Kádár Sára Hajnalka: Kálvária

Margitka a város betondzsungelében él ide s tova már harminc éve, s a természet szépségeiből vajmi keveset láthatott. Az átelleni blokk előtt ugyan senyved egy nyeszlett szilvafa, kis élő sövény is kapaszkodik, itt ott fű is próbálkozik, de a sok lábnyom esélyt se ad neki a maradásra. Beton, por, autók, ez itt a természet.
Hátgerincét is próbára tette az idő és a stressz, gyakran fáj a dereka, a gyógyszerek csupán ideig-óráig hatnak, s többet ártanak gyomrának, mint amennyit használnak a fájdalomra. Orvosa tanácsára gyógyfürdőre kezdett járni, és fél évre megszabadult a kellemetlen gyötrelmektől. Eleinte az ország másik felébe utazott kezelésekre, de kiderült, hogy a közeli, csodaszép Sólyom-kő aljában megbújó fürdő nemcsak a testével tesz csodát, de lelkének is gyógyír.
A tavaly kivirult ott. Óriási hegyek ölében kucorodik a kis fürdőváros, közepén a szépséges Csukás-tóval, mindenütt zöldell a világ, karnyújtásnyira van bokor, fa, erdő. Csodás látvány, amint kora reggel az eget súroló hegy mögül kibukkan a tűzgömb, méltósággal elillan a köd, s az éledező madársereg trillájának szimfóniájában fellobban az elszürkült lélek. Két hetet volt ott akkor, és újjászületett!
Az idei langyos tél, majd az esős, szeles tavasz meggyötörte testét, lelkét. Már csak azzal vigasztalta magát, hogy közeledik az idő, s újból ott lehet e mesés üdülőn.
Meg is kapta a jegyet – havi nyugdíjának a felét kellett befizetnie érte -, s felszabadultan csomagolt. Nem kellett sok dolgot vinnie, hiszen ugyanabba a szállodába megy, ahol az elmúlt évben üdült. Van törülköző, fürdőköpeny, hajszárító. Nagyszerű, elfér a kisebb kerekes bőröndjében mindene, hiszen a lépcsőkön, a vonaton csak meg kell emelnie a csomagokat, s ez nem tenne jót neki.
Végre, ott állt a csillogó szálloda recepciójánál. Otthonos melegség járta át, öröm és megnyugvás, az elkövetkező napok ígérete. Ment is minden, mint a karikacsapás! Kezében az ajtókártyával indult az első emeletre, s a bőrönd kerekei is nevetve csikorogtak.
Nyílt az ajtó, a szobában koromsötét volt. Tán, alszik a szobatársa, ezért halkan az ablakhoz tapogatózott. A sötétítő nem volt behúzva! Kilépett a teraszajtón. Esti homály fogadta. Beépített tetőtér volt ott, hideg, nyirkos és két kopott fotel. Jobbról kevéske fény csillant meg, és egy másik ajtó. De zöld erdővel borított hegynek nyoma sem volt, csak tenyérnyi résen szűrődött be a fény, s a kék ég kis darabja! Margit csak állt ott kábán, elgyengült lábakkal, rémülten. Mi történt vele, üvöltött benne az ijedelem! Lábujjhegyre állt, s úgy nézett ki. Hiába. Ennél többet nem látott. Visszabotorkált a szobába, felkapcsolta a villanyt. Az ablak sötéten bámult rá. Úgy érezte magát, mintha kriptába zárták volna! Szívét szorította a fal, a sötét. Tántorogva lépett ki a szobából. Épp odaért a szobalány.
– Jól van?- kérdezte tőle.
– Nem, nem értem – motyogta – Sötét van, hol az erdő, a nap, a madarak? Mi történik velem…
– Tessék megnyugodni, nincs semmi baja. Az első emelet legtöbb szobája ilyen, modernizálták, bővítették az épületet, ezért beépítettek a teraszok itt.
– De, a zöld erdő, a kék ég…
– Van villany, neoncső, ne tessék nyugtalankodni. Ide a szakszervezeti jeggyel érkezők kerülnek általában, meg az idősebbek, fecsegett tovább a lány, ők úgyis kezelésekre járnak, s délután pihenhetnek nyugodtan. Jó időben meg ki lehet menni a szabadba sétálni.
– De hol van a nap, a madárdal?- motyogta, mint az elakadt lemez.
Összeszedte magát, s vergődő szívvel ment vissza a recepcióhoz. Az ott üldögélő hölgy közönyös unalommal hallgatta, és Margit ablakos szoba kérésére elutasító választ kapott.
Nincs másik, foglaltak!
Talán felszabadul a napokban egy, hátha addig kibírom, nézett reménykedve rá.
Nem hiszem, – s máris elmerült a számítógép képernyőjében.
Szorongva, tanácstalanul kullogott vissza a sötét szobába. Végig dőlt az ágyon, s csak feküdt ott kábán, zsibbadtan.
Ajtónyitásra rezzent fel. A szobatársa érkezett, s Margit láthatta rajta ugyanazt a döbbenetet, amit ő élt át korábban. Kati, a szobatársa, falun élt, zöld udvaros, kertes házban. Hiányolta ugyan a fényt, de a fáradtság, a hosszú út megtette hatását, hamar elaludt. Ő is. Amikor felébredtek koromsötét volt, villanyt gyújtottak, hadd lássák az időt. Reggel nyolc óra volt.
– Menjünk reggelizni, majd az orvoshoz- szólt Kati.
– De én nem bírom itt, szorít a mellkasom, mintha nem lenne levegő.
– Nincs mit tenni, jöjjön. Csak megszokjuk.
Lementek az orvosi szobába, vizsgálatra, kezelés felírásra.
A folyosókon napfény, bokrok, fák az ablak előtt!
Margitnak magas vérnyomást, szapora szívverést mért az orvos.
– Ezzel ma nem lehet kezelést csinálni – mondta.
– Nincs nekem bajom, csak a bezártság érzése, a beépített ablak nélküliség okozta – védekezett.
– Értem, tessék szólni, adjanak másik szobát. Ez klausztrofóbia, nem tréfa – mondta az orvos.
– Szóltam a tegnap, de nem volt üres szoba.
– Nem? –bámult el a doki – Biztosan kerül ma, tessék csak visszamenni.
A recepciónál sok új vendég várakozott. Felcsillant benne a remény. Lesz szoba ablakkal, hiszen új vendégek is jöttek. Álldogált ott egy keveset, de nem mert odatolakodni. Felment hát a második, majd a harmadik emeletre. Halkan lépegetett a folyósón, csak innen – onnan szüremlett ki hang csupán. Nem értette a dolgot. Bátorságot vett magán, és bekopogott az egyik ajtón. Semmi válasz. Bekopogott a másikon, a harmadikon. Semmi. A következőn kinézett valaki.
– Kit keres?- érdeklődött.
– Csak nézem, hogy van-e szabad szoba – felelte halkan.
– Persze, csupán két szoba foglalt még az emeleten – hallotta a választ.
Visszament a hallba, a vendégek már megkapták a szobáikat. Nagyot sóhajtva lépett a recepcióshoz.
Elmondta problémáját, az orvos tanácsát, s reménykedve várta a megoldást.
– Mondtam, nincs másik szoba, esetleg a melléképületben, de át kell járni kintről a kezelésekre ide – hallotta.
– Van itt is szoba, és hideg van kint most áprilisban, meleg fürdő után kész betegség lenne átjárni a szabadban – makacsolta meg magát.
– Ez van, megszokja – és hátat fordított neki a hölgy.
– Szédült az izgalmaktól. Felment a sötét kriptaszobába. Istenem, egész évben napfényre, zöld erdőre, madárdalra vágyott! Miért, miért van ez! Elsírta magát. Összecsomagolt, és bőröndjével lement a fogadóasztalhoz.
– Hazamegyek, kérem ráírni a jegyemre, hogy két napig voltam itt – mondta.
A recepciós csak bámult rá elkerekedett szemekkel. De Margitka nem engedte szóhoz jutni.
– Testi, lelki feltöltődésre jöttem, nem bezártságba, sötétségbe, vesszen a jegy ára, de nem maradok itt. Otthon majd beszámolok erről a megyei újságban – tette hozzá keserű daccal, és leült, hogy megvárja a papírjait. Nem tudja mennyi ideig ülhetett ott, amikor odament hozzá a recepciós nő, és halkan súgta.
– Várjon, mégis találtam egy szobát fent, ablaka is van. Maradjon, nem kell azonnal panaszra menni.
Margitka csak nézett maga elé, s nem hitt a fülének.

2017. május 13.

Szóljon hozzá!