Komán János: Tamás András második élete

(4)

Úgy éreztem, egyelőre nincs mit keresnem nála. Nincs egyedül, már nem unatkozik, és már nincs szüksége vigasztalásra. Visszafordultam. És amikor az egyik utcasaroknál bekanyarodtam, hoppá, ott állt előttem András bácsi széles, vidám mosolyával, és úgy kacagott, mint egy lakodalomkor kitárt székely kapu.
– Jó hírt fog mondani, ha így kiabál a kedve – próbáltam kényelmessé tenni a szorongató helyzetet, ami, amint nyomban kiderült, csak számomra volt feszélyeztető. András bácsi a vállamra tette hatalmas és súlyos tenyerét, megmarkolta, megveregette, és abból érezni lehetett, hogy ez egy amolyan meghívó, amit el kell fogadnom. Közben úgy beszélt, csicser-gett, mint egy három-négyéves gyerek, aki gondtalan jókedvvel lépeget szeretett édesapja mellett. Nem tudtam szóhoz jutni, de nem is volt ahhoz a helyzethez illő gondolatom, s így valóságos mentőakciót végzett a csicsergésével. Jóformán észre sem vettem, hogy miként értünk be a házba. Ott álltam Amáli előtt, aki kacagós „isten hoztával” nyújtotta felém keze frissességét. Érezni lehetett rajta, hogy akkor hagyta ott az illatosított mosogató vizet. Az új pár olyan hévvel csókolta meg egymást, mint két tizennyolc éves fiatal. Melege volt a találkozásnak. Lényegében nem volt ebben semmi rendkívüli, de mégis meglepődtem, mert én is e világ konzervatív, öreg hajójában vergődöm.
– Igaz ez? – kérdeztem magamtól. – Miért ne lenne lehetséges?
Eszembe villant, hogy Stockholmban, a Golden-negyed áruházsorának fedett utcája végén fáradt lábaim pihenőt kértek, s a szomszéd padon egy igen idős pár olyan jóízűen csókolgatta egymást, hogy háromszor is meg kellett dörzsölnöm a szemem, de nem káprázott, a valóságot láttam. Addig-addig lestem őket, hogy magam is megkívántam, de akkor nem volt, akivel gyakorolnom…
Asztalhoz ültünk. András bácsi és Amáli olyan közel ültek egymáshoz, hogy talán csak még egy picurka meleg kellett volna ahhoz, hogy menten összeolvadjanak. És akkor egy szándékosan fogas kérdés horgával akart halat fogatni velem az öreg.
– No, mit szólsz a feleségemhez? – kérdezte szemtelenül. Nyomban észrevettem, hogy egy himnuszos véleményt szeretne hallani.
Szerencsémre a jobbik eszemnél voltam, és kisegített a találékonyságom.
– Megelőzött – válaszoltam kacagva -, mert a tavaly, amikor az utcán Amálival találkoztam, és egy kicsit utána néztem, csak úgy félszemmel, valami huncutság motoszkált a fejemben, de nem mertem kikezdeni vele. Ha bátrabb lettem volna, akkor most én ülnék Amáli mellett.
Erre nagyot kacagtunk, mert úgy hangzott, mint egy elismerő dicséret, mint az a bizonyos himnusz, melyet az én szájamból akart hallani. Aztán belevegyültünk a napi politika piszkába, és úgy pletykáltunk, mint azok az asszonyok, akik valóságos farsangi foglalkozásként űzik az ilyesféle időtöltést. A csupa csönd-Amálinak kellett közbeszólnia.
– Öblítsék ki a szájukat, mossák meg már a nyelvüket még egy pohár vízzel, ha azt akarják, hogy tiszták maradjanak. Valami történhetett, mert a búcsúzás olyan lassan haladt előre, hogy a Duna TV hétórás híreit utolérte a tízórás Hírmondó. Ezt onnan tudom, hogy András bácsi nagy okosan megjegyezte:
– Megkergültek ezek a tévések, hogy ugyanazt ismétlik… Mi is hasonló szöveget fújtunk. Az RMDSZ kormányba lépését magam sem helyeseltem, mert megbízhatatlan partnerei lejárattatják a választók előtt. – Hullákkal paktál, és hullamérgezést fog kapni – összegezte mondanivalója lényegét.
Akkor már éreztem, hogy mennem kell, mert Amáli már nem mosolygott, és a türelme is kilépett a medréből. Amolyan paprikaféle fűszer volt a hangjában.. Mi már alig tudtunk egy-két szóhoz jutni, egy-egy félbeszakított mondatot összeszerkeszteni. A kapunál még egy félórányit búcsúzkodtunk, és ebben a búcsúzkodásban benne volt a következő meghívó, melyben már az édes komájának szólított. A keresztkomasági illemtan arra kényszerített, hogy ennek a történetnek a folytatását egyelőre leállítsam. Egyébként, ha elég hűséges előadója voltam a történetnek – anélkül, hogy a spekuláns fantázia hozzáadott volna valamicskét is az eseményekhez -, kihámozhatják belőle a lényeget, amit az elbeszélés címében is jeleztem. Tamás András második élete megkezdődött, és talán tartalmasabb és szebb lesz, mint amilyen az első volt, melyet ugyancsak magasztalnom kellene.
Még annyit kell hozzátennem ehhez a szűkre szabott történethez, hogy amikor már végképp kettőbe szakítottuk – egy hosszú és meleg kézfogással – beszélgetésünk kötelét, és elindultam az állomásra, megint találkoztam a pimasz Halállal, aki épp akkor tette ki egyik vadonatúj fekete zászlóját a polgármester özvegy és szájáról hírhedt anyósa házára. Egy öklömnyi követ hajítottam utána. Fölvette, és betette munkaruhája bal zsebébe. És amikor már a második kővel fenyegettem, fekete kutyaként szaladt le a patakra iramodó sikátoron. Hogyne haragudnék rá? Arcátlan, mert akár az árnyékunk, folyton a nyomunkban jár. Azt mondják, hogy ezt az undorító szokását meg fogja tartani, és sohasem hagy bennünket fenyegető kíséret nélkül. Talán jó, ha ezt a kellemetlen társas életet mindenki idejében tudomásul veszi, megszokja, és megpróbál kompromisszumot kötni vele.

Forrás: A fogasra akasztott gyermek. Történetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely 2017

2017. július 1.

Szóljon hozzá!