Kemény István: Lúdbőr

Kemény István szenzitív, intuitív, rezignált és okos esszéista. Ebből ad kostolót ez a remek kötet, ahol szembesülünk a költő értékrendjével és világlátásával. Szenzibilis alkat, vitatkozni valóm nincs vele. Remek a borítófotó. Bartis Attila fényképezte, csak kis vizslájának fülét látni egy sarokban. Füst Milán, Weöres Sándor, az ötven elmaradhatatlan költő, és mű. Kemény István vall magáról, szerzőkről, művekről, mesterségről, nem középiskolás fokon.

Kerekes Tamás

Részletek:

Magvető Kiadó www.magvető.hu

Most olvastam el másodszor A 22-es csapdáját, huszonnyolc év után. Amikor először, akkor tizenkilenc múltam. A padtársam már a harmadik gimnázium (és a pad) alatt elolvasta, és attól fogva állandóan abból idézgetett. Tudtam tehát, mire számíthatok: a háborúra. A háborút is tudtam. Akkoriban első- vagy másodkézből mindenki tudta a háborút. ’81-ben a negyven fölöttieknek még voltak róla saját emlékeik. Például az apámnak, aki hároméves korától kilencéves ko- ráig benne élt. A háború a második világháborút jelentette mindenkinek, és ha valaki véletlenül egy másikról beszélt, hozzátett egy jelzőt: harmincéves, első, vietnami. Minden egyéb esetben a háború szó azt a nagy katasztrófát jelentette, ami minden tizedik embert megölt, és ami után élünk. És nekem a világ legtermészetesebb dolga volt egy ilyen esemény után élni. Tíz éve halt meg az apám, ’99. augusztus 7-én. Pár nappal a napfogyatkozás előtt, amit nagyon várt. Azt még szerette volna látni. 2000et is szerette volna megérni, de ebben már nem bízott, mert realista volt, és nagyon beteg. Végigbetegeskedte az egész életét, de négy éve rákos volt. Végső soron így is több jót látott, mint amennyit remélt az életétől (hiszen láthatta például Kádárt megbukni, és egyszer még Velencét is, pár órára). Régen ilyenkor, augusztusban mindig megnézte velünk a tűzijátékot (ami nekem névnapi ajándék volt), de tudtam, hogy utálja, mert ilyenkor eszébe jutnak a bombázások. Az egyiket például a nővére ölében ülve élte túl a Kende utcában a második emeleti konyhában: egyetlen csempe pottyant a térdére a falról, miközben a bérház konyhafal túloldalán levő része megszűnt létezni: öt emelet omlott egymásba. Szóval túlélte a bombázásokat, és csak a téli ostromokkal együtt járó elkerülhetetlen kényelmetlenségek (járvány, éhezés, fagy, nyirok,
57
gyógyszerhiány) következtében hitte azt a család, hogy örökre meg fog bénulni. Egy kézikocsiban tologatták Buda romjai között majdnem egy évig. De aztán ez is elmúlt, mégpedig a gellérthegyi pálos kolostor sziklakápolnájában, csoda folytán. Apám kimászott a kézikocsiból, és újra járt. (Azt tervezte ezután, hogy szerzetesrendet alapít, ha nagy lesz.) De a tűzijáték hangját soha nem szerette meg, mert az a bombázásokra emlékeztette. Nem olvasott háborús könyveket, és nem nézett háborús filmeket. Én pedig szégyelltem, hogy engem ezek érdekelnek. És hogy a második világháború érdekel a legjobban. És tizenkilenc éves koromban nem mondtam el neki, hogy A 22-es csapdáját olvasom. Nem vallottam be, mert ez a regény éppen azokról az emberekről szólt, akik őt bombázták gyerekkorában. Négy amerikai bombázószázad állomásozik egy szigeten a Földközi-tengeren, és párnaponként bevetésre repülnek a kontinens fölé. Ilyenkor a légvédelem célba lő rájuk, és néhányan mindig meghalnak közülük. Egyéb napokon élik a luxus katonaéletet, fürödnek a tengerben, esznek-isznak-kurváznak. És rettegnek a következő bevetéstől. Yossarian, a főhős, tudta, hogy meg akarják ölni: megdönthetetlen bizonyítéka volt erre: idegenek, akiket nem ismert, ágyúval lőttek rá minden egyes alkalommal, amikor fölszállt a levegőbe, hogy bombát szórjon rájuk, és ebben semmi vicces nem volt. Ez a stílus nekem ismerős volt a felnőtteimtől. A háborút látott emberek haveri viszonya az abszurditással, az életveszély gondolatával, az erőszakos halállal. Nem is az apámtól ismertem Heller hangját, hanem a jóval idősebb bátyjaitól, akik mindketten voltak második világháborús katonák, és én bizony örömmel ismertem fel ugyanezt a hangot egy amerikai regényben. A felnőtteim, akik százával és ezrével láttak halottakat, ugyanazzal a természetességgel beszéltek hulláról, halálról, amivel bármikor bármilyen lerobbant gépet megszereltek. Egy ilyen háborút megélt felnőtt, ha meghallotta mondjuk 1974-ben, hogy felrobbantották a spanyol miniszterelnököt, csak ennyit fűzött hozzá az esethez: hát, igen, az ilyesmi rendkívül egészségtelen! És ez jóféle cinizmus volt. Nem is cinizmus. Emberbajtársi önirónia. Apám is tudott ilyen vagányul beszélni a halálról, jókedvében. De azért ritkán volt jókedvű. Én pedig inkább eltitkoltam előle
58
A 22-es csapdáját. Nem akartam, hogy agresszív embernek tartson, nem akartam, hogy sajnálkozva nézzen rám. Csöndben elolvastam a könyvet, halkan hülyére röhögtem magam rajta, és visszavittem a könyvtárba. Aztán eltelt a huszonnyolc és fél év, és közben a felnőtteim nagyobb része meghalt. A háború mint téma porlik, és lassan szóródik ki az életünkből. De A 22-es csapdája megmaradt. Tudom, mert a múlt héten olvastam el újra. Működik. Arról szól, hogy a társadalmat háborúban és békében egyaránt a hülyeség, az önzés és valamivel kisebb mértékben a gonoszság mozgatja. De az emberség tartja életben. Szóval A 22-es csapdája nem is háborús regény. Hanem regény. Többször is tűnődtem már azon, mi lett volna, ha elmondom az apámnak. Vajon tényleg árulónak tartott volna? Vagy csak úgy nézett volna rám, olyan szomorúan és ingerülten, mint Yossarian a négy húszéves újoncra, arra a négy talpraesett kölyökre, akik irgalmatlanul jól érezték magukat a háborúban? Ma azt hiszem, hülyeségeket gondoltam az apámról. Nem gondolt volna árulónak, és szerette volna a könyvet. És azóta megtudtam az édesanyámtól, hogy szerette a tűzijátékot is. Csak nem mondta el nekem. Talán nem akarta, hogy következetlen embernek tartsam. „
Talán ismerős az anekdota. Német filmhíradó a második világháború alatt – tudósítás a keleti frontról. Csataképek peregnek a vásznon, közben a narrátor katonás szövege pattog: Magyar fegyvertársaink vitéz népük ősi „Nobozmeg!” csatakiáltásával hősiesen rohamozzák a bolsevisták állásait!
Nevettem, amikor hallottam ezt a történetet, újra nevettem, amikor meséltem, de ha egyedül eszembe jutott, elszorult a torkom. És akár létezett ilyen filmhíradó a valóságban, akár nem, biztosan tudom, hogy a jelenet maga igaz. Mert már régen ismerem Ady Endrétől:
„Gyürkőzz, János, rohanj, János.”
Igen, konkrétan így gyürkőzik és így rohan a konkrét János a konkrét világháborúban. Nobozmeg. Konkrétan ennyi köze volt a magyar parasztembernek a hősi halálhoz. És ennyi a hozzászólása egy kis népnek a világtörténelemhez.
1990 nyarán úgy alakult, hogy a barátomat és engem egy öreg amerikás magyar vitt ki Kolozsvárra egy öreg, bérelt Škodával. Vezetőnk nem sokat késlekedett: már Kőbánya–Kispest magasságában nekünk szegezte a kérdést: na és mi a véleményetek, fiúk: tart-e még a turáni átok? Most is érzem azt a rémületet: úristen, hogy fogunk mi kibírni négyszáz kilométert röhögés nélkül?!
Kibírtuk, úgy, hogy nem mertünk egymásra nézni. Eltelt azóta tizenöt év, és sikerült kibírni azt is, sőt, ma már nincs is kedvem nevetni. És nem csak azért, mert közben ez az ország kisszerűségével, részvétlenségével, irigységével, kishitűségével, szolgalelkűségével, tunyaságával, parlamentjével, sajtójával, nemzeti színházával, futballjával, egész önként vállalt provincializmusával fényesen bizonyította számomra, hogy turáni átok létezik, itt van bennünk és bennem is, közvetlenül vagy közvetve én magam is tehetek a felsoroltakról. A nagyobbik baj az, hogy most, negyvennégy évesen úgy érzem, olyan lettem, mint az öreg amerikás a Škodában. Olyan kérdéseket teszek föl, amelyek ma, 2005-ben lehet, hogy rég nem is kérdések már. Népről, nemzetről, Komp-országról.
Ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy egy katasztrófa döntően megváltoztatja a világ és Európa közeljövőjét, akkor az én nemzedékemnek kemény kérdésekre kell válaszolnia most a huszonegyedik század elején: mit tudunk mondani az okos gyerekeinknek, hogy ne hagyják itt végleg Magyarországot? Mivel tudjuk őket magunkhoz láncolni öreg napjainkra? Van-e valami, amiért érdemes lenne itt maradnia a most felnövő nemzedékek legjobbjainak? Mit ér a szülőföld, ha magyar? A kérdések önzők. De én még nem jutottam el az önzetlenségnek arra a fokára, hogy magam küldjem el a gyerekeimet örökre. Ráadásul épp eléggé patrióta maradtam ahhoz, hogy ne akarózzon kimondanom, amitől félek: ennek az országnak vége, ez a nép eljátszotta a maga történelmi szerepét, igen, a gyerekeim másutt boldogabbak lesznek.
De érvem kevés van a maradás mellett. A legerősebb talán éppen Ady Endre.

2
Nagyon fontos könyv jelent meg az idén Adyról A Komp-ország poétája címmel a Nap Kiadó In memoriam sorozatában. A kötetnek évfordulós apropója nincs, nem észleltem az utóbbi időben Ady-reneszánszt sem. És A Komp-ország poétájá-t elolvasva arra kellett rájönnöm, hogy Ady Endre ma sokkal messzebb van, mint gondoltam.
Az In memoriam sorozat a huszadik századi magyar irodalmat tekinti át a teljesség igényével. Minden fontos magyar írónak és költőnek Csáth Gézától Weöres Sándorig egy-egy külön kötete van vagy lesz benne. Az Ady-könyv kitüntetett helyet kapott a sorozatban: az ötvenediket. Jelentőségét erősíti az is, hogy szerkesztője maga a sorozatszerkesztő, Domokos Mátyás.
A műfaj szemelvénygyűjtemény, de ez ne riasszon el senkit: a sorozat darabjai egy kis irodalmi érdeklődéssel regényként is olvashatók. Úgy olvastam az Ady-kötetet én is, mint egy gyerekkori kedvencet. Alig vártam, hogy színre lépjenek a kedves szereplőim: a jók (Babits Mihály, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Révész Béla, Ignotus) és a gonoszok (Rákosi Jenő, Szabolcska Mihály, Ábrányi Emil, Tisza István, sőt maga Kosztolányi Dezső). És nem is csalódtam: jöttek mind, élükön a főhőssel, „Isten szörnyetegé”-vel – ahogy Németh László nevezi Adyt A Komp-ország poétája 341. oldalán.
Olvassa el a könyvet az is, aki egyszerűen arra kíváncsi, milyen egy zseni. Nagyságával és gyarlóságaival együtt megtalálja. Fényképeket talál, önéletrajzokat, vitairatokat, leveleket, a nagy versek mellett Ady-paródiákat, a hódoló cikkek, visszaemlékezések mellett pletykákat, intimitásokat és ezek forrásait. Mindent szépen, több felől megvilágítva. A „duk-duk-afférról” szóló oldalak összeállítása kimondott szerkesztői bravúr – ahogy néhány levélváltás segítségével képet kaphatunk Ady Endre intrikusi munkásságáról. Nagyon tanulságos nyomon követni a kötetben egy tévhit történetét: Ady butaságáét. A mindenkori fölényes bennfentesek álláspontja ez: Ady Endre zseni volt, na ja, de buta. Halász Gábor 1928-as esszéjéből például kiderül, hogy Hatvany Lajos valósággal megsértődött, amikor rá kellett jönnie, hogy Ady Endre – gondolkozni is szokott… De hiába leplezte le Ady butaságának legendáját Halász, hiába emlékeznek sorra a kortársak, hogy Ady Endre volt a legélesebb eszű ember, akit valaha ismertek, maga a tévhit kiirthatatlan maradt. És bizony átcsusszant az idők rostáján hozzám is. Gimnazista koromtól Ady-rajongó voltam, de még ma is alig tudom elhinni, hogy tényleg létezhet olyan ember, aki nemcsak mindent tud (ez a zseni), hanem ebből ért is egy keveset. Hogy a felületes sznobok és a fásult magyartanárok vitájában mégiscsak a magyartanároknak van igazuk: Ady Endre igenis tisztán látta a korát.
Ami benne van a kötetben, az úgy jó, ahogy van. Ami nincs benne, nyilván szándékosan nincs. Mindent Adyról nem lehet beletenni egy négyszáz oldalas könyvbe. És minden olvasónak más hiányzik. Én örültem volna egy utószónak, egy friss, összefoglaló Ady-esszének, amit Domokos Mátyás írhatott volna meg,sőt iskolás lábjegyzeteknek is, amelyek a latin szentenciáktól a szabadkőművesség lényegéig szépen, türelmesen megmagyaráznának nekem mindent. Azt is, amit értek, rám fér. Akkor meglenne az a jó érzésem, hogy mások is megkapják a maguk eligazítását: mert bizony nemcsak a saját műveletlenségem bosszant, hanem a többi huszonegyedik századi átlagolvasóé is.
Hiányoltam egy-két marxista passzust Ady Endréről. Őszintén szólva jó ízes hülyeségeket szerettem volna olvasni az ötvenes évek elejéről, esetleg egy kis semmitmondást a nyolcadikos magyarkönyvemből (mert már elfelejtettem). De az sem zavart volna, ha kiderül, nem is volt annyira meghamisítva Ady a szocializmus korában. Egyszerűen jó lett volna látni, hogy az a korszak, az én fiatalkorom, egyáltalán – volt. Aki akkoriban nőtt fel, manapság szégyenlősködik: á, az a negyven év csak egy kisebb üzemi balesete volt a történelemnek, kit érdekel már? Pedig az akkori tapasztalatokat nem lenne szabad elfelejteni, tovább kéne adni, ha már egyszer jó drágán be lettek szerezve.
Talán nem ártott volna egy részlet az 1919-ben megjelent Az elsodort falu-ból is, mert főhőse, Farkas Miklós az első irodalmi Ady-figura, akiben Szabó Dezső saját magát akarta megírni, de végül is Adyt népszerűsítette sok ezer példányban. Később jöttek sorra a híres és kevésbé híres Ady-reinkarnációk, ökölre támasztott arc, nyakkendő, félrefésült haj. Hány kis Ady fényképeztette magát, szépreményű fiúk a húszas-harmincas években, ebben a pózban! A lázban égő nagy szemmel többnyire ugyan már bajok voltak, de a magyar zseni legférfiasabb póza mégiscsak az Ady-póz. A huszadik század tele is volt kisebb-nagyobb Ady-figurákkal a névtelen dilettánsoktól Latinovits Zoltánig.
Igazi hiányérzetem A Komp-ország poétája elolvasása után támadt. A kötet gyakorlatilag véget ér Ady századik születésnapjával, 1977. november 22-vel. Pedig a centenárium nagy ünnep volt. A tévé közvetítette a díszelőadást. Úgy rémlik, a legnagyobb színészek szavaltak akkor (csak Latinovits volt egy éve halott), a régi nagy költők pedig (ma már csak Juhász Ferenc él közülük) mintha díszhelyeken ültek volna. Akkor még úgy tűnt, hogy az Ady-kultuszt nem kezdi ki az idő. És most kiderült, hogy az volt az utolsó nagy nekibuzdulás Ady-ügyben. Azóta csönd van. És lehet, hogy ez a huszonöt éves nagy csönd maga az igazság:A Komp-ország poétája azt mutatja, hogy Ady Endre korának az elmúlt huszonöt év alatt vége lett. A nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évek Ady-„irodalmát” a kötetben összesen két kis szemelvény képviseli 2001-ből – Czeizel Endre tollából.

3
A hetvenes évek végétől kezdve (Nagy László, Illyés Gyula halálával) a magyar irodalom (költészet) kitessékelte magából a politikumot, a nemzeti tematikát. Sok minden mással együtt. A tragikummal, a pátosszal, az érzelmességgel, a katarzissal. Az intenzív totalitástól is megszabadult, a marxista esztétikának ettől a permanens szemrehányásától, ami tulajdonképpen nem akart mást jelenteni, mint hogy a jó mű a világ egészét mutatja. A magyar irodalom egy jó időre kituszkolt magából sok mindent: rendet akart csinálni magában. Meg akart újulni. Ironikus lett, önreflexív, okos.
Ebben az időben több szlogen járta a magyar irodalomban: többek közt az illyési, hogy a költő, a költészet nem vízügyi hivatal. Bízzuk tehát a közügyeket a szakemberekre: publicistákra, politológusokra. Az író ne népben és nemzetben gondolkozzon, hanem alanyban és állítmányban. Ezt az Esterházy-féle bon mot-t a kilencvenes évek irodalma kötelezőnek tekintette magára. Az irodalom pedig – szlogen a kilencvenes évek elejéről – végre az lehet, ami. Hogy az lett-e vagy sem, nem tudom, és meg se merném próbálni, hogy eldöntsem. De annyi biztos, hogy akkortól fogva ilyen szavakkal, mint nemzet, világ vagy minden, könnyen a dilettáns gyanújába lehetett keveredni jobb irodalmi körökben. Főleg egy költőnek.
Nem volt csúcskorszaka a magyar versnek az elmúlt huszonöt év. Ekkor vesztette el az önbizalmát, a próza előretört. Ez is szlogen volt a nyolcvanas évek legelejétől: már nem a líra a vezető irodalmi műnem Magyarországon, hanem a próza. Kritikusok egész nemzedékei hangoztatták ezt, és nem is alap nélkül. Így tanultam már én is a bölcsészkaron a nyolcvanas években, bár beleéreztem némi kaján elégtételt: na ugye mégiscsak vége lett ennek a négyszáz éves lírai vircsaftnak a magyar irodalomban! A költőkben pedig lehetett valamiféle bűntudat, mert önként beálltak a sarokba. A költészet a nyolcvanas évektől kezdve belterjes kis szakmaként igyekszik meghúzódni. Mintha szégyellné, hogy nincsenek olvasói, de mintha további megszégyenülésektől tartva félne is az olvasóktól. (Mára ez változni látszik.) Mindezek közepette érkezett meg a politikai rendszerváltás. A demokrácia pedig (ezernyi szívmelengető áldása mellett) többek közt a költészetre is tökéletesen süket.
Egyszóval ebben az időszakban anakronisztikus volt egy költő, aki azt állította, hogy én nem bűvésznek, de mindennek jöttem. 

4
„Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket” – írja Ady egyik önéletrajzában A Komp-ország-könyv legelején (10.). Különbséget tett tehát az emberek két csoportja között: ember és magyar ember. Persze nem valamiféle hipersovinizmust vallott be ezzel, hanem azt, hogy őbenne két költő lakik. Az egyik egy eltűnőben lévő nyelv világirodalmi rangú költője, a másik egy eltűnőben lévő nemzeti történelem hőse. Az egyiket meg lehet a magyar történelem nélkül érteni, a másikat nem. Az egyik egy nagy költő, a másik egy nemzeti próféta. Az egyiket nehéz lefordítani, a másikat lehetetlen. Az egyiknek a legfontosabb sora: „Minden Egész eltörött.” A másiké: „Valahol utat vesztettünk.”
Nézzünk rá először az egyik Adyra, a nagy költőre, az egyszerűség kedvéért az ellenség, Kosztolányi Dezső szemével! Kosztolányi 1929-ben, tíz évvel Ady halála után írt egy híres-nevezetes tanulmányt. Ez a legbátrabb, legokosabb és leggonoszabb támadás Ady Endre ellen. Lényege, hogy Ady költészetének a nagy része csapnivaló, az Ady-kultusz pedig a rossz ízlés következménye, „az írástudatlanok árulása”. Azt írja: „rájöttem, egy vallással állok szemben. A vallásos érzést tilos sérteni.” (356.) A világos fejű, okos, ateista Kosztolányi ennél megvetőbbet nem is tudott volna Adyról írni.
Persze irigyelte. Kultuszát személyes sértésnek tekintette. De ugyanez a Kosztolányi Dezső mindent tudott a versről, amit a versről egyáltalán tudni lehet és érdemes! Tökéletes irodalmi ízlése volt, naprakész volt, a kor szellemét is érezte: tudjuk, felismerte a nála húsz évvel fiatalabb József Attila tehetségét. Nyilván tisztában volt azzal is, hogy ő ama pár költő közé tartozik, akiknek nincs okuk más verseit irigyelni. De Ady kultuszát mégsem volt hajlandó megérteni. Volt valami az irigységen kívül, ami elhomályosította a látását. Hatvany Lajosról írta a következő sorokat Halász Gábor, de mintha Kosztolányiról szólnának: „Hatvany csak irodalmi kategóriákban tud gondolkozni… a költő elkülönödő vágyában, szabadulni akarásában fel-felhangzó bírálataiban nem hajlandó mást látni, mint szeszélyes ötleteket, pillanatnyi érzelemkirobbanásokat, amikhez megfontolásnak, gondolkodásnak, világnézetnek semmi köze.” (112.)
Kosztolányi Dezső irodalmár volt, Ady Endre pedig nem. Kosztolányi csak az irodalomanyagot kérte számon Adyn, a történelem nem érdekelte. Nem mintha vak vagy süket lett volna a nemzeti kérdésekre, de korának magyarkodásözönével torkig lehetett, nem látott értéket benne. Szellemi arisztokrata volt, aki nem volt hajlandó ostoba, irodalmat nem értő tömegek véleményével foglalkozni. Arra a következtetésre jutott tehát, hogy az emberi butaság, a sznobság, a nyájszellem csinált Adyból költőistent. Vagyis valami olyasmi, ami a verseken kívül van.
Mindezek ellenére Ady „jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott… harminc-negyven versével…” (369.) Ennyit még Kosztolányi is elismert Adyról. Vagyis az egyik Adyt, a költőt, erős fenntartásokkal. A titokzatos másikról nem volt hajlandó tudomást venni. Mi volt ez a plusz, amit Kosztolányi Dezső nem akart érteni? Milyen húrokon játszott a másik Ady Endre?

5
„Én vagyok az utolsó eleven magyar” – ezt mondta egy alkalommal Ady Endre a fiatal Fülep Lajosnak, aki ezt idős korában, 1969-ben gyönyörűen megírta. – „Délelőtt, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból és körülnézek abban a ronda hotelszobában, mint rab a cellában, teljesden-teljes egyedül a világon, tudod, mire gondolok? – nevetni fogsz rajta – most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar – mikor a cipőt húzom a lábamra, erre a magyar lábamra ezzel a magyar kezemmel… tudom, nevetséges, de nem hagy el egy percre se… őrültség, az bizonyos… hát mondd meg te, lehet így élni?” (186–187.)
Ugyanezt a mániáját (kissé dagályosabban) megírta maga Ady is Korrobori című cikkében. „De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar… Én az életemben, sorsomban, maholnapi elmúlásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem.” (235.)
Móricz Zsigmond is ezt állítja (hasonló dagállyal) Adyról: „Aki ezt a költőt meg akarja érteni, annak benn kell élnie nemcsak egy embernek Életberkében, hanem ennek a magyar fajnak évezredes dzsungelében.” (182.) Nemzeti húrokon játszott Ady, persze.
Pár éve a kolozsvári Korunk játékból megkérdezte – sokak közt – tőlem is, melyik a huszadik század tíz legjobb magyar verse. Kettőt választottam Adytól (többet nem mertem): A kocsi-út az éjszakában-t és Az eltévedt lovas-t. Ma sem tudok választani a kettő közül. Domokos Mátyás választott: A Komp-ország poétája legelején a Kocsi-ut-at találjuk. Egyetértek vele. A két vers közül én is úgy érzem, ez az időtállóbb, kevesebb köze van olyan romlékony témához, mint a magyar nemzet. De azért van köze hozzá.
Régebben az utolsó versszakot gyengének tartottam az első kettőhöz képest: „Fut velem egy rossz szekér.” Hm. Először is a szekér mint szimbólum, magyaráztam nagyképűen, nemsokára végleg kivész a világból a szekér nevű járművel együtt. Hamarosan azok az emberek is elfogynak a földről, akik még utaztak éjjel szekérrel (én utaztam). Ennek ellenére persze, mondtam tovább, kellett egy utolsó versszak Adynak, mert hát a vak is látja, hogy ez egy háromszakaszos vers – így hát jobb ötlet híján beleírta a szekeret. És hál’ isten olyan erős az első nyolc sor, hogy az utolsó reszli-szakasz sem tudta lerontani a verset!
Ilyesmiket gondoltam nagyképűen a Kocsi-út-ról, mert bennem is ott volt a buta zseni Ady-képe. Vagyis, hogy tökéletes Ady-vers talán nincs is, és csak az erő „menti meg” a verseit, ami belőlük árad. Most, hogy két Adyról beszélünk, jövök rá, hogy a költő Ady verseiben a fölöslegesnek tűnő sorokat mindig a másik Ady írja. A magyar. Vagyis az utolsó versszakba igenis kell a szekér. Mert az olvasóval így nem csak annyi történik, hogy bámulva a csonka Holdat, ráeszmél, mi történt minden Egésszel, hanem eközben hurcolják, vonszolják valahová – egy elavult járművön. Ott lappang a versben a nemzeti sors. (Ahogy Az eltévedt lovas-ban az emberi.)
6
Rövid kitérő. Volt régen egy ismerősöm, aki majdnem rockzenész lett, majdnem mérnök, később majdnem tévésztár. Úgynevezett „rock and roll életmódot” folytatott mindig is. Bulizva élt: ital, nők, zene, éjszaka, pörgés megállás nélkül. Nem halt bele, az esze is megmaradt. Volt egy szavajárása, ami emberismerete alapját képezte: mire izgul? Mert valamire mindenki izgul. Ez a rock and roll-érzés lényege. (A rockzene mellett, persze.) Aki izgul bármire, azzal lehet – valamilyen szinten – együtt pörögni.
A másik, amit tőle tanultam, hogy a vers nem szöveg, és a szöveg nem vers. Ez evidencia annak, aki slágerszövegekre és slágergyártó iparosokra gondol, vagyis az ún. könnyűzene 999 ezrelékére. De vannak költők (Georges Brassenstől Viszockijon, Nick Cave-en és Bereményi Gézán át Menyhárt Jenőig), akik a verseiket eleve zenei kísérettel képzelték el. (Vagy egy-egy mágikus erejű énekessel, általában saját magukkal.) Nem is egyszer történt meg velem, hogy egy rock and roll-zenész vállvonogatva kezembe nyomott egy telefirkált papírt, hogy olvassam el, ha annyira akarom, de csalódni fogok. Inkább hallgassam majd meg. Elolvastam, csalódtam, aztán meghallgattam, és megdöbbentem. Érzelgős fordulatok, rossz rímek, bicsakló ritmus töltődtek fel hangtól-zenétől erővel, váltak igazzá, lett tétjük, és csontig-betűkig elhasznált szavak jelentették varázsütésre éppen azt, amit eredetileg jelentenek. Megtörtént a csoda: a külön-külön silány zene és szöveg kiegészítette egymást, és együtt pontosan ott szólaltak meg bennem, ahol a valódi „magasköltészet” szokott. Mindez nem jelenti azt, hogy egy-egy „igazi” vers ne lehetne olykor tökéletes dalszöveg, vagy hogy egy-egy dalszöveg ne állhatná meg a helyét versként. De ezek kivételek.
A rock and roll-zene az utóbbi ötven évben a fél világnak ott lüktet a fülében. Nincs rajta mit magyarázni. Közös tudás. Lehet rá építeni szövegeket, életműveket. Tízmilliók izgulnak rá. Biztosan kikerül közülük pár tízezer alternatív befogadó.
Száz éve másra izgult Európa. A nacionalizmus volt ez – szebben mondva, a nemzeti önmegvalósítás. Millióknak volt ez száz évvel ezelőtt a közös tudása, nyelve, zenéje, érzésvilága. Erre izgult a tizenkilencedik század. Nagy, közelgő háborúkra izgult a huszadik eleje. És nem volt kivétel Magyarország.
Metaforaként ugyan, de merem állítani, hogy az Ady-versek a magyar nemzeti érzésre mint zenei alapra írott igényes dalszövegek. Ilyen „zenei” kísérettel tudott Ady Endre kultusszá lenni.
Játszott persze ezeken a húrokon Berzsenyitől Arany Jánosig minden magyar költő. De Ady korában a magyar lélek húrjain játszani már kommersz dolog volt. És ez az, ami Kosztolányi Dezsőt felháboríthatta: számára ezen a közös nyelven megszólalni ripacskodás volt, nem irodalom. És Adytól nyilván sportszerűtlenségnek érezte, hogy ilyen hátszelet használt. De ezt legalább még értette Kosztolányi Dezső: persze, becsvágy. Amit végképp nem volt hajlandó érteni, az, hogy mit mondott Ady Endre ezen a közös nyelven.

7
„A mi atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot”, „…a nyelvünk… most már sohse készül el”. (235.) Ez is a Korrobori című cikkből való, ami a legfontosabb három oldal A Komp-ország-kötetben. A magyarságról és egymillió zsidóról szól a cikk, akik a tízes években Magyarországon éltek. Ady Endre itt olyasmit ír le, amit versben ilyen egyértelműen sehol: „Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással… Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz… A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság.” (236–37.)
Új népet produkálni a zsidó néppel együtt.
Volt a magyar történelemnek egy évszázada, amikor mesébe illő lehetőséget kapott a sorstól. Nem tudott élni vele. Ez a korszak 1849 nyarától, a zsidó emancipációtól 1944 tavaszáig tartott. Ez a zsidósággal való együttélés korszaka volt. Amikor Magyarország menedék, a létbiztonság szigete volt (súlyos kivételek ellenére) a kelet-európai zsidók számára. Akik tömegesen jöttek is ide, és bőségesen megfizettek a befogadásukért. Ahogy Ady írja a Korrobori-ban: „megcsinálták nekünk Budapestet, s mindazt, ami – talán? biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós…” (235.) Az a Budapest, ahol Ady Endre élt, távolról (2005-ből) nézve bizony mutatós. Az a Magyarország is. Ha 1944-ben Magyarország képes és hajlandó lett volna megvédeni zsidó állampolgárai életét (amennyire egy világháborúban lehetséges), akkor Magyarország mindörökre beiratkozott volna a világtörténelembe. Nem így történt.
Magyartanárosan: Ady Endre tudta előre. Legalábbis érezte a bukást. Azt, hogy a nagy országnak vége, de a nagyságot valahogy meg kell őrizni. Különben így vagy úgy, de rövidesen szégyen lesz magyarnak lenni. Ady költészete heroikus kísérlet a nemzeti nagyság megmentésére. Pontosabban: átmentésére. Megpróbált értelmet adni a magyar történelemnek. Félsikerrel, de hatásosan.
Hiába gyűlölte Adyt a konzervatív kritika az ostoros prófétai póz miatt. A magyar léleknek (mert volt, sőt, van ilyen!) bizony jólestek az ostorcsapások is. Pedig Petőfi szebbeket mondott a magyarról. Arany is, bár rezignáltabban. Jókedvében hitt is nekik a magyar. De bánatra, bukásra, vereségre nekik nem volt más válaszuk, mint a hősi halál vagy a becsületes depresszió. Ady lett az a költő, akinek rosszkedvében is hitt a magyar ember, mert akár ostorozott, akár simogatott, mindig hízelgett neki. Ady egész költészete egyetlen hosszú hízelgés a magyar léleknek.
Azt sugallta neki, hogy a magyar nép Isten másik választott népe.
A zsidóság rokona.
Célja és küldetése van.
Mindezt az Ady-költészet nem kimondja, hanem egyszerűen úgy szól a magyarokhoz a maga bibliás, prófétás nyelvén, ahogy csakis egy választott néphez lehet szólni. És ezt érezte ki a sok irodalmat nem értő magyar keresztény ember Ady Endre költészetéből. (És értelmezte a maga korlátai közt.) Ez az Ady-kultusz kulcsa. Németh László Az Ady-pör című tanulmányában majdnem kimondta ezt: Ady „némelyik versében már-már úgy érzi az ember: azt a szent percet leste el, amikor a magyarság sírós ótestamentuma ígéretes újtestamentummá válik”. (353.)
Más, későbbi szóval Ady a világ nagy narratívái közül a zsidó nép történelmébe próbálta belementeni a magyar nép történelmét. Hiszen az ószövetségi zsidó-ország is komp-ország volt, népe kompként járt (vagy hurcolták) Egyiptom és Mezopotámia között, az akkor ismert világban, és alakította ki egyistenhitét meg az ószövetségi Bibliát.

8
Ady Lajos írja visszaemlékezésében, hogy Ady Endre negyvenegyedik születésnapjának éjjelén, november 23-án eltépte a Bibliáját. (264.) Vajon minek volt a jele ez a mózesi gesztus? Valószínűleg a teljes kétségbeesésé.
A kegyes hazugság, az akasztófahumor és talán némi dühös cinizmus ötvözete az üdvözlet, amit a Nemzeti Tanács és a kormány küldött 1918 novemberében a haldokló Adynak. Képzeljük el a helyzetet: az épp ezekben a percekben szétzuhanó történelmi Magyarország Nemzeti Tanácsának összes tagja úgy tudja, hogy Ady Endre épp ezekben a percekben bolondul meg Veres Pálné utcai lakásán. Ilyen körülmények között írták alá ezt a mondatot: „A benned nyugvó szellemi egység Magyarország fizikai egységének immár egyetlen bizonyítéka.” (267.) Jót akart a Nemzeti Tanács, de üzenetével annyit sikerült „lekommunikálnia”, hogy tényleg mindennek vége: segíts nekünk, Ady Endre, mert a te utadon megyünk, de ötletünk sincs, mit csináljunk. A kétoldalas üdvözletben egyetlen szó nem utal arra, hogy bármilyen elképzelése is lenne Magyarország megmentésére a Nemzeti Tanácsnak – tanácstalan. És ez volt a progresszív baloldal! A kései olvasó már megteheti, hogy ezt az „üdvözletet” egyszerűen és profánul vitéz népe ősi csatakiáltásával kommentálja… de a vátesz soha. Minden oka meglehetett a végső kétségbeesésre Adynak, akinek az elméje orvosai szerint – Czeizel Endrétől tudjuk (268.) – ekkor még ép volt.
Bizony nem lehetetlen, hogy Ady Endre, a próféta, ott, akkor, az üdvözlet vételekor egy pillanatra valóban megpillantotta a jövőt!
(És itt szolgáltassunk némi igazságot Kosztolányi szellemi arisztokratizmusának: biztos, hogy voltak káros hatásai is az Ady Endre-kultusznak. Ady a hízelgésével egyfajta felmentést is adott a magyar népnek: te áldozat vagy, szegénykém… És bizony több ezer olyan ifjú szívben is továbbélhetett Ady, mely szívek pár évvel később Szálasi Ferencet is befogadták.)

9
A magyar népben benne volt a hajlandóság a választott nép státusára régtől fogva. Benne volt ez már a középkori hungarustudatban, Szent István felül zárt koronájában, benne volt a kereszténység védőbástyája szlogenben, ott volt 1848–49-ben, ott volt a nyelvi magányosságtudatban, ott volt a kálvinista ószövetségi hagyományban, amely Magyarországon jobb talajt talált, mint Európában bárhol. És aztán ott volt Ady halála után „a magyar kultúrfölény” hamis teóriájában, de ott volt később 1956 eszeveszett hősiességében meg az utána való szétszórattatásban, sőt ott volt még a Kádár-kor „legvidámabb barakk”-mítoszában is, egyszóval ott volt a nemzeti küldetéstudatban – csak ma nem látni sehol.
Én emlékszem még erre a küldetéstudatra vagy inkább büszkeségre. Gyerekkoromban még nyomokban megvolt. Azon alapult, hogy Magyarország egy önálló, külön kis világ – mert kénytelen az lenni. Élni itt is lehet, elmenni úgyis nehéz. Moszkvától messze van; nyugat felől nézve pedig már Bécs létezése is kellemes meglepetés, de Budapest maga a rejtély: egy megdöbbentő, kopott birodalmi főváros valamivel túl a világ végén. És ez az önálló kis világ, mivel innen is, onnan is el van hagyatva, az önálló világok szokása szerint megszervezi magát önellátásra. És mert egy világban muszáj lennie mindenből egy darabnak, hát elő is állít saját maga mindent. Művészei, költői, feltalálói, tudósai, sportolói az egeket ostromolják, mert egy világ az égig tart, nincs fölötte senki és semmi. Persze kevesen érik fel közülük az eget, de bukni is nagyszerű dolog, és búsulni is, meg világszintű összefüggéseket találni mentségül. A nagyratörés kötelező.
És amíg ez így volt, addig ez még Ady Endre országa volt.
A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradványország most múlik ki csendesen a szemünk előtt. Nincs itt már önálló kis világ, nincs egek ostromlása. Itt az ember már nem maga jön rá kemény, verejtékes, de valahogy mégsem teljesen fölösleges munkával arra a sok dologra, ami „másutt megunt ócskaság már”, hanem a másutt megunt ócskaságokat szépen, sorra – beszerzi. Aki pedig egeket akar ostromolni, az tanul, és elmegy innen. Amit itt hagy, egy vidéki ország. És lehet, hogy így is van jól: a turáni, vagy nem tudom, milyen átkot, a túl nagyra törést csak a masszív kisszerűség győzheti le. És utána talán jöhet valami nagyszerű is.
De ha mindebben csak egy csepp igazság van, akkor tényleg Ady Endre volt az utolsó eleven magyar.
Jó, hogy megjelent A Komp-ország poétája. És ha újat nem tudtam is mondani a könyv kapcsán Ady Endréről, mégis örülök, hogy vethettem egy pillantást a parton korhadó komp-országra – a hídról.

Kemény István

2017. május 10.

Szóljon hozzá!