200 Arany

(szeszélyes napló / 21)

“A modor nem segít semmit: a ki furulyán lelketlenül játszott, az a verklin is csak verklis fog lenni, uti figura docet. A nem-népiesen író verselők száma most is nagyobb, mint azoké, kik furulyáznak, ám számlálja fel valaki: s hol a Byron? hol a Hugó?
Jó költő nem minden bokorban terem; utánzók mindig lesznek s kell, hogy legyenek. Vesta szüzek ők, kik csekély mécseikben tartogatják a tüzet egy későbbi lángelme számára. Egyénileg elvesznek a mindennapiság tengerében, de egyetemes hatásukat nem lehet megtagadni. Vajon Shakespeare előtt nem volt-e angol költészet? Vajon ő támad-e, ha ez  nincs: ha nincs kit homályba borítni? Aligha.

Engem azzal vert meg isten, hogy ily dolgokon tépelődjem! Miért is kellett nekem odahagyni békés magányomat? Miért e pályára lépnem, mely egész életre boldogtalanná tett? Oly nyugodtan élnék, én egyszerű falusi jegyző, nem ismerve senkitől! De az ördög nem hagyott békét: első léptem sükere hiúvá tőn, s vágyakat keltett bennem, melyek elvontak a mindennapi élet apró gondjaitól. Most meg vagyok hasonlva enmagammal: örömest visszatérnék a régi ösvényre, de nem lehet többé. (Oh barátom!) ha én Toldit ne irtam legyen: nem volnék most vagabundus.

(Arany János levele Tompa Mihálynak, 1853)

 

„Bele estünk, benne vagyunk!” hanem én sokkal lelkiismeretlenebb ember vagyok e tárgyban, mint te! én úgy itt hagyom szó nélkül egyszer az irodalmat, mint szent Pál az oláhokat. Úgy jártok velem, mint a gólyával, nem tudjátok mikor ment el, csak azt látjátok, hogy már nincs itt. — Mit a népies és nem-népies restauratiójáról beszélsz, szépek és igazak. En erről még nem gondolkodtam, megvallom, de most eszembe jut Szemere Miklósnak egy elvetett szava: „Meglásd, ismét abbahagyják a népiest, s visszatérnek a régire” — ezt akkor természetesen nem hittem, azóta elfeledtem, most eszembe jut. Tehát vágott orrú, hegyes orrú csizma! Népies, nem-népies! Ebben is divat van tehát! ? Azonban nem hiszem, hogy kikopjék az irodalomból ezen egészséges elem ismét, inkább túlviszik, mint abbahagyják, ez az én hitem.

Azért ne hidd, liogy TOLDI második része, ha olyan lesz mint az első, épen azon kapóssággal ne fogadtassék, mint az első. Írd meg, meg kell irnod, én is tudom, hogy megírhatod; s bár átlátom a nehézségeket, melyekkel küzdesz a külkörülményck, és saját énedben: meg kell irnod. Azt azonban jegyezd meg; mentül késöbben írod meg, annál nehezebben írod meg! — Értem boldogtalanságodat is; hidd el, nem afFectatio vagy mese az: hogy a költő nem boldog, de tán épen ezen kérdés teszi a költőt? Magányodban elhiszem, hogy boldogabb volnál, de akkor ki írta volna meg TOLDIT?

Leveled végén ez áll: „nem sokára színől színre.” — Nehezen! Nem rég adta tudtomra a szolgabíró, hogy mint notatus internálva vagyok, azaz útlevelet nem kapok sehova! Szerencse, hogy Miskolczot megjártam, nem tudván még ezen határozatot, mert most már oda sem mernék elmenni, mint mentem eddig, útlevél nélkül… Már most, édes barátom, mi örömed lenne, ha az országúton fognának el, s vinnének Kassára .vagy Pestre mellőled? Ezért nem iszom én a te borodból ez idő szerént. Mindezekért nem javalhatom nektek, — pedig bizony igen fáj — hogy hozzánk jőjetek!

(Tompa Mihály levele Arany Jánoshoz, 1853)

Az Aranykor Egykori Lovagja

2017. április 12.

Szóljon hozzá!