„ Fészket rakott bennem egy elvakult évben / a megsebzett, lódenes embermadár”

Beszélgetés Keszthelyi Györggyel

Keszthelyi György Lódenes embermadár című kötetéről jegyzik fel: “klasszikus formákba öntött posztmodern líra”. Az olykor szaggatott ritmusú versek szürreális “magánlátomások” és “fekete” magánmitológiák történeteit örökítik meg. A szerzőt az apokaliptikus képek világáról, pszichokráterekről és művészetszemléletéről kérdeztük.

A Lódenes embermadár című kötetét édesanyja emlékére írta, és Visszaépítelek című versében halhatatlanná teszi őt….

Keszthelyi György: Édesanyám még életben és stabil egészségi állapotban volt, amikor a Kriterionnal szerződést kötöttünk. Ez számomra lényeges momentum, mert minden megvalósításom megörvendeztette. A könyv megjelenését sajnos már nem érte meg.

Bodó Márta szerint a borítót tervező Matei László képileg kiválóan ragadta meg Keszthelyi György költői világának a jellemzőit: „a fekete-barna-okkerből kibomló, ezek ködébe ereszkedő szinte halott táj, amelynek életre utaló részei a hátteret uraló lombkorona”(…), és “az előtérben hátrafelé, a háta mögé tekintő madár kontúrjai”. A Lódenes embermadár kötetcímadó versének a képét mi inspirálta, és milyen szimbólumokat sűrit ez a kép, amely egyik kritikus szerint “drámaian sötét tónusú belső tájra vezet, ahol szemtől szembe manifesztálódik előttünk egy ábrándoktól, szentimentalizmustól mentes, sokszor keserű, kemény és cinikus világ.”? A legendás Poe-i alakhoz is hasonlítják a “lódenes embermadár”-t…

KGy: Arról, hogy Matei Lászlót mi inspirálta, kevésbé tudnék szakértői véleményt mondani, az említett grafikust nem ismerem személyesen, semmilyen módon nem egyeztettünk a borítóval kapcsolatban. Logikusnak mondható megállapításom az, hogy a fekete-barna-okker, a köd, egy borús hangulat képi eszközei. Maga a cím sem egyszerű, tehát nem lehetett könnyű elképzelni, megszerkeszteni a hozzá kapcsolódó, a belső tartalomra utaló “halotti tájat”.

„Fészket rakott bennem egy elvakult évben / a megsebzett lódenes embermadár” – olvasható a verszáró sorokban. A kívülről befele való láttatás távlatokat és egyfajta egyensúlyt teremt a kötött nyelvi formákban és szonettekben, azonban többnyire apokaliptikus képek és súlyos egzisztenciális kérdések egymásba fordulása történik ezekben a versekben… A „szétdaraboltság” létélménye volna ez?

KGy: A kötetben olvasható Lódenes embermadár a vers egy átírt változata, Jánk Karcsival, a szerkesztővel jutottunk ebben közös nevezőre. Ez a „madár” tömörebb és közérthetőbb. A belső apokalipszis viszonylag könnyed láttatása, akárcsak az állatkerti világ. Egyéb verseimben sokkal mélyebben vágok bele a szerintem kényszerű egzisztencia élőhalott testébe. A szabályszerűen keresett, erőltetett összefüggések nem tükröznék az én világomat

A „kisajáttott magánlátomás”-ok a létbevetettség és a világgal való illúziótlan szembesülés feszültségét is kivetítik: „Itt, vagy Spártában – sebek a testemen” – összegez Csendbeszéd című versében. A szürreális „magánlátomás”-ok („az ágy pitvarában égő testet fal a máglyaforma rőzse”, „fekete öltönyök, fekete ösztönök”) és „fekete” magánmitológiák („Fekete bárány az üveghegyen áll. Farkasüvöltés földön és vizen –/ elhantolt népmese-balsors”, „Szögeket növeszt a hús-vér anyag,/ életben, álomban szüntelen fojtogat.”) története hogyan indult el a szerzőben?

KGy: A szürreális hangnem, a posztmodern elhantolások képezik lírai gondolkodásom alapját. Verseimben inkább önmagam lelki, gondolati gyötrődéseire helyezem a hangsúlyt, ezeken keresztül próbálom az olvasót is önmagába fordítani. Be kell ismernem, ez nem veszélytelen játék.

A létbizonytalanságot – amiről szintén Bodó Márta jegyzi meg, hogy a megjelenített világban „az egyén nem tud értelemmel telített életet élni, üres, céltalan, haszontalan, ha volt is sejtése a miértekről és arról, hogy mi végre, ez is szét gurult…” – a zörejes, felgyorsuló, olykor szaggatott versritmus és a megrázó vallomások is felfokozzák: „Ma üres árvaház vagyok, /Jobb híján elszállásolom kérdőjelként magam”, „mint a bujdosó, megszaggatott test, ha elkártyázza vérét…”, „Sziklák közt születni és ott kóborolni, ahol az ember talpában az élet…”, „Tudom is én a végek kezdetén, / mit ér az emberismeret…”… És a világképbontó versekben – mint például Tűzvésztől vízözönig vagy A teremtés közlönye – felfokozza a teremtett világ tökéletlenségén való megrendülés: „Sem Alfa sem Omega / sem Igen sem cáfolat / ecetben méz cukorban só / fehér cédrusokról álmodni az lenne jó tűzvésztől /vízözönig.” (Tűzvésztől vízözönig), „Hányadik ihletem árnyéka áltat?” (A teremtés közlönye) .Talán az ihlet erejébe vetett hit is meginog: túl kevésnek bizonyul olykor, hogy hidat teremtsen a széthulló világok között…

KGy: A létbizonytalanságot a hasztalan törekvés generálja. Maga a versírás (esetemben) egy transzállapothoz hasonlítható, amelyben a megélt vagy megsejtett töredékek, álomképek hipnózisa uralja agyamat és körmölő kezemet. Alapelvem a szabad gondolat szabad kifejezése, írás közben viszont kényszert érzek a vers mint őselem megőrzésére, még akkor is, ha néhol csak sejtetem ezt. De élnie kell, éreztetnie kell magát. Versképeim szerteszét szóródnak, más fájdalmai költöznek belém, másokba költöztetem fájdalmaimat. Többnyire ítéletidőkről beszélünk, tehát verseimet nem ajánlom annak, aki csak a napsugarat tudja magába fogadni.

Abszurd ítéletidőkben, amikor „halál segédmunkása leszel, a végrehajtó kése, kötele…”, a szolidaritás és a részvét hangját többszörösen hallatja: „Ne hagyd magára a szolgálóleányt, / láncra ne verd a kóbor kutyát !”

KGy: Igen. Fogjunk össze mi, akik a fekete színben is életet látunk. Valhogy úgy él bennem ez az állapot, mint kábé a mentőorvosban az életre keltésre való törekvés. Érzékeny állatfajhoz tartozom, nehezen viselem el a menthetetlen helyzeteket

Fotókon is megörökítette a kiszolgáltatottság viszontagságait. A versekben rögzített hasonló képek és feljegyzések („hálószobája lett a sárga pad…” vagy „magára hagyják az árvát”) lehettek volna dokumentumok is. Persze a fikció és a valóságszintek közti határ is mélyen törékeny. Mi az, ami inkább a képek nyelvén, és mi az, ami inkább versbeszédben fejezhetőbb ki? Bodó Márta szerint „…, ma fest is, s ez összhangban van a móddal, ahogyan ír, bár néhány képét látva azoknak színvilága melegebb, élettel telibb, azokhoz viszonyítva mintha a szavakkal festett világa sivárabb, lepusztultabb lenne.”

KGy: Ez az egyik kedvenc elemzési témám. A vers szinte egyenlő a képpel, a kép pedig ugyanúgy a lélek belső világának szüleménye, mint a vers. Bodó Márta egyébként megjegyezte, hogy verseimet olvasva képek, hangulatok vetítődnek elő. Meggyőződésem, hogy a kettő, kép és fikció szorosan összefügg.

Az agitatív helyzetjelentések („kallódom egy rossz történetben”), a perlekedő hangnem („Én leszek végül a boldog elesett…” ), az irónia és az intenzív éber jelenlét :kitörési kísérletek a „minden nézőpont egy festett játéktábla” csapdáiban…

KGy: A festett játéktábla folyton változtatja színét, játékszabályait. Ezekre kell neked, játékosnak megoldásokat találnod. Tapasztalatom szerint gyakran elindulsz egy látszólag jól kijárt úton és rövid idő múlva frissen épített falba ütközöl. Aztán, ha visszanézel, az általad már végigjárt útszakasz sem létezik.

Elmondása szerint kezdetben a szerkesztő Jánk Károllyal közösen azon meditáltak, nem lenne-e jó kötetcímnek a pszichokráter szókép. Miről szól Pszichokráter című drámai nagykompozíciója?

KGy: A Pszichokráter (bizarr címe szerint is) egy olyan mély üreg, amelyben elég sokan meghúzzák magukat és ott élnek egy, a kívülállók számára érthetetlen, saját (és sajátos) logika szerint. Ezek az úgynevezett őrültek, a szó szoros vagy átvitt értelmében. A világ végletekig menő elvonatkoztatása, a lelki, érzelmi mélységek mélységében vagy a még fel nem fedezett magasságokban kutatás őrülten szép és magasztos a megvalósítás. Véleményem szerint igenis érthető mondanivaló rejlik benne.

A „lélekbe égett képek” és versek áttörik „a tények előtti rigolyákat”, ahogyan Lászlóffy Csaba is megjegyzi. Valójában – Várkonyi Nándor megállapítása szerint is – „ az ember igazi problémái az értelem szféráin kívül esnek.”. Az emberi logikát és a rendet megtörő abszurdumokat hogyan tudják áttörni a képek, „gályarab verssorok” , és hogyan tudják összekötni a láthatót a láthatatlannal a poézis új nyelvi földrészei, amelyek a Pilinszky által is tanúsított evidenciát teszik jelenvalóvá: a „körülölelő és megtartó valóságot”? Ennek kapcsán egyik költői kérdése is bevillan: „Elhullott szirmok közt angyal vagy gyermek / mond égi meséket ?”

KGy: Mindhárom idézet lényege ugyanaz, egyik példaképem, Lászlóffy Csaba igen helytálló meggyőződése szerint: A „retinára, a lélekbe égett képek és versek áttörik a tények előtti rigolyákat”. A „versfüggőséghez” megfelelő lelki beállítottság, fogékonyság szükségeltetik. Ha mindez megvan, át tudod magad képezni a láthatatlan, tapinthatatlan, de lélekemelő vagy süllyesztő, szavakkal sokszor elemezhetetlen világba. Ebből a világból saját felelősségedre kiemelheted konkrét életformádat és átgyúrhatod, átöltöztetheted.

A művészet szabadító erejéről tesznek tanúságot a már nem kortárs alkotókat – Hervay Gizellát, József Attilát, Lászlóffy Csabát – is megszólító versek: Átjárók az égen (Hervay Gizelláról), Szertartárs (Lászlóffy Csabának), Fűszáltól égig (József Attila születésnapjára). A címek és a belőlük idézett sorok: – „kottafüzetet/…vén cellák cserzett/ farácsai őrzik.” (Szertartárs); „zuhogó esőben, /télen és nyáron,/ két halál között,/ a hanyatló város peremén,/ Színes hídak voltak, /átjárók az égen,/ beteg és lázas gyalogút. „ (Átjárók az égen), vagy „megtöretünk, mint megváltó kenyér (…)/ a költő (…) ki tudja hányadik hófehér szívével gyilkol vagy szeret?”(Fűszáltól égig) – sajátos költői hitvallást és versszemléletet is rögzítenek…

KGy: A művészet éppen azért képes szétfeszíteni minden rácsot, azért van felszabadító ereje, mert a “belső élet” ad formát az embernek. Amennyiben azt (vagy annak kikívánkozó aspektusait) felszínre hozod olyan saját hangon, amelyet mások is képesek átvenni tőled, tettél valami utánozhatatlant és ha visszazökkensz a való világba, akár egyetlen befejezett vers, festett kép, grafika, belső örömmel telítődötten indít el hétköznapi utadon.

Lélekzárka című prózakötete hogyan kapcsolódik a Lódenes embermadár világához, és mi az, amit csak a próza nyelvén lehet kódolni a pszichokráterekről?

KGy: A Lélekzárka és a lódenes embermadár között van ugyan rokonság, de nem nagyon közeli. A kisregény hangja ridegebb, hidegebb, kegyetlenebb éppen témájából, mondanivalójából fakadóan. Egy verseskötet általában többféle vidéket, világot bejár, költői nyelven taglalja azoknak hatásait. A próza nyelvezete szabadabb, mondom ezt annak ellenére, hogy a belső átélések ugyanabban az emberben bármilyen körülmények között valahol összekapcsolódnak.

Kérdezett: Csog Szidónia

2017. június 18.

Szóljon hozzá!