Nászta Katalin új verskötete a MEK-en

A címoldal Pusztai Péter munkája

A költő léthelyzetei

Nászta Katalin költői ambíciója gyerekkorától datálódik, azóta lüktet – változó intenzitással – benne a szándék, hogy nyilvánosan megvallja álmait, gondolatait, hitét, szándékait, érzéseit, csalódásait, újabb és újabb talpraállásainak tanulságait – egyszóval mindazt, ami a mindenkori költőt egyáltalán szóra bírja és életben tartja.

Az irodalomba lépéshez, a megmutatkozáshoz sikerül is elnyernie a korabeli sajtó jóindulatát. Kezdő költőként egymás után jelentek meg versei a romániai magyar sajtóban, nevét időközben nem csak a fiatal olvasóközönség ismerte meg, hanem a színházba járók serege is, miután elvégezvén a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István egyetemet, színész lett, ezalatt viszont egy lehetséges Forrás-kötetet is “megspórolt” olvasóitól, annak ellenére, hogy 1974-ben ígéretes költőként mutatkozott be a Varázslataink című antológiában.

Élete változásai magukkal hozták számára a különbnél különb léthelyzeteket, amelyekben – meggyőződésem szerint – Nászta minden esetben megpróbált talpon – s költőnek! – maradni, még ha e törekvésének nem mindig mutatkozott kézzelfogható nyoma. Az Erdélyből az anyaországba való áttelepülés megannyi – közöttük családi – gondja és bonyodalma, amellett, hogy megcsapolták ifjúkori energiatartalékait, életének egy új dimenzióját nyitották meg előtte: a hitvilágot, amelyhez bevallása szerint kisgyermek kora óta vonzódott. E változások mentén visszatért a költői-írói önkifejezés korábban elfojtott, erőteljes reflexe, s az 2015-ben megjelent Te tudsz engem, Uram című, addig írott verseiből összeállított gyűjtemény után most újabb kötettel, a léthelyzetei változásaiból ihletődött, Ének az élőknek című kötettel jelentkezik.

Áttelepülése előtt, a nyolcvanas évek derekán, még a színházi világ napszámosaként nekiállt végigkérdezni idősebb és vele egykorú – vagy éppen fiatalabb – pályatársait, megtudni, mi vezette őket e roppant ellentmondásos és emberpróbáló pályára, illetve mi a titka annak, hogy kitartanak mellette, a körülmények minden mostohasága és keretek szűkös ridegsége dacára. Kollégáival készült mélyinterjúi egy sor személyre szabott kérdésen és válaszon keresztül nem csupán az erdélyi magyar színjátszásnak a huszadik század második felében tapasztalható belső ellentmondásait és csapdahelyzetét rögzítik hihetetlen érzékenységgel és alkotói őszinteséggel, hanem mindegyre szembesítik saját kételyeivel és belső elégedetlenségével, szabadságvágyának rendszerfüggő korlátaival. Társai belső világának megismerése egyúttal saját belső világának feltérképezéséhez is hozzásegíti, s minden bizonnyal közrejátszik a későbbi nehéz élethelyzetek döntéseinek meghozatalában.

Az eddig elmondottak, léthelyzet-teremtő körülményeiknél fogva, ha nem is mindig közvetlenül, de lényegét tekintve meghatározzák a költőként e könyvben kibontakozó szenvedélyes alkotó ember érzés- és témavilágát, gondolati kérdésfelvetéseit. Nászta Katalin sok mindenben eltökélten hisz ugyan, viszont a kételyei száma sem csekély. Verset ír, méghozzá olyan lendülettel, mintha minden áron le szeretné dolgozni önmaga előtt az elvesztegetett időt, ugyanakkor a költői cselekvés és lét számos alapvető problémáját nyugtalanító kérdésként kénytelen saját magának szegezni. Önfelszabadító, gondolatcsiszoló, sodró erejű sajátos líra az övé, amely nem mindig van tekintettel a költői beszély medrének befogadóképességére, s a költészet hagyományos megkötöttségeitől szabadulni vágyó lendülettel néha akár a kelleténél is túlbeszéli önmagát.

Egyik megkerülhetetlen kulcsfogalma a hit, illetve az ehhez kapcsolódó hűség és morális tisztaság kitartó hangoztatása, gyökereik felkutatása az egyén sorsában, magában az alkotói sorsban.

Nászta lírájának legköltőibb darabjai számomra azok a, töredezettségükben, szűkszavúságukban is gondolatot sugárzó, lefutásukban takarékos versei, melyek nem mondanak ki mindent, nem annyira a meggyőző rábeszélés áradását követik, mint inkább frappáns felismerésként húzzák meg magukat költői termésében.

Nászta Katalin makacs, jó értelemben vett “csak azért is” költő. Nem hagyja magát eltéríteni, nincs az a csábítás, melynek a kedvéért letérne maga választotta útjáról.

Versei nem szerveződnek ciklusokba, s nem tömörülnek jól elkülöníthető témák körül: minden esetben arra szeretne – elsősorban önmagától – választ kapni, hogy mi haszna a tükörbe nézésnek, számtalan vétkezése után még milyen esélye van az embernek, létezik-e olyan kegyelmi pillanat, amely az egész világ teremtő és békéltető harmóniáját magába foglalja? Nászta Katalin egyik legszebb verse éppen erről szól: igen, létezik!

És ilyenkor

“…megállnak a növekedésben
a réten a virágok a bokrok
méhek madarak nem szálldosnak
elpillednek kitikkadnak
nem jár ember korsóval kútra
nem mászkálnak a bogarak
elcsendesül egy pillanatra
a teremtés minden mi van
még jajra sincs erő se hang
nem szól a szél dermedt a táj
fényképezés előtt áll meg így
egyetlen szóra a világ”

Ilyenkor elhallgatnak a kérdések is – gondoljuk tovább a felkínált ösvényen a verset -, de csak egy pillanatra, “egyetlen szóra”, hogy aztán újra formát, értelmet és metsző élességet öltsenek.

De akkor már a mélyen hívő ember kérdései lesznek, s a bennük megfogalmazott kételyek nem bizonytalanságot, hanem ragaszkodást és a megértéshez méretezett szabadságot testesítik meg.

Csíkszereda, 2017. május 21.

Cseke Gábor


Tartalom

Ének az élőknek
*
Vers/sír/ás
Fellobogózva
Valaki elolvas
Vers – szavak nélkül
Csak úgy
Múzsácska
Arcod előtt
Én írom a verset, vagy ő ír engem?
Levél Arany Jánosról
A lázadás boncasztala
A partról
Babérkoszorú
Költői kérdés
Ki láthat angyalt…
Mondóka
Boncolgató
Milyen vagyok
Ujj nélkül
Ezüst lánc
Tér-Idő-lapát
A Kérdés
Nehézvíz
Még – már
Hűvösödő
Karácsonyodunk
Nem szól a szél
Ha a lélek háza a háznak lelke lenne
Hazafelé
Hír
Mit mondhatok én
Nem nyavalygó
Csak kegyelem
Vallomásos
Alkonyodó
Boldogság
A világ szövete
Újra
S harmadnapon…
Bárányolódó
Lábujjhegyen
A költő
Vigyázva
Hívószavaim
*
A szerző önmagáról

2017. május 31.

4 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Megtiszteltetés számomra, de igen nagy! ez a kiváltság. Köszönöm Nektek, kedves Cseke Gábor és Pusztai Péter. Ilyenkor érzem, mennyivel kevesebb szó van a tarsolyomban annál, amennyire szükségem lenne kifejezni, amit érzek.

    Hálával: Nászta Katalin

  2. B.Tomos Hajnal:

    Örömmel gratulálok, kedves Katalin !

  3. Nászta Katalin:

    Köszönöm szépen.

  4. olgapara:

    Gratulálok, Kedves Katalin.

Szóljon hozzá!