Talán egy fénykép ez az egész / Kiss Törék Ildikó

„Éppen a próbán kellene csetleni-botlani”

A nagyváradi színház magyar tagozatának vezetője. Kíváncsi voltam, hogy látja ő a színház ügyes-bajos dolgait. Roppant energikus teremtés. Mégis megszelídül, mikor – még 1982-ben – felteszem az első kérdést, hogyan alakult a pályája, melyek fontosabb állomásai.

– Hát ez elég hosszú mese – mondja maga alá húzott lábakkal.

Nem igen ismerjük egymást Ildikóval. Én sem láthattam őt sokszor színpadon, és ő sem engem…Talán én vagyok előnyösebb helyzetben, t.i. ők gyakrabban járnak Sepsiszentgyörgyre, mint mi Váradra. Én még nem is játszottam soha Nagyváradon.

– Lehet, kívülről úgy tűnik, töretlenül ívelt felfelé a pályám. Rögtön felvettek, nem is rossz eredménnyel a főiskolára, elkerültem Temesvárra, aztán Váradra jöttem, jelentkeztem pár előadóesttel, díjakat nyertem, kineveztek… Sok nehézséget okozott, hogy érettségi után azonnal felkerültem a főiskolára. Tízessel érettségiztem a kolozsvári Brassaiban, könnyen voltam jó tanuló, sokat jártam hangversenyre, színházba, és ezek mellé minden befért az életembe. Mindig megvolt bennem a szüleim által belém sulykolt kötelességérzet. Humán végzettségem dacára nagy érzékem volt a matematikához. Most éppen újra tanulom a fiammal… Az első két év a főiskolán nagyon nehéz volt, ami a beilleszkedést illeti. Alapvetően jó megfigyelő vagyok, kivéve az arcmemóriámat, mindent észben tartok. De másodéven már hiába figyeltem, semmit sem vettem észre, semmit sem láttam meg, s ez nagyon megijesztett. Már arra gondoltam, hogy egy „rendes” egyetemre váltok, ahol kétszer kettő négy, s akkor jött Kovács György, akit a mesteremnek tartok, akinek „kulcsa” volt hozzám. A Kórusvezetőt játsztam a Trójai nőkben. Majd végeztem és jött a választás. Sok lehetőségem nem volt. Kolozsvár, Vásárhely, Várad nem hirdettek helyet, maradt a másik három. Elsőnek választhattam. Szatmár nem jelentkezett. Szentgyörgynek nagyon rossz híre volt akkoriban, maradt Temesvár. Borzasztó taposó-malom volt, iszonyatos mennyiségű előadások. Ez nem helyes, de ennek az ellenkezője sem. Van egy közbeeső reális szám… S ott, ahol a kutya sem jön el megnézni, és a színház se visz sehova, három év alatt tíz főszerepet játsztam. Mialatt egyszer sem voltam Kolozsváron, és más város sem láthatott ezekből semmiben. Induló színészként bekerülni egy ilyen helyzetbe – akár ott is ragadhattam volna. Lakásnak nem nevezhető közös szobában laktam valakivel, egyszer kaptam prémiumot, akkoriban még negyedévenként adtak, és talán ötven lejjel emelkedett a fizetésem… Viszont állandóan színpadon voltam. Egy csomó mesterségbeli dolgot menet közben meg lehetett tanulni, de a hangulat nagyon rossz volt, és ’70-ben mindent elkövettem, hogy ’71-ben eljöhessek onnan. Ott a vezetőség miatt volt rossz hangulat, a kollektívát szerettem. De hát az ember elfelejti a sok rosszat. Ha arra járok, utolér a nosztalgia… Ide kerültem, ahol egyszerűen kinéztek. Helyem nem volt, négy hónapig a román tagozaton voltam, játsztam is vagy két darabban, jól beszélek románul, végül is jó kis kaland volt. Tudod, az úgy van, hogy aki átszerződik, azt óhatatlanul kinézik. Példa erre Szabó Lajika esete is. Mit keres itt? – mondták… Szerintem nálunk stabilak a társulatok, fluktuáció alig alakul ki, talán csak a hatvanas években volt ilyen, amikor Köllőék, Vitályosék megmozdultak, de azóta nincs mozgás, egy-két kivételtől eltekintve. És ezt nem tartom jónak. Mikor olyan kevés színész van a hat magyar színházban… Nem jó ez a nagy bezárkózás… Aztán, ahogy elindult ez a váradi ittlét, történt valami. Az ördög cimborájában Judithot játsztam. Az előadás, a rendezés nem volt sikerült. A vizionálás hiányosságokat jelzett, másnap feljöttem a színházba, az akkori tagozatvezető ott sem volt a vizionáláson, Farkas Pista, s akkor már mindenki tudta, hogy engem leváltottak, csak én nem. Pedig az alakításom semmivel sem volt rosszabb a többinél. Ez akkor nagyon megrendített, igazságtalannak éreztem. Véget ért az én színházi idealizmusom… Attól kezdve másfél évig statisztáltam. Ilyenkor az ember vagy megcsömörlik, vagy pedig megpróbál kimászni valamiképpen ebből a hullámvölgyből. Így aztán nekiálltam a műsoraimnak. Az Anna-levelekkel még Temesvárról jöttem át, az sem volt elég jó…
– Miért?
– Mert nem fogadták jó szívvel. A Hajnalkurjantás Várad piacán (a Holnap mozgalomról szólt) nagy sikert aratott, díjat is nyertem vele Bákóban ’73-ban. A színház el sem akart küldeni, kierőszakolt úton jutottam el oda. Vili is és egy román színésznő is díjat nyert akkor ott. Mikor hazajöttünk, azt se mondták félkalap. ’74-’75-ben előadtam a Tapsol az ideges Y-t, kortárs hazai költők verseiből állítottam össze. A téma: mit tehet manapság a költő? Aztán megszületett a kisfiam.

Azt mesélték, Ildikó elhatározta, hogy ezen és ezen a napon szül. És pont akkor is szült. Ő még ezt is szabályozni tudja – erősködtek a kollégái.

– Főiskolán egyedül Pupp tanár úr értékelte bennem az egzakt tudományok iránti fogékonyságomat, s ő mondta, hogy egy modern nőnek tudnia kell biztosítékot javítani, írógéppel írni és kocsit vezetni. Hát akkor én modern nő vagyok. Azóta kocsit is vezetek minden nap és elég sokat, hat éve. Ez változtat az ember természetén.
– Az előadóestjeidet egyedül csináltad?
– Tulajdonképpen Vilivel [Varga Vilmos váradi színész – a férje] együtt, mindig közösen, de van egy fázis, amikor csak egyedül lehet dolgozni, amíg kikristályosodik. Ezután kell valaki, aki nézze, hallgassa, az ember önmagát nem nagyon hallja. Persze, lehet, ha nem Vilivel vagyok, megtanulom egyedül csinálni… Szóval, december 9-én megszületett a kisfiam, pontban a férjem születésnapján. Akkor szoktam le a cigarettáról s én, aki nem vagyok ülő típus, állandóan kell valamit csinálnom, terhesség alatt lassan járni, komótosan élni – muszáj volt – pszichés túlterheltséget jelentett… Viszont egy évig távolabbról szemléltem a színházat, nem is rossz ez, mint egy képet… Aztán úgy nekilódultam, ’77-ben az Eminescu műsorért díj, ’78-ban az Árva Bethlen Katáért díj, ekkor találtam rá ama 100%-os színpadi egyedüllétre. Persze Váradon összesen csak ötször ment. Nagy veszekedésekkel forszíroztam ki, hogy eljátsszam Vásárhelyen, Kolozsváron, Szilágysomlyón. Aztán hosszú ideig egyáltalán nem játsztam, majd meghívást kaptam Magyarországról, s akkor felújítottam. Ezután felajánlottam, hogy elviszem székelyföldi turnéra, mivel ide nem kell sok ember, de nem tudtam keresztülvinni, pedig akkor már „főnök” voltam. Gyakorlatilag akkor játszhatok, ha meghívnak külföldre. Szerencsére gyakran megtörténik.
– Ezt a műsort hívják?
– És a gyermekműsoraimat. Esetenként az Eminescu-t.
– Sokszor álltál már gyermekközönség előtt. Milyen érzés ez neked?
– Nagyon jó! Mikor a fiam, Zsombi betöltötte a két évet s igényelte a meséket, akkor jutott eszembe, mi lenne, ha kis játékokkal megtűzdelném, s összeszedtem Kányádinak egy csomó meséjét, sokat kértem el tőle is. Akkor még nem ismertem Halász Jutka műsorait. Napsugár-délelőtt lett a címe e műsoroknak. Hervay Gizella Kobak-meséit is előadtuk. Józsa Erikáék ízesítették nótával a verseket. Addig soha nem énekeltem, botfülűnek számítottam, bár hét évig zongoráztam és ismertem a kottát, még transzponálni is tudok egy kicsit. Elkezdtem gyakorolni. A páholyzsebbe jártam titokban zongorázni, tanulni, hogy ki ne nevessenek. Van egy kis szerkentyűm, amin lepötyögtettem a dallamot, clavietta a neve. Itthon kipróbáltam Zsombi előtt, aztán a könyvtárban, iskolákban játszottam meghívott gyerekek előtt. Mivel improvizációs előadásról van szó, nagyon sok benne a játék. Van egy alappoén-készletem (ki megy ki elefántként, stb.), de sosincs két egyforma előadás. Az improvizációs hajlamot a gyerekek fejlesztették ki bennem. Nagyon sokszor játszom nekik.
– A műsor anyaga változik?
– Nagyon sok új anyagot tanulok s keverem… A következő tervem Bajor Andor Bátor Feliciánjából csinálni egy sorozatot a tévének. Improvizáció ez is, az összekötőszöveg ott születik meg a gyerekek előtt, de csak akkor lehet csinálni, ha van egy precíz felkészülési alap.
– Milyen ellentétek vannak a színészi és vezetői státus között? Hogyan lehet összeegyeztetni a kettőt?
– Már a beosztás maga botcsinálta. Művészeti vezető sehol másutt nincs. Illetve Szatmáron a román tagozatnak van még ilyen állása. Engem 1980. április elsején neveztek ki, mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki, s mert tíz felé kellett figyelni, az első napokban anarchikus állapotba kerültem a kinevezéssel. Ekkor elkértem a belső szabályzatot. A legnagyobb megdöbbenésemre: feladata, kötelessége, hatásköre az igazgatótól a tűzoltóig mindenkinek volt, csak a művészeti vezetőnek nem. Tehát bármit csinálok, bele lehet kötni. A színház művészi munkájáért kell felelni. Ez millió dolgot jelent. Darabot olvasni, a többi színház darabjait figyelemmel kísérni, a napi eseményekkel tisztában lenni, a bemutatók beosztása is az én dolgom… Felelek a színészek foglalkoztatottságáért, az előadások kijátszásáért, a megyei kiszállásokért, a pénzügyi terv ránk eső részének teljesítéséért, a fegyelemért, a közönség kiszolgálásáért, a művészi színvonalért, gyakorlatilag mindenért. S három játszó napunk van egy hétből a székhelyen, szerda, péntek, vasárnap. Három a román tagozaté, s egy a filharmóniáé. Ez is csak nálunk van, három intézmény egyetlen teremben. A három nap alatt próbálni is kell, próbatermünk nincs, volt valamikor, de már rég nincs…
– És hol próbáltok?
– Ahol érjük. Éjszaka is próbálunk. Muszáj vállalni a dupla előadásokat is. Ez az Ősvigasztalásból, Deficitből nagyon nehéz volt, a napi két előadás, de turnén le kellett és le is játsztuk. Szóval ez az egész jogkör meghatározatlan. Pedig az elvárás a váradi tagozat felé épp akkora, mint a kolozsvári, vásárhelyi színház felé. Mármint a közönség és kritika részéről. S mi igyekszünk is ennek megfelelni. Tavaly is tíz bemutatót tartottunk és négy stúdió előadást, az idén a csökkentés dacára kilenc bemutató és három stúdió! Nézd, évad elején mindenki elmondja a terveit, de évad végén is el kellene mondani, hogy mit is valósítottunk meg ezekből… Mikor ezt a funkciót elfogadtam, egy hétig nem aludtam. Hogy mit fogok csinálni. Ma már átlagban hat órát nagyon mélyen tudok aludni. Reggel kilenckor bemegyek, és sokszor éjjel jövök haza, erre képes vagyok, ez nem lelkesedés. Bár optimista alkat vagyok, kételyeim nekem is vannak, el is szoktam keseredni, de azt mondom mindig, a legrosszabb szituációban is lehet valamit csinálni… Két évig képviselő voltam, gyűléseken kell részt vennem, ez ezzel jár, amellett van háztartás, amit meg kell csinálni, a fiammal is szeretek foglalkozni. A napom betelik. Tulajdonképpen szeretem, hogy ennyi minden fér egy napba… Különben most nem statisztálnak a színészek, mint régebben, szerepet játszanak. A kinevezés után egy évig alig játszottam, vagy duplában, meg beugrásaim voltak (vagy négy). Gyakorlatilag az első főszerepem, mióta ebben a státuszban vagyok, Csurka István Nagytakarításában volt. De alig telik el az első évad, az egyik gyűlésen kijelentik, hogy nem hagyom szóhoz jutni a színésznőket és mindenki tönkre van menve. Persze, a dolgozók tanácsa annyit sem tudott, hogy tíz darabból csak kettőben játsztam… Akkor egy kicsit megdöbbentem, hogy mennyire felületesek és hogy ennyire ellenem vannak. Ma már – sok bemutató = sok szereplehetőség – mindenkinek jutott bőven feladat. S a fiatalok! Ha bennünket ilyen szerepekkel fogadtak volna annak idején, mit nem adtunk volna!
– Mit nevezel sikernek?
– Nekem az is siker, mikor a gyerekek csüggnek rajtam, vagy ha Csurka tapsol Kolozsváron, vagy ha Mihályfalván szeretnek. Balogh Éva soha nem engedte meg magának, hogy dobja az előadást. Falun sem. Én kilencven százalékos szellemi és fizikai bedobással játszom az előadásokat vidéken is. A maradék 10% már sajnos a nagyon rossz színpadi körülményeknek köszönhető! Ha „míszes” vagy, sokkal nehezebb a dolgod. A játék öröméért játszom… Az író nagy lehetősége: azt ír, amit akar, a festő is azt fest, de te itt függsz attól, hogy kivel kerülsz össze, kik vannak a társulatban, milyen a rendező elképzelése, milyen a próba hangulata. S a sok munkának még nyoma sem marad. Ez néha elkeserítő, de hát ez van. Ha keveset játszol, az se jó, ha sokat, az a baj… Vidéki színháznak nem lehet ósdi, lassú, tespedt módon viszonyulni az élethez, a színházi munkához. Viszont az adminisztrációs elburjánzás sokat gáncsol. Ez ellen kellene összefognunk, a huszonöt színésznek, hogy a színházban ne a norma legyen a fő cél…
– Miként lehet egy vidéki színház homlokáról e jelző pejoratív árnyékát eltüntetni? Hogy lehetnénk európaiak?
– Tudni kellene, hol tart Európa s benne a színjátszás. Elég sok mindent elolvasok, de látni semmit se látok. S ehhez látni kellene. Minden színház, földrajzi helyzetétől függetlenül rendelkezhet olyan rangos produkcióval, amely már nem vidéki. Csakhogy Várad sem rendelkezik olyan állandó színházi közönséggel, mint például a főváros. Ilyen szempontból Kolozsvár is vidék. Kis réteg jár színházba. A tévé nagy ellencselekménye a színháznak. A néző otthonról láthatja, kommentálhatja, ez sokkal kényelmesebb. Persze az előadások soha nem olyanok a színházban, mint a képernyőn. Látni kell élőben őket. Sajnos, mi színészek még a hat magyar színházból is keveset látunk.
– Ez ellen hadakoznak állandóan a színészek, jogosan.
– Többször is sikerült úgy intéznünk, hogy mindenki itthon lehessen s akkor is csak nyolc-tíz színész nézte meg a vendégjátékot. A színházról különben nem csak beszélni kell, hanem főleg csinálni!
– Akkor rátérhetünk a kritikára.
– Néhány éve olvastam egy kritikát, amelyben részletesen leírták egy Othello-előadás három jelenetét, a játékokat, a játék folyamatát annyira pontosan, hogy mindent magam előtt láttam. A színész ezt várná el, ez marad utána. Vagy a száz évvel ezelőtti Madách ősbemutatóról, Jászai Mari Évájáról is rengeteget tudunk, a gesztusokról, felfogásról, még jelmezekről is, a korabeli kritikákból, feljegyzésekből. Ma? Itt? Ha évek múlva fellapozunk egy kritikát, esetleg annyit tudhatnak meg rólad, hogy megfelelő voltál. Nincs szerepelemzés. Rengeteg nagy alakítás hull ki az idő rostáján, csak, mert éppen nem írtak róla, vagy fanyalogva csak megemlítették. A kritikus sem mindig befogadó képes, neki is lehet rossz hangulata. Vagy a színész nincs olyan formában. Jó színésznél is előfordul, hogy egyik nap minden a tiéd, te vagy az isten, s másnap az egész csikorog. Tudom, hogy fárasztó ugyanazt megnézni, de én munkámnál fogva öt-hatszor is látom az előadásokat, és le tudom mérni, micsoda ingadozások vannak.
– Milyen hatással volt, lehetett a magyarországi színház az itteni színházszemléletre? És milyennel bírt a román?
– Jól ismerjük a román színházak előadásait is. Sőt, ha európaiságról beszélünk, valószínűbb, hogy a román inkább az, a magyar hagyományosabb formákat követ. Ha félre tehetnéd a két nyelvet s csak a két előadást látnád, a játékot, szöveg nélkül – többet megértenél egy bukaresti román előadásból, mint egy magyarból. Gazdagabbak játék, kifejezőeszközök tekintetében. A magyar statikusabb. De néhány évvel ezelőtt láttam egy francia előadást, a strasbourgi színháztól, a Misanthrope-ot, és szörnyen unalmas volt, pedig hát franciák játszották Molière-t. A román színjátszás rengeteg szövegen túli játékelemet tartalmaz. A hazai magyar előadásokban is kevesebb a játék. Persze, ha a játékelemek túlsúlyba kerülnek, adott pillanatban öncélúvá válik s elvész a szöveg súlya.
– Mennyire felelős egy színész, egy igazgató a közönségért, kora társadalmáért, annak kultúrszínvonaláért?
– A közönség ízlésének a kialakítása egyik napról a másikra, egyik gyűléstől a másikig, humbug. Ez a nevelés rendkívül bonyolult és csak nagyon hosszú távon eredményt hozó folyamat. Ha a színész csak a neki kiosztott szerepet játssza, sokat tenni nem tud. De lehet más megnyilatkozási területe is. Létezik irodalmi kör, stúdió, önálló estekre van lehetőség, ahol érvényesülhet az egyén ízlése. Színésze válogatja. Van, aki megelégszik azzal, amit kap, más meg nem. Ez utóbbi lehet csak hatással a közönségre, annak ízlésére… Művészeti vezetőként megpróbáltam visszahozni különböző műfajokat, olyanhoz visszaszoktatni a közönséget, amit régóta nem látott, és azokat is behozni, akik régóta nem voltak színházban. Volt, ami tartalmilag is, formailag is a differenciáltabb ízlést szolgálta, és mégis sorba álltak a jegyekért, akárcsak az operettnél. A művészeti vezető a műsorpolitika igényességével, színes, változatos műfajokkal (szilveszteri kabarétól Csurka-sorozaton át a műhely-előadásokig) hosszabb távon és következetességgel befolyásolhatja bizonyos mértékben városa ízlését. A felelősséget nem lehet letagadni.
– Nem érzed annak szükségét, hogy megerősítsétek a színházi törvényeket, tisztázni a színész-etika mibenlétét?
– Ha igazgató volnék, ezzel kezdeném. A legnagyobb baj, hogy belső színházi rendszabályzat szinte nem létezik. S még mindig a színész a legfegyelmezettebb a színházban. Abból kellene kiindulni, hogy minden az előadásért van. Nincsenek kritériumok! Sőt, néha úgy tűnik, az a hülye, aki becsületesen, jól dolgozik… Felvesznek műszakot, takarítónőt, portást, azt sem tudják, hogy köszönni kell. Lehet, azelőtt sosem jártak színházba. Áttrappolnak a színpadon próba közben, kiszálláson az újdonsült műszak rohan hátra csomagolni a leghalkabb jelenet alatt, félrészegen dobigálják a drága stílbútorokat, vagy vannak ültetőnőink, akik a ruhatárban nyugodtan végigbeszélik és végigfokhagymázzák az előadást. Van porszívó, de mindig sepregetnek, minden poros, piszkos. Így aztán lezüllik a színész-fegyelem is. Nálunk az is előfordul, hogy elfelejtik megnézni a próbatáblát, pedig ez a legelemibb dolog! Vissza kellene állítani a régi színházi törvényeket, a színházi emberekből választott bíróságot, amely következetesen minden rendbontásért pénzbüntetéssel érzékenyen hozzányúl a zsebekhez… A mai, irodából történő büntetésrendszerben nagyon sok az igazságtalanság, s éppen, mert hébe-hóba működik, semmilyen javító hatása nincs a fegyelemre. Nálunk például jó néhány évvel ezelőtt megtörtént, hogy az egyik színészünk (notórius késő) lekéste az előadást, hamarabb leengedték a függönyt, mert elaludt, és az igazgató megbocsátott neki. Ugyanabban az időszakban egy másik jó színész (sohasem késik), mivel a színházban próbált, nem ment el zsűrizni, és ezért olyan büntetést kapott, amivel elvesztette az évi, igen jelentős prémiumát!
– Kire néztél fel a színházi világban?
– Jászai Mari volt a példaképem. Azon az ominózus másodéves vizsgán mondtam fel egyik levelét, akkor már olyan fádul, hogy Kovács György megállított, hogy mit művelek. Akkor másodpercek alatt megtörtént a csoda… Jászainak a nagy akarása, célratörése a példaképem. Különben színésznő a színpadon vagyok elsősorban, a magánéletben nem rajongok, mikor azt várják tőlem, hogy művésznősen viselkedjem. Az öltözőben sem a „pepecs” a legfontosabb számomra, nem a festést tartom a leglényegesebbnek, bár érdekel, s mert nem vagyok szép arcú, ezzel alaposan foglalkozom is, de sosem ez volt az első az öltözőben. Előadás előtt mindig keresek egy kicsi zugot, ha néhány másodpercre is, hogy belegondoljak az adott szerepbe.
– Hogy építesz fel egy szerepet?
– Szerepe válogatja. Rendkívül különböző fajta szerepeket játszom. Gyorsan tanulok szöveget. Ez előny. Már rég tudom a szituációt, de még nem vagyok készen a szerep belső ritmusával. Vígjátéknál a karikírozással hamarabb készen vagyok. Nem szoktam utánozni, még ha voltak is konkrét mintáim. Ez nem nagyképűség. Igenis sokat tanulok másoktól, de ha megnézek egy alakítást, nem másolásért, hanem az alkotás folyamatának elleséséért teszem. S mikor építkezem, nem a lefigyelt gesztust akarom becsempészni, mindig az adott szerep adott szituációjából indulok ki… Intenzíven próbálok, nem „hozom a figurát”. Mióta vezető vagyok, az idő is lecsökkent a szereppel való próbálkozásra. A próbák kis rezdülésekből állnak össze, de csak intenzív módszerrel jön be az a pillanat, kerülsz érzékeny állapotba. A legnagyobb baj, hogy a nagyon jó szerepeket se nekem, se másnak nincs lehetősége kijátszani, úgy értem százas szériákban. Látod, ez a vidékiség egyik legnagyobb átka. A szerep kinyílik, mint a virág a cukros vízben, előadások alatt.
– Hibád van?
– Sok.
– Mondj egy nagyobbat.
– „Diktatórikus” vagyok, csak a magam energiáját veszem figyelembe, ebből indulok ki, s ez nem mindig helyes. Fűt a nagyot akarás. Nem lehet mindenkitől elkívánni ezt a hozzáállást, ezt a munkatempót, a nagy ritmust – ezt szokták a fejemhez vágni, és részben, sokszor igaz.
– Olyat mondj, amit mindig le kell gyűrnöd magadban, szerepformálás közben.
– A legnehezebb, azt hiszem, hogy az ember gátlástalanul bemenjen a próbára. Megcsinálom, de csetleni-botlani kellene. Minden szerep újrakezdés. De az ember nem mer úgy viszonyulni ehhez… Új szerep, de az ember óhatatlanul egy előző figura megoldásától indul el. Ezt kellene elhagyni a próbán, rossznak lenni, hamis hangot is megütni… Csak hát az ember félti a sebeit. Pedig azok begyógyulnak az előadásig… Meg aztán linkek vagyunk, néha én is. Az előbb említett szellemi-fizikai kondícióhoz állandó gyakorlat kell. Ha eljönne ide egy tényleg rangos rendező, az elején nagy bajban lennénk, épp a kényelmesség miatt. Később már nem, mert nagyon sok jó színész van nálunk. Azt szeretem, amiért megkínlódok. Ez optimizmus, hit kérdése. De manapság baj a lelkesedés. Nem divat, én mégis hiszek a színházban. Hiszek a színházban.

Ildikónak igaza van. Újra kell tanulnia minden szerepnek a „járást”. És ehhez a színész bátorságára van szükség. No meg a rendező megfelelő instrukciójára. Mert volt eset arra is, hogy a rendező azt kérte számon tőled, amit egy előző szerepben már megoldottál. Így vezeti aztán –akaratán kívül, de képesség, pedagógusi érzék hiányában is, teljesen félre a színészt.
Kiss Törék Ildikó az okos nők kategóriájába tartozik. Ez pedig világszerte, nemrég olvastam egy cikkben, nem a legszimpatikusabb kategória. Erő kell ahhoz is, elviselni, ha bennünket nem viselnek el. És neki ehhez is van plusz energiája.

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1982-ben készült interjú teljes szövege itt olvasható:

A művész páros 1994-ben alapított Kiss Stúdió Színháza a mai napig Nagyvárad, Erdély, Magyarország és a világ messzi tájaira elviszi a szót, a művészet széles palettáján – színház, előadóművészet, képzőművészeti kiállítások, szerzői estek, zenés produkciók – kínálja azt, ami a léleknek szól. 2014-ben EMKE díjjal tüntették ki. A Kiss Stúdió Színház megalakulásának 23. évfordulóján, az egyik alapító, a 2016-ban elhunyt VARGA VILMOS színművész, rendező emlékére VARGA VILMOS Díjat alapított, amelyet minden esztendőben a nagyváradi Szigligeti Színház évadzáró előadásán nyújt át. Első alkalommal a Szigligeti Színház idei évadzáró előadása után, június 16-án került átadásra Kiss Törék Ildikó alapítványi elnök, valamint dr. Varga Zsombor Zalán, a művész fia részéről, egy Deák Árpád szobrászművész által alkotott plakett, egy oklevél kíséretében. Elsőként Dobos Imre színművész, – nekem régi kollégám még sepsiszentgyörgyi korszakából- részesült a kitüntetésben.

2017. június 19.

Szóljon hozzá!