Talán egy fénykép ez az egész / Méhes Kati

„A legfontosabb a szerep, a színház…”

Hárman voltunk Katik egyidőben a főiskolán: Gábor, Méhes, Nászta… Albert egyedül Júliáskodhatott a nevével.
Méhes Kati is Kolozsvárról indult, én legalább is ott ismertem meg. Egyazon téren laktunk. Meglepett, mikor elsőnek jutott be. Aztán ő volt, aki emlékeztetett arra, hogy érettségi táján egyszer megkérdeztem tőle, mire készül. Nevetve mondta: színire. Te? – csodálkoztam. Én – mondta. És fel is vették… (Az ember vajon miért becsüli le ennyire a saját közelében élőket?)
Szóval, bejutott és ő volt a kedvenc.


Megtudtuk: Hadadban született, és nagyon hiányzott neki az édesanyja. Mi csúfoltuk érte: nyavalygósnak tartottuk. Egyszer össze is vesztünk, mert nem volt hajlandó nekünk kenyeret lopni a menzáról. Mi eladtuk a menzajegyünket, ő nem. Rendesen járt a diákétkezdébe. Tanáraink is jobban szerették, a jegyei is jobbak voltak. Okos is volt, tehetséges is, bár ezt mi nem akartuk észrevenni. Magunkkal voltunk elfoglalva. Hamupipőkének neveztük.
Aztán elkerültünk egymás mellől. Ő Szatmárra… A négy lány négyfelé…
A Rút kiskacsában láthattam először, mint „színésznőt”. És tetszett! És nem csak nekem! Egészen más volt, mint főiskolán. Úgy tűnt, nincsenek gátlásai, énekelt, táncolt. Egy csúnya, csámpás lányt alakított – roppant bájosan…
Méhes és a báj! Akit annyira kétballábasnak tartottunk a főiskolán. (Csak azt vettük észre belőle, amit mi akartunk?)
Méhes Kati, mikor végre barátságos környezetbe került – kivirágzott.
Szatmáron nála laktam. Kedves volt, természetes, magától értetődő. Kocsit vezetett. Csinos, nőies. Sok bomba nőt játszott Szatmáron. Amikor beszéltem vele, kiderült, pont annyira foglalkoztatja a színészmesterség titkainak elsajátítása, a színész, rendező közti kapcsolat munka közben, mint engem. És nagyon sajnáltam, hogy nem vagyunk egy színháznál.
– Legalább beszélgessünk, Kati – javasoltam szatmári tartózkodásom utolsó délelőttjén. – Én nem vagyok igazi riporter, de összeírtam pár kérdést, s olyan sorrendben felelnél, ahogy akarsz, jó?
– Jó – gyújt rá egy cigarettára, majd kortyol a kávéjából. – Kezdjed.
– Honnan indultál, hogy lettél színinövendék és mire tanítottak meg a főiskolán?

Mosolyog. Hiszen tudom. Persze, úgy nem tudhatom, mint ő.

– Véletlenül. Kolozsvárt egy iskolai ünnepségen népdalokat énekeltem és nagy örömmel beszéltem erről nagybátyámnak. Az ő tanácsára kerestem meg Katona Éva színésznőt, aki úgy találta, felvételizhetek. Nagyon gátlásos, félénk voltam. Még ez előtt elmentem a kultúrházba, ahol akkor Horváth Béla vezette a csoportot. Kiszáradt a szám, el se tudtam mondani a verset… A főiskolán sokat tanultam, ahhoz képest, hogy a nulláról indultam, de keveset ahhoz, hogy valami biztosat is tudjak arról, amit színjátszásnak neveznek. Most talán már kezdem sejteni. Egy színész egész élete nem elég ahhoz, hogy mindent megtudjon. Minden szerep tartogat valami újat, amiről addig nem tudtál. A három tanár, akik foglalkoztak velünk a főiskolán, a maximálist nyújtották. Minden lehetőséget megadtak, hogy próbálkozhassam. Szegény Éghy Ghyssa néni mennyit kínlódott velem a Karnyóné…-ban! Kicsi Méhes, nem jó.. – emlékszel? A legtöbbet Tompa Miklóstól tanultam, aki a Sztanyiszlavszkij módszer híve lévén igyekezett megértetni velünk a lényeget. Tőle tanultam meg, hogy mindennek meg kell keresni az indíttatását…Tarr Lászlót, aki gyakorló színész volt, csodáltam. Ő mondta: mikor felmegy a függöny, a maga bőre megy vásárra.
– Hogyan illeszkedtél be Szatmáron?
– Könnyen. A kollégák nagy szeretettel fogadtak, sokat segítettek a munkában a tapasztaltabbak. Nagy Iza, Nyiredi Piroska, Tarnóy Emike… Rögtön kaptam egy kis szerepet Mircea Radu Iacoban: Találkozás a motel- ben című darabjában, majd Veronika voltam a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ben. Fiatal lány szerepeket kaptam, főiskolán pedig én voltam az öregasszony az osztályban. Első sikeremnek a Rút kiskacsát tekintem. Ennek zenés változatát játsztuk.
– Láttalak is benne: jó voltál!
– Odzsa, vagyis Szabó József rendezte, Váradról. Kisfalussy Bálint volt a segédrendező. Remek társaság jött össze. Odzsa nem mondott semmit, azt csináltál, amit akartál. Aztán, mikor úgy találta, hogy kezdek közelíteni az ő elképzeléséhez, szólt. Ekkor kerültem először kapcsolatba a zenés műfajjal, az énekléssel, a mikrofonnal.
– Azokat a szerepeket sorold fel, amelyek úgy érzed, előrelendítettek a pályán.
– Fontosnak tartom az Éjjeli menedékhely Annáját. Ez beugrás volt számomra, rövid idő alatt kellett elkészülnöm vele, de jó munkának érzem. Másféle szerep volt, mint a többi, tüdőbajos, a halálán van… akkor nagyon vékony is voltam, kimondottan tüdőbajosnak néztem ki…

Nevetünk. Főiskolán is ő volt köztünk a legvékonyabb. Akkor ezt nem találtuk erényének. Azóta egy kicsit irigylem érte.

– Aztán az Olga a Három nővérből. – folytatja. – Ekkor találkoztam Kovács Ferivel, mint rendezővel. Ő jó pedagógus. Igaz, hogy rövid pórázra fogja a színészeit, de nagy fontosságot tulajdonít minden nézésnek, gesztusnak. Ennek ma is hasznát veszem. De az ember a balsikereiből is tanul…
– Például mit?
– Hogy nem szabad elnagyolni a dolgokat… A másik kedves szerepem Valy, A fiú, aki virágot hord a szájában című musical-ből.
– Ezzel díjat is nyertél.
– 1981-ben a Megéneklünk Románia országos szakaszán a női alakítás harmadik díját. Olyan hármas került akkor össze, akikkel szívesen dogoztam együtt: Gyöngyösi Gábor, Albert György, Pintér Jenő. Kiváló muzsikája volt a darabnak és nagyon szerettem a táncot, annak ellenére, hogy Ghyssa néni mindig azt mondta, kicsi Méhes, egészen rossz. Pintér azt a fajta táncot kérte, ami közel áll hozzám, egyszerű és látványos mozdulatokból áll… Nehéz, de boldog periódus volt. Éreztem, hogy élek, dolgozom…

Ez az egészséges öröm most is visszfénylik rajta. Sportoló élvezheti így az edzést. A fiatal test természetes igénye ez. S a színészben tovább kellene élnie ennek, hiszen a testével is kommunikál.

– Most Scribe: Egy pohár víz-ben játszom a királynőt a román tagozaton. Ez megint újdonság. Királynő még nem voltam.
– A nyelv nem okozott nehézséget?
– Azt hittem, elég jól beszélek románul, de rájöttem, hogy ez nem elég. Sokat foglalkoztam a szöveggel. Tripla munkát jelentett. Kovács Feri rendezte, tehát az instrukciókat magyarul hallhattam, de románul kellett gondolkodnom. A próbaszakasz elején magyarul gondolkoztam és ez rányomta a bélyegét a munkára. A román nyelvnek más a ritmusa is, tehát gyorsabban, más tempóban gondolkozik és beszél. Akkor román könyveket olvastam. A kollégák is sokat segítettek, de nagyon nehéz volt.
– Milyen a jó partner?
– Sugarak kötnek össze vele. Egy kis erőfeszítéssel láthatnád is ezeket, szinte érezni lehet…

Roppant boldoggá tesz, hogy ő is ezt mondja. Ugyanezt éreztem én is valamikor, s azóta tudom, hogy ilyen az eszményi kapcsolat.

– Ez a motor, a hajtóerő – folytatja Kati –, ebből származnak a konfliktusok, ez a legfontosabb az előadásban.
– Mit tartasz a legfontosabbnak ezen a pályán?
– A szerep, a feladat az egyetlen, ami fontos lehet. Nekem legalábbis ez a legfontosabb, a szerep, a színház. Minden, ami ezen kívül történik mellékes. Színésszel csak a színházban történhetnek fontos dolgok. Ha nem vagy bent a többiekkel együtt és nem csinálod a dolgod, nem lehetsz boldog.
– Hogyan dolgozol?
– Nincs rá receptem. Szerepe válogatja. Más egy villanásnyi figura, más a történelmi szerep. Mai szerephez önmagadból is kiindulhatsz, forrás van bőven. Ha az időben vissza kell menni, utána kell olvasni, fontos megismerni azt a világot, azokat az embereket, illemszabályokat, viselkedési módokat, melyek azokat az embereket vezérlik. Ezekben rengeteg a humor-lehetőség is. Adott mondjuk Scribe királynője, akinek az a kötelessége, hogy viselkedjék, millió szabály, protokoll köti gúzsba, nem léphet keresztül rajtuk. De mikor egyedül marad, már másként viselkedik, ebből aztán humoros helyzetek is adódhatnak… Sokat utazom. És mindig másodosztályra váltok jegyet, hogy megfigyelhessem az embereket. Ott mindig történik valami, amit érdemes megjegyezni. Van egy jó játékom. Figyelem az emberek külsejét és abból próbálom kihámozni, milyenek lehetnek. Már a legapróbb jel áruló lehet. Hiszek abban, hogy az ember arca, a ráncok, a kezek, a járás sok mindent elárulhatnak rólad, hogy igazából milyen is vagy.
– Baj, ha okos a színész?
– Az a baj, ha okoskodó. Az fárasztó. Nagyon szeretem az okos emberek társaságát színpadon is. Ha okos az ember, több problémát okoz magának. Az ösztönös és tudatos ötvözete a jó. A számítás, a tervezés, a matematika senki munkájából nem hiányozhat. A poént elő kell tudni készíteni, másképp nem sül el. Az agyadat feltétlenül használni kell. Se szerepet, se gyereknevelést nem lehet számítás nélkül csinálni.
– A mai színjátszásról mi a véleményed? Milyen iskola volt a régi, milyen az új, és milyen szerepet töltött, tölt be a főiskola ebben a folyamatban?
– Azt tudom, hogy a színház olyan, mint kora. Kiemelni nem lehet belőle. A színház feladata azt a kort tükrözni, amelyben él, az akkor élő emberek problémáit. Minden színházi előadás olyan kell legyen, mint egy nagytakarítás. A szemetet nem lehet az ágy alá söpörni. A színház főszereplője az ember, akiről, akiért, akinek szól. Akár régi, akár új a darab. Csak kifejezőeszközeink változhatnak. Attól függetlenül, ki rendezi, milyen stílusban, a lényeg, hogy hitele legyen a szónak, a játéknak. A színésznek pedig kötelessége színházba járni, tanulni, próbálkozni. Ha hisznek neked, az jó színház volt…

És milyen biztos benne! Egy saját előadóestem kapcsán Szőcs Géza például azt írta, hogy nem győztem meg az igazamról a közönséget, csak igazoltam az elképzelésemet. Akkor gondoltam először arra, hogy vajon kizárólagosnak kell lenned a színpadon? Olyan játékot nyújtanod, ami kizár más stílust, más művészi igazságot? Akkor úgy gondoltam, az a jó, ha játékoddal felvillantasz más lehetőségeket is. Mindenképpen gondolkodásra kell késztetni a nézőt. Ma már nem vagyok olyan biztos ebben. Még mindig hajlok arra, hogy ne tartsam kizárólagos érvényűnek a saját elképzelésemet. Csupán egy változatnak, módozatnak, lehetséges színnek… Pedig a színészi gyakorlatban sokszor minden azon múlik, mennyire hiszel abban, hogy te vagy az igazi, az egyetlen, a minden. Minél többet hinni, hogy átjusson valami a nézőnek is. Talán mégsem a kételkedőké ez a pálya. Inkább a hívőké.

– Beszélj a rendezőkről. Kikkel dolgoztál és kik segítettek igazán előbbre ezen a pályán?
– A színész kiszolgáltatott a rendezőnek. A színház két rendezője nemigen foglalkoztatott. Azt játsztam, ami jutott. Szerencsém volt, hogy a vendégrendezők kiosztottak. Szabó József, Kisfalussy Bálint… Nagy élmény volt Horváth Bélával dolgozni, bűbájos ember. Gyöngyösi Gábor elvárja a színésztől, hogy az tudja a mesterségét. Szereti, ha próbálkozol, aztán majd ő megmondja, mi marad. Totyival is – Tóth Pál Miklós – szerettem dolgozni. Ő elmesélte, mit akar, s aztán valahogy közösen éreztünk rá a többire. Szavak nélkül is értettük-éreztük egymást. Mindenki szívesen dolgozott vele… Szeretek sokféle emberrel dolgozni. Mindegyik mást kér, és minden tapasztalatot fel lehet használni. Kovács Ferit nagyra értékelem, mint pedagógust, sokat lehet tőle tanulni. Pontosságra, rendre kényszerít. Nagyon sok függ attól pályád kezdetén, hogy akad-e olyan rendező, akivel megérted magad. Általában megvannak a saját embereik, akikkel a legjobban tudnak dolgozni, s ez a szereposztásnál döntő tényező. Újakat nem szívesen próbálnak ki. Ilyesmiért soha nem haragszom.
– Nagyon furcsa színész vagy akkor. A rendező elképzelése is befolyásolható. De megértelek.
– Én csak akkor érzem rosszul magam, ha nem játszom semmiben.
– Színész és színész közt miféle színpadon kívüli alkotói munka létezhet?
– Embere válogatja. Én nem sértődöm meg, ha a kolléga megkér valamire, mert az segíti őt. Én is sokszor fordulok hozzájuk hasonló kéréssel. Itt jó viszony van az emberek között is. Nem szeretek furkálni, békés természetem van. A partner nagyon fontos, főleg, amikor az ember elindul a pályán. Én, hálás is lehetek, jó partnerek társaságába kerültem már az első szerepemnél. Azzal segítettek, hogy a saját szerepeiket olyan hitelesen csinálták, ahol bizonytalan voltam, ott beléjük kapaszkodhattam. Olyan szintjén állnak a mesterségbeli tudásnak, hogy a kezdő rengeteget tanulhat tőlük. Színpadi jelenlétük magával ragadó volt, ahogy hinni tudtak és tudnak abban, amit csinálnak… Van itt egy fiatal csapat, akiket az idősebbek mindig segítenek, irányítanak, figyelmeztetnek, szakmai dolgokra is. Mi Dálnoky Zsókával, Bokor Ildikóval el is várjuk egymástól, hogy megnézzük egymás próbáit. Utána bevonulunk az öltözőbe és megtárgyaljuk, megbeszéljük. Ez fontos, hogy tudd, nem rosszindulattal ül be a színpadra vagy a nézőtérre a kolléga. De a fiúkkal is meg szoktuk beszélni a gondjainkat. Néha olyan egyedül érzed magad, nincs semmi mankó, elveszíted a talajt a lábad alól, nem látsz, nem tudod felmérni a dolgokat. Olyankor jól jön az ilyen barátság.
– Predesztinálhat-e valakit a külseje bizonyos szerepkörre? Vagy ez téves felfogás?
– Hiába akarok alacsony, kövér nőt játszani, ha magas és vékony vagyok. Ilyen értelemben predesztinálhat. Sajnos, így alakulnak ki a skatulyák. Ez rossz gyakorlat is lehet. Nyilván kabarénál, könnyű műfajnál nem árt, ha jól nézel ki. De a színpad és nézőtér közti távolság sok mindent megváltoztat. Van, aki szép az életben és csúnya lesz a színpadon. Vagy fordítva. Én szívesen játszom ilyet is, olyat is. Külső, belső csúnyaságra gondolok. Az emberhez a csúnyaság is hozzátartozik, bár mindenki igyekszik a szebbik oldaláról mutatkozni. A kívülről rút nem feltétlenül az belül is. Persze, csúnya nő nincs is, csak csúnya férfiak vannak. – Kacag. – Én bármilyen szerepet szívesen játszom.

Kellemes érzés Katira nézni. Érdekes, szép arca van. És el is tudja adni színpadon ezt a szépséget. Belülről is meg tudja világítani. Kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak látszik, leszámítva azt a sajátos vibrálást, ami egész lényét jellemzi. Azon kívül, ahogyan Szőcs is megírta egyszer, ízléses, remek, igazi színésznői megjelenése van. Az életben is színésznő, de a jobbik értelemben. Köt, horgol, még bundát is csinált magának. Ruhákat tervez, magát is megtervezi. Egyszóval: művész.

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1982-es szatmári beszélgetés teljes szövege itt olvasható:

2017. június 26.

5 hozzászólás érkezett

  1. Dancs Artur:

    Drága Kati…
    Köszönöm, hogy a Káfé előbúvárkodta nekünk ezt a beszélgetést!

  2. batoi.ida:

    Köszi.

  3. Nászta Katalin:

    Mi is köszönjük!

  4. Farkas Jozsef:

    Kezcsokom LÄNYOK ! Tudhatjätok : ha LUPUS nem veri bele az orrät valamibe ,amihez semmi köze egyebkent ,belepistul az egeszbe ! De ahogy Hofi mondanä :Pusszantalak Aranybogärkäim !! Büszke vagyok RÄTOK en is .

  5. Nászta Katalin:

    Köszönjük! mondom mindannyiunk nevében! Üditő belekottyintás! Hiányoltuk is!

Szóljon hozzá!