1956-2016: Egy forradalom újrajátszása (101)

Dávid Gyula: 1956 és az erdélyi fiatalok

(3)

A forradalom hatása a magyar középiskolás diákságban

Az erdélyi magyar ifjúság tizenéves rétegében az együttérzés kinyilvánításának kalandos formái is születtek: kis csoportok vágtak neki – a baróti kisdiákokhoz hasonlóan – a zöldhatárnak, „segíteni a forradalmat”, falfirkák és szórólapok tűntek fel az iskolákban és azok környékén, a világháborúból visszamaradt fegyverek felkutatására történtek kezdeményezések – mint Nagyváradon -, megint csak azzal a céllal, hogy a pesti srácokhoz csatlakozva, fegyverrel harcoljanak a szovjet megszállók ellen.
Volt azonban a Magyar Forradalomnak egy távolabbi hatása is az erdélyi magyar diákságban: ráébresztett sokakat az igazi nemzeti hagyományok megismerésének és megbecsülésének fontosságára. És itt megint nem pusztán az 56-os októberi forradalom hatásáról van szo, hanem olyan folyamatról, amely az azt megelőző erjedés része: szembeszállás a proletár internacionalizmus jegyében folyó nemzeti tudatrombolással, a saját nemzeti múlt ismeretét az oktatásból kiiktató rendszerrel. A különböző diákperekben a vizsgálatvezetők szorgos igyekezettel keresték – és mutatták fel a perek során – a „szellemi felbujtó” tanárokat, papokat, akik „nacionalista szellemben” „a román nép elleni gyűlöletre” nevelték diákjaikat, körükben megfordulókat: a brassói Opra Benedek, a nagyváradi András Ágoston és Kun József, a sepsiszentgyörgyi Erőss János, a csíkszeredai Puskás Attila vagy Kacsó Tibor és más tanárok, Nyitrai Mózesné, Szabó Dezső, Papp József-Asztrik lelkészek periratai és az ellenük hozott ítéletek mind ennek az igyekezetnek az ékes bizonyságai.
Holott az 1956-ban és azután létrehozott diákszervezetek – a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága, a brassói Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a temesvári Bíbor Banda, a gyergyói Fekete Kéz, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a szintén gyergyói Török József-csoport (ez utóbbi 1965-66-ban) – végeredményben csak saját nemzeti múltunk hiteles megismerésére, nemzeti hagyományaink ápolására, a nemzeti tudat fenntartására tettek öntevékeny lépéseket. E törekvések jele volt az EMISZ-csoportnak a fehéregyházi síkon 1957. március 15-én tartott Petőfi-idézése, a sepsiszentgyörgyi kisdiákok 1957-es és 1958-as koszorúzása a 48-as szabadságharc hőseinek emlékművénél, az EMISZ köreiben kezdeményezett „kulturális csoportok” „ellenséges hangvételű színházi előadások” létrehozása, amelyekkel – ahogy szintén a vádirat fogalmaz – „a falvakban akartak kifejteni ellenséges, nacionalista-sovén uszítást”.
A magyar középiskolás ifjúság „internacionalista szellemű nevelésének biztosítása” jegyében indult meg 1956 után teljes gőzzel az önálló magyar iskolák felszámolása, „egyesítése” román iskolákkal – gyakorlatilag az ifjúság egész nevelésének román felügyelet alá helyezése, az egész magyar tanügyet megfélemlíteni hivatott „tankönyvper”, később már a román egyetem magyar végzettjeinek erőszakos kihelyezése a Regátba.
Hogy ezt a törekvést, ennek lényegét az érintettek is mennyire felismerték, arra elég bizonyíték a gyergyói Fekete Kéz-csoport, amely épp ezzel a folyamattal szemben akarta összefogni a magyar társadalmat: mozgósítani az önálló magyar iskolák védelmében. S hogy ez a kérdés mekkora horderejű, azt az 1989 utáni „iskolaháborúk” eseményei is bizonyítják, amikor már a „multikulturalizmus” és a „szeparatizmus elleni harc” jelszavai tűnnek alkalmasnak arra, hogy az ifjúság nevelése fölötti román nemzeti hegemóniát ne csak fenntartsák – amire egy többségi „demokráciában” minden eszközük megvan -, hanem kifelé igazolják is.

(Folytatjuk)

Forrás: Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett. Magyar Esszék sorozat. Nap Kiadó, Budapest, 2016 / Elhangzott az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezte Tudomány Napja 2006 rendezvény keretében.

2017. június 16.

Szóljon hozzá!