Klasszikusok kézfogása: Dsida Jenő

Kosztolányi Erdélyben

Nincs ma olyan betűt ismerő erdélyi magyar, akinek szerény megemlékezésünk alkalmával külön el kellene mondanunk, hogy mit jelent a modern magyar irodalom számára Kosztolányi Dezső. Ki ne ismerné az ő lírájának ötvösművészetét, mely a Szegény kisgyermek panaszainak finoman csipkézett miniatűrjeitől a Meztelenül szabadverseinek darabos domborművéig a formai és tartalmi lehetőségek minden fokozatát és árnyalatát végigpróbálta? Ki ne tudná, hogy mit jelentett a modern magyar irodalom számára az ő műfordítói munkássága, mely a világ csaknem minden nagy énekesét megszólaltatta magyarul és tágas ablakot vágott a nyugati kultúrák virágzó kertjei felé? Kinek kell külön részleteznünk elbeszélő művészetének ízléses fortélyait, melyeken keresztül az új értelmet nyert magyar nyelv egyensúlyozott, ünnepi áhítata árad világgá? Ady, Babits és Tóth Árpád mellett Kosztolányi elvitathatatlan érdeme, hogy a magyar költői nyelv mai modern megtisztított, pallérozott, zenei könnyűségében a világ bármely nyelvével versenyre kelhet.
*
Ragyogó sikerű kolozsvári estje után közelébe férkőztünk, hogy néhány kérdést intézzünk hozzá időszerű irodalmi problémákkal kapcsolatban.
– Örvendezve állapíthatom meg – mondja Kosztolányi –, hogy a magyar nyelvtisztaságért folytatott nyolc-kilenc éves harcunk, melyért annyi gúnnyal illettek hajdanában, a teljes győzelem útján halad. Ha összehasonlítjuk a mai hírlapokat az akkoriban megjelentekkel, lehetetlen észre nem vennünk, hogy mai nyelvünk – minden újságírói félrecsuszamlások ellenére – szebb és magyarabb.
Végtelen örömmel tölt el, hogy nyelvünk állandóan gazdagodik. Ebben nagy szerepe van a magyar tájszavak irodalmiasodásának. A tájszavak lassan-lassan beszivárognak az irodalomba, és általánosan használt, mindenki előtt ismert irodalmi magyar szavakká lesznek.
Ilyenformán ez a „regionalizmus”, ami például a francia irodalomban megbocsáthatatlan bűn, nálunk erényszámba megy, mert nyelvünk gazdagodását és színesedését szolgálja. Ebben érdemük van az erdélyi íróknak is, mert az erdélyi magyar könyv mai magyarországi közkedveltségében sokat tettek az erdélyi tájszavak irodalmiasítása érdekében.
Olvasom és szeretem az erdélyi írókat. Sok izmos, komoly tehetség van soraikban. Tamási Ábel-regényei például igen nagy élményt jelentettek számomra… De nézetem szerint nem lehet, nem szabad különálló erdélyi magyar irodalomról beszélnünk. Szerves, kiegészítő része ez a nagy lendületű irodalom az egységes magyar irodalomnak, és feladata, hogy új színt, külön hangot, örvendetes gazdagodást jelentsen az egész keretében.
– Hogy érezte magát Erdélyben? – tesszük fel utolsó kérdésünket.
– Nagyszerűen. Annyi meleg szeretet, megható ragaszkodást tapasztaltam csak itt Kolozsvárt, ezen az egyetlen estén, hogy föl sem tudom nyalábolni, a két karommal magamhoz sem tudom szorítani. Szeretettel teszem félre erdélyi emlékeimet, hogy minden kis morzsájából sokáig élhessek, minden kicsi lángjánál külön melegedhessem akkor, amikor majd fázni kezdek…
*
Eddig tiszteltük és csodáltuk Kosztolányi Dezsőt. Most, hogy közöttünk volt és ránk sugározta közvetlen lényének, emberi vidámságának és jóságának varázsát, miután kacagtunk tréfáin, elérzékenyültünk emlékein, hallottuk meleg hangját és megszorítottuk férfias kezét: megszerettük őt.

(Megjelent a Pásztortűz 1934. évi 8. számában.)

Forrás. Magyar karaván

2017. június 11.

Szóljon hozzá!