Kölcsönsorok: Ioan Es. Pop

Határok között / Între frontiere

Bukarest Pantelimon felőli bejáratánál roppant gödör tátong, ahová a város szemetét hordják immár több évtizede.

Van olyan nagy, mint egy lakótelep, s a hetvenes évek során holmi legénylakásokat próbáltak itt építeni. Csakhogy a hely kiválasztása nem a legszerencsésebb módon történt: az építők megérkeztek, méregettek és tervezgettek, építőanyagot és szerelvényeket hozattak, és nekiláttak kiásni az alapokat, de valamennyi próbálkozás dacára sem sikerült akár egy szállást befejezni. Bár az alapozásba a kelleténél több acélt és betont beleöltek, pár hét múlva mély repedések jelentkeztek, amelyektől szemlátomást megrongálódott: a kő porladni kezdett, a tégla mállott, s az omladozás veszélye mindenütt fennállt. A tröszt tett még néhány tétova kísérletet, majd az egészet félbehagyta és a telket visszaadták eredeti rendeltetésének.

Az egyetlen, aki ma még ismeri a hely történetét, Costaiche névre hallgat, akivel egy este futottam össze egy közeli, koszos csehóban. Mindketten sokat ittunk, s ezalatt megsúgta, semmi esélyem rá, hogy azon az éjszakán hazajutok, meg is hívott hát, legyek a vendége. Józanul be se léptem volna állítólagos otthonába, de csak reggelre vettem észre, hogy ez egy mindenféle ládával és kartondobozzal bélelt odú, a roppant szemetes gödör oldalába vájva, amitől aztán elborzadtam. Costaiche viszont ragaszkodott hozzá, hogy még egy órácska erejéig tartsak vele, hogy megmutassa nekem azt a mit tudom én, micsodát, amire ő az életét föltette, és amiért nem volt hajlandó megválni a Helytől.

Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte tőlem Costaiche. Nem tudom, válaszoltam, mire rámszólt, kövessem őt a gödör közepéig. Állj meg itt, parancsolt rám egy idő után, és akkor rájöttem, hogy bár még dél sem volt, ama részen sötét éjszaka honolt. Tekintetem mindegyre a Napot kereste, a Nap viszont nem volt sehol. És köröskörül hiányzott a szemét is. Ijedten láttam meg viszont, miként csurgott le az égen, egészen más irányban, miként a mi világunk Napja, egy sötét nap, amely alatt, úgy tűnt, más időkből jött körmenet vonult, a körvonalak alig voltak kivehetőek, a dombon szerencsétlen, rongyokba öltözött megkínzott kapaszkodott föl, rekedtes vezényszavak és sírdogálás közepette. A dombtetőn, egy felállított fapóznán a rongyos függött megfeszítve, majd sok-sok izgalom után – embertelen csönd, s mindenféle szerzetek, amint a rongyokba burkolt testét egy kő alá rejtik.

Fogalmam sincs, miként menekültem meg a látomások helyszínéről. Costachie mellettem állt, a gödör peremén, világunk napja ismét a fejünk fölött ragyogott.
Ma volt a sírbatétel napja, jegyezte meg Costaiche. És vannak napok, amikor onnan sok egyéb, hasonló dolog látható.

72-ben, amikor utoljára próbáltak meg valamit építeni e helyre, mérnök voltam, és pár éjszakámat a munkásbarakkban töltöttem. Tulajdonképpen szemernyit sem aludtam, éjjel-nappal strázsáltam, meg szerettem volna érteni, mi is állhat az épületek szokatlanul gyors málása és elöregedése hátterében. Éppen a gödör ama részéhez értem – ahol az előbb veled voltam -, mikor a látomás megjelent. A többiek távoztak, én maradtam.

Ismét próbát tettem, és az élmény jelentésén tűnődtem. A gyorsaság után ítélve, amivel a zóna minden anyagit magánba szippant, rájöttem, hogy ott egy szélsőséges térritkulási pont található, vagy talán éppen egy újfajta tér. Eseményritka idő és anyagritka tér.

Azt gyanítom, hogy e helyen, ahol a jelennek nyoma vész, más idők történései telepednek egymásra, amelyek az átélés intenzitásának függvényében őrzik a szereplők és a körülmények többé-kevésbé kirajzolódó körvonalait. Láttam dolgokat, amelyekről nem hiszem el, hogy a múltból, annál inkább a jövőből jönnek.

Most már megérted, miért hívnak engem egyszerűen Costaichénak, és miért nem fordul meg a fejemben, hogy elmenjek innen?

Nouăzeci, nr. 14, 1993 június

Fordította: Cseke Gábor


La capătul dinspre Pantelimon al Bucureştiului se află o groapă imensă, în care sunt depozitate, de mai multe decenii încoace, gunoaiele oraşului.

E o întindere de mărimea unui sfert de cartier şi, prin anii ’70, s-a încercat aici construirea unor cămine pentru nefamilişti. Dar locul n-a fost ales în chipul cel mai fericit: constructorul a venit, a făcut măsurători şi proiecte, a adus materiale şi instalaţii şi a trecut la excavaţiile pentru temelii, dar toate încercările de finalizare măcar a unui edificiu au eşuat. Deşi fundaţia era turnată cu o mare risipă de beton şi de fier, după puţine săptămâni apăreau în ea fisuri grave, care o şubrezeau văzând cu ochii: piatra se subţia, cărămida se înmuia, destrămarea se făcea vizibilă în fiecare punct al ei. Au mai urmat câteva tentative asemănătoare din partea trustului, apoi totul a fost lăsat baltă, locul fiind redat vechii sale destinaţii.

Singurul care mai ştie istoria lui, azi, este Costaiche, cu care m-am întâlnit într-o seară la un birt murdar de prin preajmă. Am băut amândoi mult şi mi-a dezvăluit că ştie că n-am cum să mai ajung în noaptea aceea acasă, aşa că m-a făcut invitatul său. Dacă aş fi fost treaz, n-aş fi intrat în pretinsa lui locuinţă; abia dimineaţa mi-am dat seama că aceasta era de fapt o scobitură – bandajată cu lăzi şi cartoane de toate felurile – în ţărmul uriaşei gropi de gunoi, fapt care m-a cutremurat. Costaiche, însă, a ţinut să mai rămân un ceas cu el, pentru că avea să-mi arate acel nu ştiu ce pentru care sta el de o viaţă acolo şi pentru care nu voia să părăsească locul.

Ştii ce zi e azi? m-a întrebat Costaiche. I-am răspuns că nu şi atunci mi-a cerut să merg cu el înspre mijlocul gropii. Opreşte-te aici, mi-a poruncit la un moment dat, şi atunci mi-am dat seama că, deşi nu era nici măcar la amiază, în locul acela se lăsase noaptea. M-am văzut silit să caut cu ochii Soarele, dar Soarele nu mai era. Nu mai erau nici gunoaiele de primprejur. Am văzut, în schimb, cu spaimă, cum curgea pe cer, în altă direcţie decât Soarele lumii noastre, un soare întunecat, pe sub care părea să treacă o procesiune din alt timp; contururile nu erau tocmai clare, un biet zdrenţăros biciuit urca o colină, se auzeau comenzi răguşite şi plânsete. Un lemn ridicat pe vârful colinei, zdrenţărosul ţintuit acolo, apoi, după multă agitaţie – o linişte inumană, un pâlc de făpturi aşezându-l pe zdrenţăros sub o lespede.

Nu ştiu cum am ieşit din acel teritoriu al vedeniei. Costaiche stătea lângă mine pe marginea gropii, Soarele lumii noastre era din nou deasupra.

Azi a fost ziua punerii în mormânt, a zis Costaiche. Dar sunt zile când de acolo poţi vedea multe alte lucruri asemenea. Şi-ţi pot spune şi ce se întâmplă cu adevărat.

În ’72, când au încercat ultima oară să construiască pe acest loc, eram inginer şi am dormit câteva nopţi în barăcile muncitorilor. De fapt nu am dormit, ci am stat de veghe zi şi noapte, străduindu-mă să înţeleg ce se întâmplă cu şubrezirea şi îmbătrânirea neobişnuit de rapidă a construcţiilor. Am nimerit în punctul acela al gropii – unde ai fost şi tu mai devreme – tocmai când se derula viziunea. Ceilalţi au plecat, eu am rămas.

Am repetat experienţa şi i-am căutat un înţeles. După repeziciunea cu care zona înghite tot ce e material, mi-am dat seama că acolo se află un punct de rarefiere extremă a spaţiului, poate chiar un alt spaţiu. Timp rarefiat de evenimente şi spaţiu rarefiat de materie. Cred că peste acest loc unde prezentul dispare se suprapun întâmplări din alte vremuri, care păstrează, după intensitatea cu care au fost trăite, contururi mai mult sau mai puţin consistente ale acelor oameni şi împrejurări. Am văzut şi lucruri care nu cred că vin din urmă, ci din viitor.

Acum înţelegi de ce mă cheamă doar Costaiche şi de ce nu mă gândesc să plec de aici?

Nouăzeci, nr. 14, iunie 1993

2017. május 13.

Szóljon hozzá!