az esti fényeit gyújtogató várost figyelte a káprázatszerű csillámlásban. Amióta láttam ezeket az útszéli cölöpöket, töprengtem, mi is az a cél, amit szolgáltak, amikor az ő idejükben ide elhelyezték őket, hisz minden bizonnyal fontos feladatot szántak nekik túl azon, hogy emberek onnan bámulják a naplementét. Aztán arra gondoltam, a maguk korában, amikor itt még járhattak autók, ezek voltak a védőkorlátok a hajtűkanyarban, hogy akit La La Land káprázata arra késztetne, hogy elveszítse az út felett az uralmát, ne hagyják teljesen könnyedén a szakadékba duvadni.

Hirtelen elmúlt minden fáradtságom, és elkezdtem le, a kanyar irányába szaladni, és amikor közel értem, egy ismerős dallamot fütyültem el a lihegéstől némileg eltorzulva. Grimaszolva fordult hátra, és nézett rám a szeme sarkából, amit némileg eltakart a fejére húzott fekete kapucni:
-Tudtam, hogy pontos leszel.
– Én nem.
– Olyan nincs.
– Itt vagyok.
– Itt úgysem beszélgettünk még.
– Azt nem. Mesés táj…
– Láttam jobbat is… – vihogunk.
– …elakad az ember szava… – folytatom.
– Most is el fog.
– El?
– Hallgatni fogunk.
– Mit?
– A mindent.
– Kár, hogy a valóságban nincs pad és lámpa.
– Miért?
– Azon könnyebb lenne a hallgatás.
– A lámpán?
– Azon is.

A másik csutakra ültem. A nap felső koronája éppen alámerült a távoli hegyek mögött közé és közénk terítve a várost, mint végtelen flitteres takarót, amelyen több és több fényes csillám gyúlt minden pillanatban. Az égen pedig elkezdődött a nagy örvénylése a színeknek az izzó narancssárgától a bársonyos liláig, az órák óta mélyülő kék pedig teljesen feloldódott a vörös és sárga árnyalatainak kavargó kergetőzésébe. A mi csendünkben valóságos égi zengemény volt a szín-játék. Úgy nézett ki, hogy az örvény közepe éppen ott van, ahol imént a napkoronát láttuk vörösen izzva eltűnni, és azon az égi lefolyón a színek – mint a borotválkozástól eldugult mosdóban a víz – lassan, de határozottan szivárogtak lefelé, s ami körben mögöttük maradt, és mind jobban terjedt szét, a csillagos sötétség. Olyan volt, mintha a város-takaró flitteres csillogása olvadt volna egybe az éggel, és terjedt volna szét minden irányban.

Mikor már jócskán ránksötétedett az ég, és a tölcséren az összes szín lefolyt a Santa Monica hegység csúcsain túlra, a város és az ég csillogása pedig már nagyon élénken sziporkázott, jobbnak láttuk lefelé indulni. Filmekről, prérifarkasokról, eszement légiutasokról, a világaink dolgairól és csörgőkígyókról beszélgettünk jobbára. Nem tudom, van-e gyalogkakukk a Griffith Parkban, de semmi esetre sem szerettem volna, ha az este vidáman kóválygó farkasok bennünket kergetnek, és azt sem, ha együtt kell csörögnünk az ösvényeken valamely helyileg meghúzódott kígyóval netán egy grizzli karjaiban… Igaz, lépten-nyomon a figyelmeztető táblák és az interneten látott képek a környék eleven vadvilágáról nem voltak megnyugtatóak, de nem hagyhattam ki még pár pazar fotó lehetőséget. Tolta mellettem a biciklijét kiugrókra fel, majd le, és duruzsolt.

– … új film, Malick rendezte. Szeretni fogod.
– Tudod, hogy nem járok moziba…
– De már igen! És tudod mit? Ott játsszák majd legelőször nálatok, a szép mozidban!
– Csak miattam…
– Csak miattad!

Az obszervatórium felé ereszkedő ösvényről kitérve egy kimagasló csúcsra kapaszkodtunk és a csörgőkígyós táblára támaszkodva, a szűk helyen egymásba kapaszkodva néztünk körbe a lélegzetelállító panorámán, amit Los Angeles végtelen csillogása terített elénk. Mint valami ékkő a végtelen csillogásban, aranybrossként ragyogott előttünk a másik csúcsról az obszervatórium kupolája. A La La Land-láz óta az addig is forgalmas hegyi utakon megsokszorozódtak az autók, és a forgalom lényegében estére teljesen megbénul a szerpentineken. Okosabbak gyalogosan indulnak fel a pármérföldes szakaszon Los Felizből vagy épp Hollywoodból a Griffith Center csillagvizsgálójába és kilátójára. Ha eddig sikerült egy kis csendes pillanatot lopni a kilátón egy-egy estén, ha épp arra jártam, akkor ez mostantól lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. A film dalait bömböltető cabriók és dudorászó japán, amerikai, latin-amerikai, brit, francia, spanyol, magyar és román turisták hada mellett az ember már legkevésbé sem kívánkozik oda, szerencsére, a Kati csücske egyelőre titkos hely marad, a kényelmes amerikaiak számára elképzelhetetlen annyit gyalogolni egy kultuszhelyért, ahol sem büfé, sem bár nem található, s ahova autóval felhajtani nem lehet, a látogatók meg elriadnak a figyelmeztető tábláktól, még ha tudják is, merre kellene menni a kanyonok közt.

– Nem irigyellek, ha te most ezen a tömegen átvágva akarsz hazafelé indulni, ezektől én már nem védhetlek meg – fordultam felé fejcsóválva.
– A hegy túloldalán hagytam az autót, gyorsan áttekerek a hegyen…
– A hegy túloldalára?!… Mért is nem lepődök meg…
– Mert az nekem nagyon rosszul esne!
– Nekem meg az, ha valami vadállatok szétszednének.
– Engem csak a nők szednek szét… – vigyorgott, és jólesett látni azt a komisz fintort az arcán, amit az egész esti szokatlan komorságban már-már elveszettnek könyveltem el.
– Ígérd meg, hogy egészben átérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan!
Az obszervatóriumtól két irányban vezet az út le a városba, és derült estéken a fehéren világító hagymafejű, bóbitás lámpák gyöngysora követi csak a szerpentines utat. Most azonban összefüggő és eldugult kocsisor piros féklámpái kanyarogtak mérföldes sorban. A sötét mélység nem engedi érzékeltetni, mennyire vagyok magasan, de amint valahol mélyen lenn egy kanyarban egy autó fényszórói feltűntek, a tériszonyom olyan térdrogyasztó roham formájában tört rám, hogy állványostul és kamerástul a földre huppantam, és az alsó ösvényig meg sem álltam gatyaféken.
– És még én vigyázzak magamra… – dünnyögte szemrehányóan lenézve rám a magasból, majd utánam ugrott, és gondosan összeszedegette szétgurult cuccaimat – Tessék, papa!…
– Papa?!
– Ígérd meg, hogy egészben leérsz, és akkor küldesz nekem egy üzenetet, hogy mindened megvan – vigyorgott, majd a vállamnál elkapva szorosan magára ölelt.
Rengeteg kérdés és megbeszélnivaló motoszkált bennem, de ez az egyik olyan esténk volt, amior leginkább hallgattunk vagy semmiségekről beszélgettünk. Az azonban nem hagyott nyugodni, ami akkor vetődött fel bennem, mielőtt lezuhantam volna a kiugróról:
– Miért van az autód az északi kijáratnál?…
– A Hillsre megyek. Egyszerűbb onnan…
– A Hillsre?! Átköltöztetek hozzád?
– Visszaköltöztem… vissza a Szamóca utcába. Majd gyere!
Addig néztem utána, amíg az első kanyarban el nem tűnt a villogója. Vannak pillanatok, amikor az ember azt érzi, mozdulni sem bír. Vagy ha igen, semmiesetre sem arra, amerre mennie kell… De elindultam lefelé Hollywood irányába, hogy onnan egy könnyű vacsorát követően visszautazzam a város túlvégébe a szállodámba. Már össze sem rezzentem, mikor leérve Los Feliz luxusvillái közé, az út közepén egy unatkozó prérifarkas ásítozott a jövő-menő autók reflektorfényeiben. Megjött az üzenet is:

„VIGYÉL MAGADDAL BUDAPESTRE!!!!!”

Szóval rendben odaért…
Az esti összegzés engem is megdöbbentett, 182 kilométert tettem meg aznap különféle módokon, és ebből 20 km-t tettem meg gyalog. Nem is csodáltam, hogy a lábamat annyira sem éreztem, hogy fájjon.
Hogy az utat hogy dolgoztam át LA-ből Koppenhágáig, fogalmam sincs, de azt tudom, hogy annyira vágytam vissza Koppenhágába is pár hónapnyi kihagyás után, hogy nem voltam képes alvásra vesztegetni az időt a nyolc órás újabb időzóna átugrás ellenére sem, hanem estére a városba mentem. Láttam, olvastam a híreket, hogy tombol New Yorkban a hóvihar, és kemény telünk van március idusán. Ezzel szemben Los Angelesben kánikula majd novemberi köd váltotta egymást, a szép szőkék vidám országában meg nyíltak a cseresnyevirágok. Emlékeztem, hogy tavaly tavasszal az Ørstedsparkban valóságos kökörcsinszőnyeg virított: lila és sárga kikericsek egész tengere. Ezért mentem idén is oda elsőre, majd becsavarogtam a mesékkel teli város boldogságszagú kisutcáit, és úgy már nyugodtabb lélekkel térhettem meg pihenőmre.

Reggeli után másnap a tengerparton bóklásztam szokásom szerint. Leírtam már, s nem győzöm ismételni magam, hogy Koppenhága és a dánok közelsége mennyire jó hatással van rám. Olyan megmagyarázhatatlan pozitív energia áramlik mindenből és mindenkiből, egyszerűség és játékosság, vidámság, felszabadultság, amit aligha lehet sok helyen megtapasztalni. Süttettem magam a nappal kicsit a mólón, miközben az járt a fejemben, mennyire izzasztó volt még egy nappal azelőtt a nap Malibun vagy a hollywoodi hegyek közt, most meg milyen öröm, ha kicsi kis cirógatást is érzek akár…
Egy ilyen színekkel telt mozgalmas hét után megérkezni haza, 6 óra időeltolódást még begyűjtve, New Yorkba, jó. Nem mondom, hogy lendít a hangulatomon a fagyos hideg és a derékmagasságban az utakról a járdára feltolt mocskos hó, de az ember örül annak, ha hazaérkezik. Főleg, hogy a lakásban le nem szedett karácsonyi girlandok és fények éppen illenek a kinti időjáráshoz, és otthonos, ünnepváró hangulatba emelik a hazaérkezőt.
Csak, amint mondottam, ez az a pillanat, amikor az emberben hirtelen csend támad. Elül a mindenféle zaj, az emberek zsivaja, a repülőgépek zúgása, a repülőterek megbolydultsága, a tenger morajlása, emlékbe vonulnak a színek, és az ember csak bámul ki másnap reggel az ablakon a kávéjával a kezében, és fogalma sincs, mit kezdjen saját magával.
És ha még az eső is elkezdi a mocskos havas létet még jobban összepocsékolni, akkor az embernek nem marad más, mint hogy befordul, és téli álmot alszik, vagy elmegy valahova, ahol esetleg jó is lehet. Az ablakból nézve a város minden időben csábítóan vonzó, de amikor az embernek nem fűlik a foga a sétáláshoz, a hosszas metrózáshoz pedig pláne nem, akkor egyértelmű, hogy csakis a közelben kell keresgélni… Szürke volt a délután, esős, mogorva idő… Hiányzik a napsugár. Napsugár! … Hát, persze, a mozi! Felkaptam valami kényelmes cuccot, amivel az ember jól befészkelheti magát egy méretes pattogatott kukoricával a zsöllyébe, és nézi, mit akarnak neki megmutatni.

„Bármilyen élmény jobb, mint a semmilyen élmény” – mondják már a film elején. Így akkor ez jó lesz, állapítom meg magamban, és hagyom magam elvinni a történetbe. Alig mozdulok. A fejemet is csak akkor csóválom meg, amikor a filmben ruhástól veti bele magát a vízbe egy boldog pillanatában.

Forrás: Égből kapott mesék

2017. március 30.

Szóljon hozzá!