Távozott a marosvásárhelyi Aranyszalagtár napszámosa

Jászberényi Emese halálára (1940-2017)

Alacsony, kemény asszonyka volt: született rádiós, bár volt idő, amikor ő úgy remélte, színpad lesz a végzete. Hát nem éppen úgy lett. Viszont a kultúra mindvégig megmaradt élete értelmének… A kolozsvári egyetem bölcsészkarán végzett 1962-ben s nyugalomba vonulása után is még sokáig rendszeresen bejátszották a marosvásárhelyi rádió Aranyszalagtárában őrzött, megismételhetetlen riportjait, interjúit, közvetítéseit. Többek között olyan kimagasló személyiségekkel, alkotókkal, akikről ma már szintén csak múlt időben beszélhetünk. S ahogy telnek az évtizedek, úgy nő a becse és értéke mindannak, amit rádiósként az utókorra, az erdélyi és az összmagyar öntudatra hagyott.
Bármilyen illő szavakat is keressek most bemutatására, a leghitelesebbek, úgy tűnik, azok a vallomásos sorok, melyeket az 1998-ban megjelent, Szól a rádió… A Marosvásárhelyi Stúdió 40 éve című, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozta, Jászberényi Emese által szerkesztett emlékező kötet számára fogalmazott:

„Születtem Dicsőszentmártonban, egy kisvárosban, melyről Jókai Mór ezt írta: «Dicsőnek nem dicső, szentnek nem szent, s Mártonnak is csak Marci».
Tanultam Marosvásárhelyen, ötéves koromban már baletteztem: voltam Fekete hattyú, és Hamupipőke mostoha testvére…
Felnőtt lettem Kolozsváron, s a Kincses város bőkezű volt hozzám: ott találkoztam először, 18 éves fejjel a mikrofonnal – jaj de féltem tőle! – , ott kaptam felelés nélkül 10-est Balogh Edgár professzortól – aznap jelent meg életem első riportja a Szabadságban, ő is olvasta. Ültem Kalotaszentkirályon azon a padon, ahol Ady ölelte át Csinszkát. Kuksoltam két órát a Magyar Opera ruhatárában, hogy ott lehessek a Turandot bemutatóján, s a közönséggel együtt sirassam Liút.

A mikrofon előtt, ahol elemében érezte magát… (archív)

A Marosvásárhelyi Rádió (MR) lett az igazi otthonom. Megéltem hőskorát. 1964-et írtunk; a mozdonyvezetőt rábírtuk arra, hogy az állomás nélküli falunál lassítson. Lassított. Kollegáim több kilós bőröndökkel és én 12 centiméteres cipősarokkal ugrottam le a vonatról. Ma is a jó Istennek köszönöm, hogy ezt a kalandot épen megúsztam. A MR jelentette a Szivárványt, a húsz évig szerkesztett ifjüsági műsort. Ha a helyzet úgy kívánta, egyetemi színis múltam örökségeként voltam tündér, vagy éppen Süni – Lázár Éva rádiójátékában. A Marosvásárhelyi Rádió elhallgattatása után öt évig gyermekeknek ajánlottam a szebbnél szebb olvasmányt, de mindig mondtam, majd ha egyszer… És eljött! Az újraindulás ujjongását azonban a keserű valóság váltotta fel 1990 márciusában. 20-án hajnalban Juhász Ilonával beszéltem a megdöbbentő valóságról. A szó többször is elakadt.
Néhány hónap múlva megszületett a Kilátó, a Marosvásárhelyi Rádió irodalmi és művészeti naplója. Az én gyermekem. A 450. adás is gondot jelent, de egyben örömet is. Nem számoltam, de legalább 5000 riportot és interjút készítettem világvárosokban, és eldugott tanyákon. S a rádió jelentette azt az új feladatot is, amellyel 1991-ben megbíztak: a magyar szerkesztőség irányítása nagy felelősséggel jár, mindig minden körülmények között igazat mondani, még akkor is, ha fáj.
És jelenti korunk «legelmésebb találmányát», ahogyan Jókai nevezte a rádió dédapját s jelenti a tiszta beszédet. Jelenti a hallgatók százezreit, és azt az egyet is, aki éppen most, az adás időpontjában kapcsolja be a rádiót, mert hiszi, tudja, hogy a Marosvásárhelyi Rádió az ő hűséges, és megbízható barátja.
Adja Isten, hogy mindig így legyen!”

Egykori egyetemi kollégájaként, megrendülten hallgattam a marosvásárhelyi rádió déli híradásában a Kozma Jászberényi Emese haláláról szóló értesítést. A szerkesztőség saját halottjának tekinti. És joggal: nem csupán napszámosa, hanem 1990 után avatott vezetője is volt a magyar szerkesztőségnek. A bemondónő hangja minden mondatnál elcsuklott, a sírás fojtogatta. Talán éppen akkor tudatosodhatott benne, s vele együtt a szakmabeliek előtt, hogy mit jelent az éter munkásainak kényszerű, végső elhallgatása. Annak ellenére, hogy megőrzött adásai bármikor visszajátszhatók, értékelhetők, becsülhetők. A rádiós könyv előszavában is nem a saját érdemeit ecsetelte, hanem a vásárhelyi rádió értékmegőrző szerepét fontolgatta: „Az évek során ezrek szólaltak meg a Marosvásárhelyi Rádióban, Erdély szellemi életének legismertebb tudósai, művészei, írói, közéleti emberei, és a hallgató, az ismeretlen, de mégis ismerős.”
A szakma iránti rajongását pedig e mondatba sűrítette: „A legszebb hangszer az ember hangja…”

Cseke Gábor


Jászberényi Emese ifjúsági adásaiból:

SZIVÁRVÁNY (1975) – Marosvásárhelyi séták

A nagymúltú marosvásárhelyi Bolyai líceum egyik végzős osztályának vendége volt a Szivárvány szerkesztője. Becsengettek és a lyukas órát csevegésre szántuk. Egyre jobban megnyíltak a diákok és panaszkodni kezdtek, hogy a felnőttek milyen szigorúak; 4-est kapsz, ha nincs hajpántod, otthon rád üvöltenek, ha hangosan hallgatod a Beatleseket, későig sem olvashatsz, mert anyu ideges, apával sem lehet beszélni, mert ő mindig mással, fontos dologgal van elfoglalva. Hát nehéz ma fiatalnak lenni – mondták. Hallgattam egy ideig, majd megszólalt bennem a tanár, bár egy napig sem tanítottam az egyetem elvégzése után, de úgy látszik, hogy a 200 éves tanári és tanítói családi „gének”, csak közbeszóltak: gyertek beszélgessünk arról, ami titeket érdekel, arról, ami nektek tetszik! Nézzétek, a magnót is félreteszem, hogy nyoma se maradjon a csevegésnek. Kitörő örömmel fogadták az ötletet, s a nagy hangzavarban alig értettem, hogy ki miről akar tárgyalni, vagy éppen vallani.
– Ismeritek azt a játékot – próbáltam rendet teremteni a rendetlenségben –, gondolunk valamire, közületek az egyik kimegy az osztályból, három perc múlva visszajön, és ki kell találnia azt a tárgyat, vagy híres embert, akire vagy amire mi gondoltunk.
– Jó… ragyogó – hangzott fel innen is, onnan is a beleegyezés.
– Gyerekek, gondoljunk a Teleki tékára.
És már nyílt is az ajtó. és B.M. jött be. Sok kérdés és felelet után, csak kitalálta!
– Mit tudsz a könyvtárról? – kérdeztem.
– Hát, könyvek vannak.
Röhög az egész osztály Karinthysan, de csak rövid ideig, mert mindenki arra gondol, ő mit válaszolt volna. Elszégyellték magukat, hogy az óceán túloldaláról érkeznek kutatók, látogatók, hogy megnézzék ezt az egyedülálló kincset, és íme, ők 100 méterre a könyvtártól nem tudnak semmit róla.
– Tudjátok mit – jöttem az ötlettel -, nem csak ti vagytok tájékozatlanok! Néhány héten át járjuk be Marosvásárhely legismertebb utcáit, tereit, és ismerkedjünk a várossal!
– Mi fogjuk biztosítani az anyagokat – mondták a diákok. És így is lett:
– …Teleki Sámuel, Erdély kancellárja már fiatalon kezdte gyűjteni a könyveket. Megvásárolta a külföldi és hazai piacon található klasszikus műveket és tudományos kiadványokat. 1793. április 14-én tizenkét szekéren indította útnak Bécsből bibliotékáját és helyezte el az újonnan felépített Tékában. Tudnotok kell, hogy mintegy 40 ezer kötetet, ebből 66 ősnyomtatványt tartalmaz, talán nem veszítek rossz néven, ha megjegyzem, hogy az 1500-ig kiadott könyveket nevezik ősnyomtatványoknak, itt van például Galeotto Martio műve, az 1475-ben Bolognában nyomtatott Liber de homine, vagy az Atlas Maior Janssonius című térképgyűjtemény. Itt tekinthető meg a XV. századi Koncz kódex, amely a Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák néven ismert, hatodik magyar nyelvemléket tartalmazza, és itt látható Apáczai Csere János Magyar Logikátska című könyvének egyetlen példánya, valamint Körösi Csorna Sándor Tibeti angol nyelvszótára. Itt talált otthonra a Bolyai múzeum is, valamint a Református Kollégium 50 ezer kötete – ez úgy gyűlt össze, hogy annak idején a Református Kollégium külföldön tanuló diákjai valahányszor tanév végén, amikor jöttek haza gyalog Göttingából vagy Amszterdamból tarisznyájukban ott lapult a könyvtárnak szánt ajándékkönyv.
Egy hét múlva másik diák érkezett egy újabb anyaggal, mely szintén beépült a Szivárvány műsorába:
– …A múlt héten a Teleki tékát mutattuk be, s most az Apolló palotáról szeretnénk beszélni, amelyet Teleki Sámuel gróf építtetett, azzal az elképzeléssel, hogy a jövedelemből a téka könyvállományát bővítse. Az első emeletén vendégfogadó működött, amelyben bálokat is tartottak és később színielőadásokat is rendeztek. Itt lépett föl Déryné, Kántorné… Tudnotok kell azt is, hogy valamikor régen a Maros a mostani főtéren folyt, s miután elterelték – hol volt még az aszfalt! – esős napokon nagy sár volt az utakon, járni alig lehetett. Így a kis vagy a nagy dobos azt dobolta ki, hogy „bál nem lesz, ha sár van”, de ha a sár kicsi volt, akkor a város lányait és asszonyait cseberben vitték a bálba, vagy színházi előadásokra. Úgy gondolom, ez volt a taxi őse.
A Kultúrpalotáról is akartam szólni nektek. Valamennyien ott vagyunk a hangversenyeken, s nézzük, hallgatjuk az orgonát, melyről ti is tudjátok, hogy a legnagyobbak közé tartozik 4463 sípjával és 63 regiszterével. Illik megjegyezni Komor Marcell és Jakab Dezső nevét – mindketten építészek voltak, és az ő terveik alapján épült szecessziós stílusban a Kultúrpalota. A Tükörterem a ház gyöngye, tervezője Nagy Sándor, Thoroczkai-Wigand Ede és kivitelezője Roth Miksa. Nagy Sándor a székely népballadák alapján készítette a Júlia szép lány, Kádár Kata Budai Ilona és Szép Salamon Sári című ablakfestményeket.
Művészi értékük elismeréseképpen ezeknek a festményeknek lett volna feladatuk, hogy a San Francisco-i kiállításon Európát képviseljék. Kitört az első világháború, s csak az odajutott vázlatok részesülhettek elismerésben.
Sokat tudnék még mesélni nektek, de ide kell jönni, és a képtárat is megnézni, mert Munkácsy Mihály festményével is találkozhattok. S még valamit jegyezzetek meg, olyan híres volt Marosvásárhely Zeneiskolája, mely szintén a Kultúrpalotában székelt, hogy az itt végzett diákok, Budapesten megkapták a felsőfokú végzettségről szóló bizonyítványt. Lisztnek és Dvoráknak a tanítványai tanítottak.
De mára ennyi elég! Jövő héten a Várról fogok nektek beszélni.

(zene)

Marosvásárhely legnevezetesebb házait, utcáit a diákriporterek mutatták be, akkor, amikor útikönyvek még nem álltak a rendelkezésükre.
A sorozat 1973. március 22-én, csütörtökön kezdődött.
Csak az írott anyag maradt meg, a hangfelvételeket mind letörölték. Ki tudja, hol élnek ma a diákriporterek?!

Forrás: Szól a rádió… A Marosvásárhelyi Stúdió 40 éve. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1998.

2017. április 5.

6 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Döbbenetes. Őszintén együttérzek a szeretteivel.

  2. Máriás József:

    Mély fájdalommal olvasom évfolyamtársam/évfolyamtársunk halálhírét. Kedves Emese, nyugodj békében! Emléked megőrizzük

  3. Deák-Takács Piroska:

    ” Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. ”
    Kosztolányi Dezső
    Emléked megőrizzük, Emese : Piroska és Levente Déváról

  4. barabás istván:

    Öt évig együtt koptattuk a kolozsvári egyetem padjait. Azután együtt gyászoltuk meg tanárainkat, akik rendre elmentek: Jancsó Elemért, Szigeti Józsefet, Márton Gyulát, Szabó T. Attilát, Balogh Edgárt, Csehi Gyulát, Sőni Pált meg a többieket. Most sorra kerülünk mi, a tanitványaik is. Lám, Emese sietett az elsők között lenni. Fájdalmas a búcsú. Nyugodj békében, Emese: Bari és Kati Bukarestből

  5. Bérces Mária KLára:

    Szinte hihetetlen! Emese, a mindig mosolygó, kedves-kedélyes, csicseri… Pedig biztosan sokszor fájt sok minden… Legyen örök nyugalmad; őrizzük emléked.
    Baba, Debrecenből

  6. Kov'cs Ferencné Zékány Aranka:

    2017.április 18 Utolsó emlékem Emesével Múlt év júliusában több időt voltam Marosvásárhelyen Attila fiaméknál.Mivel én nehezen járok,megkértem Emesét és Szilvássy Marit,jöjjenek ők el Koronkára.Szívesen elfogadták a meghívásomat,egy délután jó 3 órát elemlegettük a diákkori eseményeket ,csínyeket.Jó hangulatban telt a délután ,de hamar eltelt az együttlét.Sajnáltuk,hogy már senki sem vállalja szívesen a hosszabb kiszállást bár 2017 újból találkozó -55 éves -éve lenne.Megígértem ,hogy amikor újból Mvhelyre megyek, jelentkezek, legalább hármasban ünnepeljünk. Sajnos, ha ígéretem be s tartom már csak Marival lehetünk együtt. De Emese emléke mindig élni fog szívemben. Nyugodjék békében.Aranka. UI. Mari mindnyájunk nevében részvétnyilvánító hirdetést tett az újságokba,PIROS RÓZSA – kedvenc virága volt-csokrot vitt a temetésre.Emesét , régi kívánsága szerint , elhamvasztották.BÉKE PORAIRA

Szóljon hozzá!