Talán egy fénykép ez az egész / Hajdú Géza

„Simogatni a színészt, mint a gyermeket…”

– Hogyan lehetnénk itthon világszínvonalúak? – kérdem tőle váradi otthonában, miután felesége, aki szintén színházi ember, felöltöztette egyetlen fiukat és elvitte az óvodába.
Hajdú Géza úgy néz rám vissza, hogy elnevetem magam.

– Sehogyan – mondja. – Nincs olyan alapvető kultúránk, hogy betörhetnénk, se képzettségünk. Nem is tudjuk, mi az, hogy világszínvonal. Nekünk például eljátszani Pesten az Ősvigasztalást, már ezt jelenti – mondja fanyarul.

Mindig remek humora volt. Ki se néztem volna belőle, főiskolás korában, a későbbi diákszínjátszókat felkaroló embert. Fiatalon könnyen összetévesztjük a jó kedélyt a könnyelműséggel.

– Játsztál már Pesten?
– Most először, a váradi színház is most járt ott először. Rendszeres kapcsolatunk csak Debrecennel van.
– Szóval nem lehetünk európaiak?
– Annyira vidékiek vagyunk! Először a saját portánkon kellene rendet tenni. De mi szalagrendszerrel dolgozunk… El vagyok keseredve!

És komolyan mondja. Nem ismerek az egykori vidám kollegára. Savanyúan ül a székben, rövidnadrágban, keresztbe vetett lábakkal.

– Az ember szeretne többet tenni – folytatja. – Szeretne művész lenni. Ha ki is oszt a rendező, nincs örömöm benne. Szerencséjük van a kolozsváriaknak, hogy Haraggal dolgozhatnak.. Minket széles ívben elkerülnek a jó rendezők. Odzsa* volt az egyetlen, akit nagyon szerettünk, ő volt a művész. Mióta elment, egy páran nagyon el vagyunk keseredve. Kiírhatnánk a homlokzatra, hogy állami magyar dilettáns színház. Nem is kérnek tőlünk művészi színvonalat. Úgy szeretnék elmenni, de hát annyira ide vagyok kötve, s az igazság az, hogy a kutyának se kellünk. Tárt karokkal senki sem fogad… Kevés a jó színész itt. Nemhogy európai, de még országos színvonalba se tudunk beinkadrálódni… Kiborítanak a dilettánsok. Ártanak a nézőnek. Borzasztó dolog érezni, mikor a kollégák nem szeretik a színházat, a közönséget, s ezek a felületes emberek játsszák végig a nagy szerepeket. Maga az élet igazságtalan. Aki imádja, s az életét adná a színházért, az a kispadon ül. Nem rólam van szó, mert én aránylag sokat játszom. De sok szerep megy el mellettem is. Nem jönnek ide fiatal rendezők, akikért érdemes lenne lelkesedni, élni… Úgy érzem, csináltam már valamit, közöm van ehhez a pályához. Mégsem részesülök olyan bánásmódban a színháztól, amit megérdemelnék. Odzsa most írt levelet, hogy egész Pest az én alakításomról beszél, ott Miskét és engem bravóztak meg.

Nem felvágósan, inkább szomorúan mondja ezeket, nincs amiért ne higgyek neki. Különben sosem volt hazudós fickó. Józan, egyszerű ember benyomását keltette mindig. Most viszont zuhatagban ömlik belőle a panasz, s ha rendező lennék, kioszthatnám egy tragédiában, ami végül is jóra fordul.

– Mi a leginkább hátrahúzó erő színházi életünkben?
– Nálunk, Váradon a vezetés a legnagyobb fék. Tíz bemutatót is tartunk egy évben, sosem az a lényeg, mennyire vagy kész, csak az, hogy a bemutató dátumra meglegyen. Félkész előadásokat produkálunk. A színész is frászt kap közben, mert ideges, nem biztos a dolgában. Az utóbbi időben egymás után mennek tönkre az előadások, mert nem is figyelnek oda… Személy szerint nagyon objektív tudok lenni. De annyira a rendező privilégiuma, hogy bele se szólhatunk a szereposztásba.
– Miért vagy éppen színész?
– Mert mondanivalóm van az emberek számára. Ha nem lettem volna színész, pap lettem volna, biztos. Szeretek játszani… A lényemből fakad. Szeretem, ha rám figyelnek, mint a gyermek, aki, lesi, ha játszik, hogy figyeli-e valaki.
– Mit mondhat egy színész a világnak?
– Nagyon sok mindent. De csak azt, ami őt foglalkoztatja. A színész is benne él a társadalomban, s amit leszűr a saját életéből, azt mondja el. Mondanivalójának lényege sajátos eszközeiben van. A színház nyelvén kinyitni az emberek szemét…
– S te mit szeretsz inkább játszani, vígjátékot, vagy drámát?

Hajdú Géza (baloldalt) és Miske László (jobbra)

– Vígjátékot, ez áll közelebb az egyéniségemhez, s ezért vagyok ideges, mikor fatökűek játszanak. Fáj a humortalan játék. Lehet, mi szakmabeliek vagyunk hibásak abban, hogy nincs a vígjátéknak kellő becsülete, pedig tudjuk, hogy egyidős testvére a tragédiának, jogaik egyformák. Mégis lebecsülik. A tragikomikus figurákat szeretem igazán, de ez nagyon ritkán adatik meg számomra. Én érzem egy szerep humorát, nem tudom ezt külön megmagyarázni. Ezt tréfásan így szokták mondani: tehetséges, de nem tehet róla. Ösztönös színésznek tartom magam. Amit megérzek az első pillanatban, azt tudom csinálni. Aztán eltávolodok tőle, nagy kanyart futok be, majd az utolsó pillanatban visszatérek „a prima vista” benyomáshoz.
– Mit tartasz a legmellékesebbnek a színházban?
– Általában minden fontos, ami a színházzal, színpaddal kapcsolatos. Milyen szörnyű a színpadot kiszolgáló személyzet magatartása! Nem idevaló, színházellenes emberek vannak itt, s nem lehet senkit kitenni, megsérteni… Úgy érzem, engem szeretnek a színházban, de a takarítónőbe is belekötök, ha a vécében pisiszag van. A műkedvelőimnél nagy a fegyelem, semmit sem engedek meg, ami kihágás, rendetlenség. Senki nem dolgozhat rosszul, a díszletező sem járhat koszos ruhában, sem a kellékes. A színészt ezek a dolgok mind idegesítik a munkában. Felelősségre sem vonhatsz senkit, nincs hatalmi jogod… Az is fontos, a jegyeket hogy árulják. Semmi sem mellékes…
– A műkedvelőkkel való foglalkozásod mennyire befolyásolta véleményedet a színházról?
– Olyankor érzem ezt, mikor a rendező felszól, vitatkoznak, s tudom, lentről másképp néz ki minden, és annak van igaza, aki lentről nézi. Vagy szervezési dolgok… Olyan dolgokat tudok, amit a kollegák nem s ezért néha nagyon igazságtalanok tudnak lenni. Olyasmiket várnak el a vezetőségtől, amit nagyon nehéz elintézni. Általában mindig mindent mástól várunk és mindig mindenen felháborodunk. Engem soha nem zavart próbák során, ha változás van és össze kell szedni a bútort. Lehet ez is a „műkedvelő” munkától van. Szégyen megfogni egy padot? Vagy plakátot írni, ragasztani? Vagy odamenni, mikor az emberek csinálnak valamit a műhelyben? Mások vendéglőbe járnak. Én is ott vagyok minden bemutató-bulin, imádok ünnepelni, csak azt nem szeretem, amikor három-négy kolléga beül a kocsmába és lerészegedik… Nem szeretek dumálni. Csinálni kell, azzal többre megyünk.
– Mi a különbség műkedvelő és profi színház között?
– Mindkettőt szeretem, létjogosultsága van mindkettőnek, de nem szabad összekeverni őket. A színészek nem olyan lelkesek, mint a műkedvelők, a színész fizetésért dolgozik, „vágja a fát hűvös halomba”. A műkedvelő egyet játszik életében, mint az isten. A színésznek nagyobb a felelőssége.
– Melyik szerepet érzed a legközelebb magadhoz?
– Ami időben is közelebb áll hozzám, az a legkedvesebb. Nagy szerephez mindig véletlenül jutottam. Olyankor mindig felfedeznek, el vannak ájulva, de aztán elfelejtik… Talán az élet szemszögéből így van ez jól… Itt van Moór Jenő Csurka Döglött aknákjából. Ezt úgy kaptam meg, hogy valaki lebetegedett. A Miniszterelnökben szintén, Balla Miki befeküdt a kórházba s én kaptam meg a szerepét. Odzsa napokig úgy ült a nézőtéren, hogy nem bírt elviselni. Csak a bemutató kirobbanó sikere után jött hozzám, de két instrukciót nem adott…
– A rendezésről mi a véleményed?
– Rendezőre szükség van. De annak én sem vagyok híve, hogy csak a rendező, a többi smafu. Eddig két rendezővel dolgoztam, Odzsával és Farkassal. Semmi rosszat nem mondhatok róluk, bár sok szerepet nem adtak nekem, amit nekem adhattak volna. Jobban kellene ismerniük a színészt. Nem merik vállalni a kockázatot, a rizikót. Ők tudják, ki mit játszhat, kockáztatni nem mernek, nincs idő, sémákhoz folyamodnak… Valahol érthető is.
– Miért?
– Senki sem szeret megbukni. Pld. ott van Miske. Szabó tudta, hogy Miskére alapozhat, mert Miske megcsinálja. Összeszoknak. Jó lenne másokkal is dolgozni, de hát nincs rá módom. Kovács Levente sem osztott ki, Haraggal sem dolgozhatom, mert az sose jön Váradra. Tompával* sem dolgoztam… Sokkal őszintébb kapcsolatra lenne szükség azért a színész és a rendező között. Hogy mennyire fontos például a tiszta, szép beszéd. Azt hiszem, a rendező is fél a színésztől…
– Színészek nem tehetik szóvá?
– Nálunk nem. Senki sem bízik a másik művészi ízlésében. Azért van ez, mert nincsenek jó színészeink. Kisstílű emberek, akiknek nem lehet megmondani. Csíky Ibinek például bármit bármikor. Ő is nekem. Vagy a fiatalabbaknak is lehet. Igaz, köztük akad, aki kivétel. Annyira eluralkodott az üldözési mánia mindnyájunkon, hogy fel sem tételezik, hogy jó szándékkal közeledsz hozzájuk.
– És ezért ki a hibás?
– Nem tudom.
– Mi lenne az igazgató szerepe egy társulatban?
– Ő a családban az apa, aki a társulat életét szervezi. Neki kell foglalkoznia a színészekkel, a színészek lelki világával is neki kell törődnie. Régebb tőle kértek pénzt, ő jutalmazott, ő kölcsönzött. Ma már csak büntethet… Neki kellene tisztán látnia színészei értékét, és úgy kezelnie őket, hogy senki meg ne sértődjék. Neki kellene tudnia, kire van szüksége. Most nem ilyen a helyzet, nem a maga ura, neki is meg van kötve a keze. Azok vannak, akiket a főiskola küld…
– Mi lenne a kritika dolga szerinted?
– Szeretem a magyarországi kritikákat, a régi, Ady, Kosztolányi korabelieket, ezek mind színész és színház-centrikus kritikák voltak. Az irodalomközpontú kritikákat nem szeretem. Az igazi, az meg is írja a színészről, miért volt rossz. Mert nem neki való a szerep, mert ő volt a lusta, mert nem segítette a rendező… A rosszat is indokolni kell, tudja meg a színész, miért volt az. A rossz alakítást agyondicsérni ugyanúgy káros és árt a színésznek, mindenkinek. Önkritikára is szükség van… Amúgy… Meg kellene simogatni a színészt, mint a gyermeket, mikor jó, így lehetne nevelni, másképp elveszik a kedved az élettől is.
– Szeretetreméltóak a színészek?
– Én például mindenkit szeretek. Általában szeretnivalók. Persze, vannak hülye, aberrált színészek is, akik a szakma szégyenei, de az igazi színészek gyerekesek. Úgy gyermekek, hogy örömüket lelik az életben, a színházban. Nincsenek besavanyodva, nem saját magukat szeretik, nem véletlenül vannak a pályán – ezért szeretetreméltóak.
– A jó partner milyen?
– Átveszi az életritmusom, azonosulni tud velem.
– Hát a jó közönség?
– Mint minden vígjátéki színész, imádom a közönséget. De furcsa kettősség van bennem. Idegösszeroppanást kapok, ha a néző nem érti a játékot. Olyankor, mikor én is, mint néző ülök a nézőtéren. Vannak bérlők, akik csak azért jönnek a színházba, hogy támogassák. Ezt nem bírom. Ne nagyképűségből járjanak színházba, próbálják megérteni, ugyanúgy megérteni, mint mi. A naiv néző jó, aki előítélet-mentesen ül be a színházba. A sznoboknak azt csinálhatsz, amit akarsz, ő mindent tud már előre. Mert azért jót is csinálunk néha, de ezeknek semmi sem tetszik…
Nem tudom elviselni, hogy utáljon engem a közönség. Mindent elkövetek azért, hogy szeressen. Egy időben Odzsa fúrós színésznek tartott és negatív szerepeket osztott rám…
– Mi ez az önzés? – hördülök fel. – A negatív szerepeket is el kell játszani valakinek!
– De én nem tudom – szabadkozik bocsánatkérően. – Nem tudok azonosulni vele… Eléggé egyoldalú színész vagyok, lehet ezért is nem osztanak ki.

Eddig is gyanítottam, hogy mindenki pozitív szerepet és a közönség szívébe könnyebben beférkőző figurát szeretne alakítani tulajdonképpen. Mert így őrzi meg őket szeretettel a néző emlékezete. Oda bizonyos kulturális színvonal kell, hogy a negatívat játszót is megtartsa értékelő emlékezetében az utókor. Mert az átlagnéző elsősorban érzelmileg azonosul a szerepekkel. Kritikai érzékkel csak bizonyos hányada rendelkezik. Ezért kerülnek hátrányos helyzetbe a negatív szerepet játszó színészek a „hálás” utókor emlékezetében.

– Drámai szerepre nem is vágysz?
– Nem… Nem vagyok tréningben. Minden egyes alkalommal izgulok, nehezen tanulom a szöveget, nem tudom, mit kezdjek a lábammal, kezemmel, mert nem mindegy, hogy csak végigmész a színpadon, vagy játszol is valamit. A tehetség mellett tudni kell a szakmát is – tér vissza arra, mennyire nem foglalkoztatják mostanság –, de ha már nem vagy tréningben, nincs honnan tudd… Egy tévedésem volt. Egyszer rendeztem… Szekernyés László: Trón alatt a király című darabját „buktattam” meg. Nagy bukfenc volt. Nem sikerült kijönnöm a színészekkel. A színész nem bírja, ha egy másik színész fejjel ki akar magasodni közülük. Felkészültem, hogy nagy beszédet tartok, de a színészek hozzáállása szörnyű volt. Nem bírták elviselni, hogy én, a színész, rendezek. Egyéni műsort, színházi előadást is csak úgy rendezzen valaki, ha önkéntes módon vállalják a színészek. Különben gallyra fut az előadás. Nem bírom, ha semmit sem csinálunk, kiborít a tétlenség. Itt akkora nagymosást kellene csinálni, a fél társulatot kicserélni, rendezőket hívni… A középszer rettenetes… Szatmáron talán jó hangulat van. Talán nálatok is. Itt… – és legyint. – A színész persze mindig túloz, de ha érzi, hogy valami készül, odaáll. Példa rá az Ősvigasztalás…

Láttam ezt az előadást. Nagyon szerettem, bár nem volt hibátlan. Cikket is írtam róla, amit arra hivatkozva, hogy Fábián Ernő már megírta a kritikát, a Megyei Tükör nem hozott le. Végül megjelent Fábián értékelő esszéje a… darabról. Így hallgatták agyon ezt a nagysikerű előadást, éppen Sepsiszentgyörgyön. Ez az előadás akkor azt bizonyította, hogy jó színház a váradi. Jó is tud lenni. Hajdú Géza ízes-magyaros Albert Zsigájára is jól emlékszem. Arra is, hogy nagyon akarta, szeresse a közönség… Mikor kevésbé akarja, igazán kitűnő komikus.

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható:

2017. július 3.

Szóljon hozzá!