Nászta Katalin: Fényképeim/2

Azt hittem, szívem mélyén szocialista vagyok. Akkor jöttem rá, hogy mégsem, amikor tinédzser koromban hazafelé menet iskolámból, a Szamos parthoz közeledtem, az első hídnál, mindjárt a magyar színház épülete után jobbra. Világosan emlékszem a körülményekre. Felvillant bennem a gondolat, hogy nem lehet megvalósítani az egyenlőség-testvériség-szabadságot, mert nincs egyenlőség, tehát ebből kifolyólag nem lehet testvériség, sem szabadság. Hogy valakik, ha nem is egyenlőbbek – akkor még nem ismertem a cinizmust –, de mások. És emiatt kizárt. Meg kell különböztetni az embereket. Ekkor indult el bennem a magasabb szinteket ostromló gondolkodás. Persze, nem neveztem sehogy. Csak törtem a fejem, járt az eszem. Tavasz volt.
Mikor a szerelem ért utol, akkor is a Szamos part melletti Sétatéren sétáltam hazafelé. Nyár volt. Ráhullott valami meztelen vállamra, arcommal próbáltam leseperni és elképedtem mennyire selymes a bőröm. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik simább, a vállam, vagy az arcom. Narcisztikus, ezzel a kifejezéssel is akkoriban ismerkedtem, még minden rossz szájíz nélkül. Találkoztam a különböző fogalmakkal. Éreztem, hogy valamiképpen tiltott.
A világ csodája, mikor felfedezed az életed, benne magad, hogy valamit kezdhetsz magaddal, újabb és újabb dolgokra jössz rá, mersz tenni, és alig akadályoz meg ebben valami is. Ez a fiatalság? Csak azért nem teszel többet, mert nem ismered fel, mikre vagy képes. Még alszol valahogyan. Talán az egész élet abból áll, hogy nyitogatod ablakaid a világra. Amit meglátsz és megragadsz belőle, az lesz a te világod. Mindig tart a felfedezések ideje, bár idővel inkább befele hallgatózik az ember. Sok meg nem hallott hang vár meghallgatásra.
Idővel a szocializmus elitizmussá fejlődik az emberben. Az élet minőségi megélése kéri. És nem azért elit, mert többre tartja magát, miközben ezért az. Nem kirekesztő elitizmus, hanem az élet felértékelése. Már tudja, elveszíthető. A vége felé jobban látszik az útvég. Ebben pont annyi a szomorúság, amennyi vidámság van a születés körül. Egyenesen arányosak. Egy reménységi felhanggal az elmúlás kalapján. Ilyen az ősz.
Az életeink fáziseltolódások miatt szenvednek súrlódásokat, hajótöréseket. A nem egyszerre megértett, átélt események különböző oldalakra hajítanak, és az útszéleken nem találkozunk. Te nem akkor vagy szerelmes, amikor én, és ő akkor érti meg, amikor én már rég megértettem, mitől döglik a légy. Nem tudjuk siettetni egymás beéréseit, ezek nem tőlünk függnek. Szerencsések azok, akik egy ritmusra tudnak járni. Nekik a tánc is menni fog. Ahonnan a repülés már könnyű. Még ha le is esik a hó.

2017-04-24

2017. május 5.

4 hozzászólás érkezett

  1. Kapui Ágota:

    Annyira szép, olyan bölcs és olyan igaz. Szeretem ezt az erősen evokatív, elgondolkodtató, gördülékeny szépprózát! Mintha elindítana valamit bennem, a saját Szamos-parti sétáim emlékét, csak “fáziseltolódással”…

  2. Nászta Katalin:

    A hullámverések ritmusára… Öröm, hogy van visszhang is a parton. Köszönöm, Ágota!

  3. Barta László:

    Az “önfényképezés” mindig csodás dolgokat hozhat elő…pláne ha gondolatban visszatérünk a Kincses Városba, ha a Szamos parton sétálunk épp a Sétatéren és ha a szerelem emléke belibben. Katalin kedves, ez szép volt !Tömör és hangulatos.

  4. Nászta Katalin:

    Köszönöm, kedves Barta László.

Szóljon hozzá!