Múltszázadi történetek: Földi Mihály – TISZTÁLDOZAT

Sakkoztunk.
Egy idő óta majdnem minden éjszaka a sárga-fekete kockás tábla fölé hajoltunk s órákon át, alig néhány szóval rebbentve meg a tavaszi csöndet, tologattuk a türelmes bábokat… Rosszul aludtunk néhány hónapja már. Éjszakáink megvilágosodtak, nappalaink fáradtak lettek, mindkettőnket gyötört, rágott valami alattomos szú, amelyről nem beszéltünk, de amelyet túlságosan jól tudtunk. Engem egy rossz esztendő keserves, makacs emléke, őt, a festőt, gyerekkorom óta testemhez-lelkemhez nőtt pajtásomat, a munkátlanság. Válságba zuhant; torkon ragadta ezer kegyetlen karjával a művészek, a legjobbak halálos ellensége, a kételkedés, a hitetlenség, a fásultság… Sakkoztunk.
Ma állandóan ő volt fölényben; egyik játszmát a másik után vesztettem el. Nem bosszankodtam; egy idő óta – mint ahogy a játékosok szokták mondani – állandóan rossz szériában vagyok. Tán az ötödik vagy hatodik partinál, jóval két óra után, úgy alakult a helyzet, hogy merész kombinációval talán javamra csikarhattam ki a döntést. Megpróbáltam.
– Tisztáldozat – mormoltam s kidobtam egy futárt.
– Mi az? – szólt ő kissé rekedten.
– Semmi, gyerünk tovább.
– De mit mondtál?
– Én? Semmit. Hát látod.
– De mondtál valamit. Tisztáldozat, nem?
– Hát nem látod?
Nem voltam elkészülve arra, ami most történt. Barátom szó nélkül lesöpörte az összes figurákat a tábláról.
Ezt mondta: – Na, ezt a szót én ma nem bírom – s nagyot fújt és hátradőlt. Idegesen, mélyen szívta a szivarját. Vibráló, barna, neuraszténiás arcát elborította a füst.
– Mi bajod?
Pár pillanatig hallgatott, aztán megszólalt:
– Na, hát nem vagyok egészen őrült és már el is múlt az egész. – Mosolygott. – Ez ma a legkisebb bajom. Dehát mégis… tudod, vannak szavak, amelyek elkísérik az embert egész a sírig. Buta kis szavak, amelyek másnak semmit sem jelentenek, s az, akinek fájnak, talán szintén nem emlékezik már pontosan a velük lejátszódott eseményekre. Csak a szó él, kísértetiesen, máglyafényben s ha elröppen valahol, felgyujtja az ember szívét. Hallottam egy őrültről, aki folyton azt hajtogatta: Isten vele. Talán egy nő mondta, amikor még fontosabb volt neki a nő az életnél. A Stefcsik volt, a mérnök, nem ismerted?
Nevetett. – Mulatságos egy história az én tisztáldozatom. Valaha tragikus volt… valaha… tizenkét éves koromban. Soha olyan szerelmes nem voltam s most már nem is lehetek. Ne nevess, egy rokonomba, anyám bátyjának a leányába… hogy hívják ezt? unokanővérem… néném… nem tudom. Ő is szeretett engem, anyásan, pajtáskodva. Jó kis pajtás voltam, akit úgy fölényesen beavatott a titkaiba, felhasznált apró titkos küldetésekre, levélvivésre, selyemharisnyák rejtegetésére… Ott lakott nálunk, mert árván maradt. Szép volt, képzelj el engem leánynak és szépnek. Szőkének, hosszú szőkehajúnak, meleg barnaszeműnek, magasnak, karcsúnak, ábrándosnak…
– Akkor tudtam meg, hogy szeretem, amikor meg kellett válnom tőle. Tizennyolc éves volt és beleszeretett egy harmincéves kitűnő fiatalemberbe. Én, gyerekmódra, féltékenykedtem a vetélytársamra s gyerekmódra intrikáltam ellene. Eldugtam a kalapját, bekrétáztam a kabátját. Elloptam a leveleit, megzavartam együttléteiket, nem mentem ki a szobából, amíg ott volt. Egyszer azt is hazudtam Erzsinek, hogy láttam karonfogva sétálni egy elegáns nővel, aki szebb Erzsinél. Két napig veszekedtek ezen, én vigasztaltam Erzsit.
– Azt hittem, majd elmegy ez a fiú is a házunkból, mint a többi. Nem is vettem nagyon komolyan a dolgot mindaddig, míg ki nem tűzték az esküvőt. Az utolsó napon úgy fájt a szívem, hogy egy szót sem tudtam szólni. Csak befelé zokogtam, szepegtem. Este ültünk az ebédlőben, a nagy asztalnál, a lámpa alatt, ott gyülekezett mindig az egész család. Apám, anyám, Erzsi, a vőlegény meg én. Nem, egy öreg nagynéni is ott volt Szegedről. Folyton horgolt.
– Másnap volt az esküvő. Akkor is április vagy május volt, az ablakokat már nyitva tartottuk, tudom, langyos szél fújt a hátamba. Úgy határozták el, hogy a fiatal pár – miként a nagynéni nevezte őket – az esküvő után kiköltözik svábhegyi villánkba és ott tölti mézesheteit. Anyám hozta rendbe nekik a villát, apám kissé fontoskodva ellenőrizte az intézkedéseket.
– Mondom, ültünk az asztalnál. Apám, anyám meg a nagynéni nézték a fiatalokat, akik egymás mellett ültek és sakkoztak. Minden este sakkoztak. Szenvedélyesen, mosolyogva, csillogó szemmel. Én tudtam, hogy a térdük összeér s többször megfigyeltem, hogy megfogják egymás kezét az asztal alatt. Azt hittem, hogy az öregeknek sejtelmük sincs ezekről az ártatlan, nyugtalan kis szerelmi játékokról. Emlékszem, az apám kérdezte ezen az utolsó estén a vőlegénytől, hogy van-e revolvere? Mégis, egyedül fognak ott kint lakni… A fiú azt mondta, hogy nincs, mire az apám felajánlotta a magáét. – Bent van – mondta – a hálószobában, az éjjeli szekrényem fiókjában, vedd ki s vidd magaddal. Sohasem lehet tudni… – A fiú mormogott valami «jól van»-t.
– Ma sem értem, miért, de engem ez a revolverügy rendkívül kihozott a sodromból. Izgatott lettem, egész testemben reszkettem. Eddig ott ültem Erzsi mellett, az asztalra könyököltem és néztem a játékot, mintha az lett volna a legfontosabb gondom. Most úgy vacogott a fogam, hogy nem bírtam már egy helyben ülni. Kisurrantam és egyenest az apám hálószobájába lopóztam. Zsebrevágtam a revolverét. Hogy akkor mit akartam vele, ma sem tudom, de valami ellenállhatatlan kívánság vezetett, hogy hatalmamba kaparítsam ezt a revolvert. Talán arra gondoltam, hogy hátha mégis rablók, gyilkosok törnek be a villába? Ne tudjon védekezni a fiú, a vőlegény? Talán megölik s Erzsi ismét szabaddá válik? Nem tudom, de megtettem.
– Visszabujtam az asztalhoz és megint a sakktáblájuk fölé könyököltem. Ekkor hallottam életemben először ezt a szót, hogy: tisztáldozat. A fiú mondta. Nem tudtam már csöndben ülni s megkérdeztem, hogy mit jelent. Megmagyarázta, de elképzelheted, hogy egy szót sem értettem belőle. Csak az ragadta meg figyelmemet, hogy egy értékes sakkfigurát, egy tisztet feláldoznak valami előnyért. Egy nagy cél érdekében – gondoltam.
– Korán lefeküdtünk, de én ettől a tisztáldozattól egész éjjel nem tudtam aludni. A revolvert a párnám alá tettem s szorongattam a fejem alatt. Hajnalra megtaláltam a tisztáldozat értelmét. Feláldozom az életemet, határoztam el, hogy ne lehessenek egymáséi. Másnap estefelé megszöktem hazulról. Mentem egyenest ki a villába s elbujtam a bokrok közt. Egész nap nem ettem. Ültem a fűben és lestem, hogy mi történik. Sötét, csillagos este volt már, de még mindig a kertben sétáltak. A verandán vacsoráztak. Reszkető lábaim közt egy őrült tücsök cirpelt. Aztán bementek a házba. Amikor elsötétedett a szobájuk, én felrohantam a verandára. Odaálltam az ablakuk alá, elővettem a revolvert. Ekkor már sírtam, hadarva imádkoztam s inkább a revolver fogott engem, mint én a revolvert. Kalimpálódzott a kezemben. És elsütöttem.
– A kórházban ébredtem fel, Budán. Ők szállítottak be, félig kocsin, félig autón. Ágyam körül ott állt az egész család, ők is. Reggel volt. A mellemet lőttem át. Simogattak, csókolgattak, én lehúnytam a szemem, nem mertem rájuk nézni. Az éjszakájukat, az elsőt, tönkretettem… A többit?…
Barátom mosolygott. – Szent dolog ez. Ne haragudj, hogy ideges lettem. De eszembe jutott, hogy nem rég találkoztam Erzsivel. Barátom, nem tudom neked megmondani, milyen csúnya lett. Kövér, ráncos, elviselhetetlen… És milyen buta, istenem… Kár a fiúkért, akik hajlandók a tisztáldozatra… Nem érdemes… Vagy nem is kár. Ez a legszebb, a legizgalmasabb. Az egyetlen. Ó, ha most megint, még egyszer átlőhetném valakiért a mellemet… Ha még tudnám, csak még egyszer… Pajtás, olyan üres az életem…
Hallgattunk. Aztán, hogy elűzzem ezt a melankólikus hangulatot, rászóltam: – Mégis csak ügyes fiú vagy te. Most nyerhettem volna egy partit. Valld be, hogy ezért mondtad el az egészet?
Nevettünk csöndesen, kedvetlenül.

Forrás: Földi Mihály: A láthatatlan út. Franklin Társulat, Budapest, 1929 (MEK) * A szerző (1894-1943) orvos, író, újságíró, kritikus, a Pesti Napló szerkesztője. A Nyugat írói köréhez tartozott, műveiben Dosztojevszkij hatása mutatható ki, a lélektani ábrázolás mestere.

2017. május 19.

2 hozzászólás érkezett

  1. gergely:

    Olyan Márais… Azért élveztem

  2. Klein Ágnes:

    Szép stilus

Szóljon hozzá!