Kölcsönsorok: Lucian Blaga

A pópa lelke (1.)

Május eleje. A növényzet robbanásszerűen növekszik, magába szív égen-földön minden zöldet. A tavaszi légtől és vágytól hajtva sétálni kívántam a mezőn. Miért is ne mennék el egyszer a Maros partjára, oda, ahol emberi település körvonalazódik? Mindig csábított, hogy oda menjek, de halogattam újra meg újra. Néhány ismerőstől véletlenül megtudtam, hogy ott telepedett le, még 1946-ban, Kolozsvárról jövet Vasile Olteanu professzor és pópa, feleségével, Octaviával. Annak az évnek tavaszán a professzort politikai okokból menesztették mind a papi szolgálatból, mind a teológiai beosztásából. Megannyi értelmiségi példáját követve, kiket különféle okból elbocsátottak városi munkahelyükről, visszatértek szülőföldjükre; Vasile Olteanu is az eredetéhez vezető utat választotta. Bazsalikom illatú prédikációihoz nem kaphatott másik szentélyt. De megnyílt számára az út az irigylésre méltó paraszti szakmához. Az ismerősök szavai szerint ott, a Maros vizén, Fehérvártól nem messze Vasile Olteanu addig nem sejtett hivatásra lelt. A pópának ott néhány hektárnyi, szüleitől örökölt földje volt. Hasznosnak bizonyult e tenyérnyi föld különösképpen azért, mert kettészelte azt a Maros vize, s mindennel ellátta a gazdaságot: öntözte a rétegesen ültetett zöldséget, iszapot hozott, amit egyes bolgár zöldségek kedveltek, halcsaládokat, rákot és békát, s talajvizet égerfának, fűznek, melyek koronájukkal védik a települést. Kívülről nézve festőivé teszi a helyet az ősrégi komp. Mozgó kapcsolatot tart a Maros két partja között. A komp is Vasile Olteanu földi örökségének része. És működő része. Az általa szerzett nyereséggel el lehet tartani a hagyományos családot. A környékbeli lakosok használják a kompot, hogy elkerüljék a kényelmetlen kitérőt, mellyel a partosi hídon át valahogy Fehérvárra jutnak. Egy sereg faluból: Maroscsügedről, Lombfalváról, Dályáról, Sóspatakról, Gorbóról, Henningfalváról, Herepéről, nem lévén közelben híd a Maroson, az Olteanu család kompját használják, hogy kerülő nélkül eljussanak Fehérvárra. Partos felé a kitérő időbe telik, s vagy nyolc kilométerrel hosszabbá teszi az utat e falvak lakói számára. Volt olyan időszak, közvetlenül a háború után, mikor a komp nem győzte szállítani a rengeteg utast a Maroson át. Akkoriban, amikor a németek a partosi nagy hidat felrobbantották, s az egy éven át a Maros zavaros vizében áztatta fejét. Jelenleg több éve már újra működik a nagy híd, de a háború után a távoli falvakból egy csomó embernek szokásává vált, hogy a komppal közlekedjék – s e szokás fennmaradt mind a mai napig. Azok, akik az említett falvakból Fehérvárra hagymát, murkot, zellert, petrezselymet, padlizsánt és paradicsomot, búzát és zabot, tojást és tejet visznek a piacra, időt nyernek, ha a kompot használják. A komp elég jövedelmet hoz az egykori tanárnak és papnak, aki állás nélkül maradt, s a komppal szerzett pénzhez adódik még több hektár föld hozadéka. Egyébként nem a szegénység az, ami Vasile pópát bosszantja. Inkább az általa vélt erkölcsi bűntény, hogy az értelmiségi hivatás művelése helyett visszatért az ősi foglalkozáshoz. Egyébként jelenleg az emberi tevékenységek minőségi rangsora már nem létezik, és manapság Vasile Olteanu nem az egyedüli személy, aki arra kényszerült, hogy visszatérjen azokhoz a foglalatosságokhoz, melyeknek ősei hódoltak, s melyeket olykor atyáról-fiúra hagyományoztak alázattal és mégis büszkén.

Engem már gyermekkoromban meghatott, ha komppal mentünk a vízen át. A kompos képe, aki egyik parttól a másikig kifeszített dróthoz igazodva, evezőlapáttal munkálkodik, az évek során lelkemben jelentésteli képpé változott. Körüljárom e jelentéseket anélkül, hogy pontosan fel tudnám fogni. Így a komp számomra, már gyermekkorom óta, ősibb átkelési eszköznek tűnik, mint a híd. És az ősi adottsága, hogy fantáziámat jobban mozgásba hozza, mint a mai civilizáció bármely terméke. Továbbá a komp számomra Kháron ladikjának tűnik, melyen az árnyak átkelnek az élet partjáról a halál birodalmába. Minthogy a kompos ez esetben teológiai tanár, még inkább arra ösztönözött, hogy képzeletem és érzéseim révén Kháron ladikjának, valamint személyiségének közelébe kerüljek. A kompnak sejtelmes mitológiai jelentéseket hordozó fényudvara van elmémben. A külföldön töltött évek során majd, hogy nem feledésbe merült bennem ez a kép. Lenyűgöztek a modern civilizáció elemei, s képtelen voltam elhinni, hogy a kemény fából bárddal faragott komp használatban lehet még valahol, akár a mi paraszti világunkban is.

*

E május eleji napok egyikén a gyulafehérvári leánylíceum előtt, váratlanul Leliával találkoztam, Octavia leányával. Mindössze tizenkét éves lehetett. Megpillantva engem, tágra meresztette a szemét. Mikor ismerkedtünk meg? Hát még 1946 őszén, Kolozsváron, a rokonainál, miután a szüleit, mert szükségtelenné váltak abban a városban, kiköltöztették, Fehérvárra toloncolták. Beszélgetünk egy keveset. Valamelyest tájékoztat arról, szülei hogyan élnek az utóbbi években.
„Líceumba jársz?”
„Igen.”
„Édesapád mit csinál?”
„Komposkodik”, válaszolja kissé zavartan, de anélkül hogy elvesztené égszínkék nyugalmát.
„És édesanyád?”
„Ő verset ír.”
Gondolkodom egy keveset, majd folytatom a beszélgetést: „A vers is egyfajta komp. Édesapád embereket visz egyik partról a másikra, nagyon is emberi és hasznos munka ez; édesanyád pedig egyik világból a másikba akar vinni bennünket, kevésbé hasznos munka ez, de majd, hogy nem mennyei. Messze van a kompotok?”
„Nincs messze. Innen gyalog kábé egy órányira s még valamennyire.”
„És ugyan merre kell menni?”, kérdem, noha hozzávetőleg tudtam, merre van a telephelyük.
A leány eligazít, megmutatja az irányt, s a szokásos útbaigazítással végzi, amire már nem figyelünk oda: „Jobbra, majd balra, aztán a másik utcán, ismét balra, megint jobbra, amíg a mezőre ér. Aztán egyenesen, előre a Maros partjáig. Ott a mi házunk. És a komp.”
E friss, egészséges lány felébresztette tenyeremben a vágyat, hogy megfogja az állát, mint egy kagylót: „Mondd meg anyukádnak, hogy a lánya nagyon kedvessé cseperedett. Állj csak meg! Mikor láttalak utoljára?”
„1946-ban. Kolozsváron.”
„Lám, hogy felnőnek a lányok! Más világ születik!”
Valamelyik nap? Mit beszélek! Miért halasztanám másnapra, amit máris megtehetek? Odamegyek. A leány beszédében mintha ott lenne az anyja hangja, hanghordozása. Octaviára emlékeztet az arca és a járása, talán vele üzent nekem. Valóban a közém és Octavia közé ékelődött nagy csend után, most már látni kívánom őt. Körülnézek, számba veszem az ég báránykáit. Kellemesen süt a nap. Miként május elején, s ahogy az idő járását a naptár száz éve előírja. Az életen kívül nem várható semmilyen más meglepetés a közeli órákban. Számítást végzek: egy óra oda, egy óra vissza, közöttük kettő, összesen négy. Ha délután háromkor elindulok, este nyolcig itthon vagyok.

Ebéd közben magamban meghánytam-vetettem egy kirándulás lehetőségét a komphoz. És máris türelmetlenül vágytam, hogy oda menjek, bejelentés nélkül. Úgy gondoltam, hogy a leány, kivel délelőtt a líceumnál beszélgettem, még nem értesíthette a szüleit, hogy találkozott velem. Meglepetésszerű lehet tehát látogatásom a kompnál. Feleségemnek és a leányomnak elmeséltem találkozásomat Leliával, Olteanu asszony leányával. Ioana csodálkozott, hogy még nem volt alkalma megismerkedni vele a líceumban. Nem jártak ugyanabba az osztályba.
„Az Olteanu család itt telepedett le, nem messze, a Marosnál. Gyalog úgy egy órányira tőlünk”, magyaráztam. Dora és Ioana biztattak: olyan szép idő van, induljak s derítsem fel!
“De mit csinálnak a Marosnál?”, kérdezi Ioana
„Van egy kompjuk”, válaszolom, egyébre gondolva.
„Egy kompjuk?”
Megmagyarázom. Egy komp. Víz. Ladik. Vasile pópa. Kháron.

Pihenek egy kicsit. Aztán elindulok hazulról, megyek egyik utcából a másikba, hol balra, hol jobbra. Mielőtt a mezőre érnék, azt fürkészem: hol a kijárat a Marosra. A keresett úton járok, csak mennem kell, mindig előre. Messze, a Maros partján éger és fűzfa csoport vezet rá, mint a jelkép, egy gazdaság telephelyére; több épületből áll, de fából készült valamennyi, s zöld ág alatt lapul.

(Folytatjuk)

Részlet Lucian Blaga Káron ladikja című önéletrajzi regényéből. Fordította Zsehránszky István

Forrás: Kisebbségben

2017. június 19.

Szóljon hozzá!