Talán egy fénykép ez az egész / Szilágyi Enikő

„Tied a szerep, ha uralkodsz rajta”

Elsőévesként ismertem meg. Hosszú fekete hajával, szürkészöld szemével rendkívüli jelenség volt. Később egyik versemet mondta a főiskolai beszédtechnika vizsgán. A tanárok nehezteltek rá emiatt, én örültem neki. Imponált, hogy a versemért a tanári kar rosszallását is vállalta.
Majd láttam az Utolsó futamban, mikor az első nemzetiségi kollokviumon szerepeltek a végzős főiskolások. Szép volt, nyúlánk, otthonosan mozgott a színpadon mezítláb is. Kicsit balettezve járt, spiccre lépve, tetszelgett a fiatal lány szerepében. Valami különös varázs áradt belőle. Egyik férfikollegám meg is jegyezte: Végre egy nő, aki szép is, csinos is, tehetséges is. Később hallottuk, hogy sokat filmez, közben játszik Vásárhelyen is.


Ilyen zsánerű színésznő nemigen futkározik hazai magyar színpadjainkon. Vásárhelyen találkoztam vele a színházban. Megbeszélt találkozónkig rengetegszer összefutottunk. A Koldusopera Polly szerepét próbálta. És az általa naponta szervezett reggeli torna- és énekórákon vett részt könyörtelen pontossággal. Láttam egy próbát, amelyen friss, tettre kész és jókedvű volt, alig várta, hogy dolgozzanak, tele volt akarással, ötlettel. Jó megfigyelőnek is bizonyult. Úgy tűnt, előbb a külső jegyeit keresi meg a szerepének, aztán tölti meg belülről is őket.
Megnéztem az Egy öngyilkos világát is, amiben Enikő egy szűzlányt alakított, aki prostituált akart lenni, hogy megkeresse kenyerét. Emlékezetes marad két verdeső keze, amivel a meztelen lábához nyúlkáló lányok kezét próbálta elhessegetni. Remegett az irtózattól, mégis az irtózattól várta a menekülését. Szerettem a kétségbeesett, mély, teli kiáltását is. Megborzongatott.
A lakásán ülünk. Gyalog jöttünk a színháztól, bár van kocsijuk, de nem tanult meg vezetni, fél. Kellemes garzonban lakik, kicsit zsúfolt a nagyobb lakásba illő szép bútortól.
Kollégáitól is hallottam, hogy tervei, álmai vannak, nem nyugszik bele az állóvízbe. Lelkiismereti kérdést csinál abból, ha a színházban nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. Úgy éreztem, remekül megértenénk egymást, ha ugyanannál a színháznál lennénk. Erre válaszol akaratlanul is:

– Nem akarsz Vásárhelyre jönni? Mindjárt többen lennénk, akik akarunk is valamit csinálni – mosolyog. – Jó lenne egy rezervátumban élni. Déryné álma szép volt. Oda valók vagyunk mi is, nem gondolod? Állandóan lenne kivel s mit beszélgetni.

Szilágyi Enikő

– Attól függ – jegyzem meg lakonikusan.
– Akárki nem jöhetne közénk – teszi hozzá sietve. – Ha lehetne egy színházunk, ahol minden úgy történne, ahogy mi szeretnénk… Például a Petőfi házban, Bukarestben csinálhatnánk egy színházat. Bukarestnek is lenne egy magyar színháza. Közönségünk is kerülne. Elhiszed?

Hogyne hinném el, készségesen. Meglep, milyen határozott álmai vannak.

– Milyen színésznőnek tartod magad? – kérdem inkább.
– Kezdőnek a fiatalok között – tréfálkozik. – Mindenki jól tudna dolgozni, ha értelme volna. Lelkesen, felkészülten jöhetne próbákra, ha ezt el is várnák tőlük. De ha a színész teljesen magára van utalva, nem tudom, hogyan dolgozhatna jól. Jó irányítás mellett jó vagyok, másképp lebénulok nincs egy ötletem se.
– Azt láttam, hogy nagyon lelkes vagy, jó értelemben.
– Nem mindig vagyok ilyen. Például a Gugánál nem tudtam felszabadulni, próbákon rossznak éreztem magam. Nem volt egy irányvonal, egy út, amin el lehetett volna indulni. A figurák pedig lehetőséget adtak arra, hogy a színész óriási változáson menjen keresztül.

Arra utal, hogy a kis szűzből roppant hamar és szinte átmenet nélkül dörzsölt prostituált lesz.

– Farkas Ibi ezt rögtön megérezte. Én pont a fordítottja voltam. Minden előadásra úgy megyek be, hogy még többet adjak, hogy hozzáadjak valamit. Zűrzavar volt a próbákon – mentegetőzik. – Egy bizonyos fázisban szükség van egy nyugodt próbaszakaszra is, amikor át tudod gondolni a dolgokat. Tudatosítani kell az ösztönösen felszínre bukkanó dolgokat, leszögezni. S ez hiányzott. S a statisztéria is… nem tudják, mikor kell, és mikor szabad megmozdulni a színpadon. Például, mikor Ibi egy halk monológot mond a végén, egyfolytában mozognak, köhögnek. Nem lehet utcáról becsődített emberekkel színházat játszatni. Harag például külön próbált a statisztériával. A mieink azért jönnek be, mert unatkoznak, és jól jön nekik az a pár lej. Olyan is van, aki egyszerűen megunja a statisztálást és nem jön be többet az előadásra. Ezt azért nem lehet csinálni… Bármennyire koncentrálok, kizökkent, ha ott, ahol három embernek kellene állnia, s most csak kettő áll… S abban sem hiszek, hogy a sakktábla mellől is be lehet menni a színpadra. Vagy ha két perccel a jeleneted előtt röhögsz valamin az előtérben. Az előtér arravaló, hogy a színész felkészüljön a jelenetére…
– Mit tartasz a legfőbb színészi hibának?
– Ha nincsen hited. Senki nem akadályozhat annyira, mint önmagad. A színésznek alkotónak kell lennie. Ha tudod, hogy nem számíthatsz a rendezőre, akkor önmagadban kell hinned, tökéletesen ismerned kell a darabot. Legalább te járd végig az utat, még ha ki is lógsz majd a játékból, hisz ez „nem rendezés” esetén elkerülhetetlen.

Sok ambíció, önbizalom, bátorság kell ahhoz, hogy a rendező ellenére is jól sikerüljön az alakításod. Ami végül is csak felemás lehet, ha nem igazolja rendezői koncepció. Megdöbbentő milyen sok színész állítja, érzi ugyanezt.

– Milyen rendezővel szeretnél dolgozni?
– Aki nem erőszakol a színészre egy bizonyos elképzelést, ha a színész nem ért vele egyet. Akinek pontos célja van az előadással. Aki hajlékony és nem ragaszkodik fanatikusan legelső ötleteihez, hanem többféleképpen kipróbál egy-egy szituációt, mondatot. Ragaszkodni egyetlen dologhoz, ez biztos bukás. A próba azért próba, hogy próbáljunk ki mindent…
– Előadások során fejlődik az alakításod?
– Igen. Ezt szeretném megelőzni most a Polly-val, hogy a bemutató után ne kelljen annyit dolgoznom, mint eddig.

Ezt még senkitől sem hallottam ilyen nyíltan és bátran, vállalva azt, hogy a kollégák esetleg megróják, amiért nincs kész a bemutatóra.

– Miért nem sikerül késznek lenned a bemutatóig?
– Mert lazán, lezserül próbálunk. Nagyon kevés az olyan próba, ahol koncentrálunk. Rövidek a próbafolyamatok, két óra az csak bemelegítő, az igazi három-négy órán át tart.
– Harag sem szeret sokat próbálni.
– De koncentrált próbákat tart, nincs szétesés, nincsenek hatalmas szünetek, vagy laza próba. Teljes bedobással dolgoznak. Háromnegyed tízkor már bent ülök beöltözve az öltözőben… Az utcáról nem lehet beszaladni a színpadra. És a főpróbákon szükség volna már nagy színpadra is. Alig kapunk lehetőséget. Olyan is volt, hogy csak egy-két főpróbát tartottunk színpadon vizionálás előtt. Addig mind a kisteremben próbáltunk. És általában mindig reggel, kilenckor kezdődik a próba. Még a vizionálás is. Olyankor a színésznek fel kell kelnie legalább ötkor, hogy addig igazából is felébredjen. S arra is rájöttem: az az igazi szövegtudás, ha elejétől végig el tudod mondani a szereped egyedül. Gondolatban. Erre törekszem. Hiszen nőknél, férfiaknál is adódhatnak olyan egészségügyi állapotok, amelyek megzavarhatnak. Olyankor más az idegállapotod is, koncentrálni sem tudsz annyira. Ezért kell tökéletesen tudni a szöveget. Ha hallod a súgót pld. már lazítasz. Kizökkensz a másállapotból… Főiskolán az a csodálatos, hogy ott nincs súgó… Az lenne az ideális, hogy már a rendelkező próbán tudd a szöveget.

Elgondolkoztat. Annak idején annyit hangoztattuk, hogy a szöveget nem lehet csak színpadi mozgással együtt tanulni, hiszen akkor bomlik ki igazán a szerep, akkor kell megtalálnod a hangod is, a hangsúlyokat is. Viszont az is igaz, hogy amikor a színész magára van utalva és a rendezőtől csak minimális segítséget kap a szerep kibontásához, csak meggyorsítaná a megoldást, ha a színész tudná a szöveget.

– Kell tudni a szöveget – erősködik – , enélkül nem lehet dolgozni. Imádok improvizálni, és szeretem behelyettesíteni a saját szavaimmal az eredeti szöveget, de rájöttem, hogy ez nem jó. Ha a színész teljesen az ösztöneire bízza magát, tíz előadás után leáll. Főiskolán még elsőrendűnek tartottam az ösztönös munkát. Vajda Zsuzsával sokat is vitatkoztunk ezen, de neki volt igaza, megváltozott a véleményem.
– Kik voltak a tanáraid?
– Kovács György, Nagy Imre bácsi, Szabó Csaba. Azért jó érzés most elővenni azokat a beszédtechnika gyakorlatokat, amelyektől úgy idegenkedtünk akkor. Rettentő fontos a légzés például. Egy szerepet úgy kell felépíteni, hogy a légzést is beszámítod. Akkor lesz igazán a tied a szerep, ha uralkodsz rajta. Milyen fontosak a gyorsasági gyakorlatok is, vagy a hanggal való bánásmód! Ezeknek kell aztán társulniuk a többivel, a drámai gyakorlattal. Előbb-utóbb kiderül, ki mit fogadott el, vagy tanult meg a főiskolán. Ezek olyan szakmai titkok, amiket tudni kell, s amelyekkel úgy manipulálhatsz, ahogy akarsz.
– Szerinted lehet jó színész az, aki nem éli át a szerepét?
– Ha tökéletes a technikája, s a nézővel elhiteti, hogy átéli, akkor lehet. De te elhinnéd annak a színésznek, aki nagyon tetszett, és utána bemennél hozzá gratulálni, hogy nem élte át, ha ő is azt mondaná? Nem hinnéd el. A kritikus – egy adott pillanatban a néző is az – sosem lehet objektív. Pedig az kellene legyen.
– Ő is ember.
– Akkor csak ember, nem kritikus, ha már szubjektív. Van kritikus, aki pld. ha Ibsent játszunk, de nem úgy, ahogy Ibsen korában, hanem modernül, azt kérdi, miért pont Ibsent választottuk? Holott attól Ibsen marad, csak éppen másként adjuk elő, mint ahogy azt megszokták, vagy elvárnák.
– Halász Anna kikiáltott téged sztárnak. Mit szóltál hozzá? – kérdem kicsit hangosabban, mert már a konyhában sürög, ebédet készít.
– Marhaság! – kiáltja vissza. – A sztárok nem színésznők. Sztár lehet egy iskolás lány is tizenöt évesen, ha felfújják. Én színésznő szeretnék lenni, nem sztár.
– Mint színészt, kit szeretsz?
– Orosz Lujzát, Dórián [Iloná]t. Gyermekkoromban Dórián volt a kedvencem. Imádtam. Sebők Klári is csodálatos fejlődésen ment keresztül.
– S mint partnert?
– Keresztes Samut a Hamusivatagban. S a Lila ákácban is kellemes az a pár mondat vele. Nem esik ki a szerepéből. Döbbenetesen tud koncentrálni. Én sajnos röhögős vagyok. Ő túlfűtötten játszik, sose lazít. Kis szerepeit is komolyan veszi.
– Rendezőt?
– Haragot a főiskolán nem tudtam felmérni, gyors munka is volt, három hét alatt összecsapta. Nála teljes bedobásra van szükség. Ehhez uralni kell a szakmát. Ide pedig el kell jutni. A főiskolán nem tanítanak ilyesmit. Erre rá kell jönni. Az lenne az ideális, ha úgy lehetne gyúrni a színészt, ahogy a rendező akarja, úgy rendelkezhetne a belsejével, külsejével, ahogy akar.

…Ebédelünk. Egy szelet hús, krumploval, salátával. Evés közben még szétnézek a szobában. Egy medicin-bicikli áll a fal mellett, alatta kis súlyzók, s egy expander.

– Használod?
– Minden reggel mindegyiket. Olyan vékony a karom, muszáj egy kicsit izmosodni.

Cseng a telefon, a férjével beszélget tökéletes románsággal, aki nemsokára haza is érkezik, s a beszélgetés az ő jelenlétében folyik tovább. Aki épp úgy ért magyarul, mint Enikő románul. Csak néha ijed meg, mikor Enikő egy-egy hevesebb kijelentést enged meg magának. Meg is nevettet, ahogy figyelmezteti a feleségét: – Ai grija, ce spui.(Vigyázz, mit mondasz) De Enikő tántoríthatatlan.

– Milyen felelősség terheli a színészt a játékáért? Mennyi köze van a színész jellemének egy-egy alakításához?
– Nem elég ha csak tehetséges, ennél több kell. Persze, minden embernek vannak hibái, még jellembeli hibái is. Nem hiszem, hogy bárki is tudna kifogástalanul élni. Manapság, azt hiszem, már nem felelősségről van szó. Van egy jól kitapintható tendencia a felelősségérzet eltörlésére, sajnos. Mert felelősségem tudatában nem állnék ki bizonyos előadásokban a színpadra. Ezt, sajnos nem teheted meg.
– Milyen kapcsolat alakul ki a közönséggel, előadás közben?
– Ez attól függ, milyen darabot játszunk, milyen műfajról van szó. Például vígjátéknál egyértelmű, ha a közönség vihog. De már drámánál ez érthetetlen. Talán bennünk van a hiba s nem a közönségben. Lehet, mi se csináljuk hitelesen. De azt hiszem, azért fordulhat ez elő, mert elidegenítettük a közönséget a jó színháztól. Például, ha befut egy terhes nő a színpadra, s azt mondja, éhes, a nézőtéren röhögnek. Ez azért nem hiszem, hogy csak a mi hibánk lenne. Meg kell szerettetni velük a görög drámát és Shakespeare-t is. Ezekért valutát sem kell fizetni.
– Mit jelentene az európaiság a mi esetünkben?
– Nem kellene műsorról levenni, vagy eltitkolni a nagy előadásainkat. Turnézni kellene velük Európában. De nálunk nincs aki eldöntse, milyen az az előadás. A bukarestieknek is csak Ciulei által sikerült elintézni, hogy meghordozták pár előadásukat a világban. Jó szemű és érzékű menedzser kell ehhez. Márpedig ez nem jellemző a vidéki színházakra. Hogy lehetnél európai, ha nem tudnak rólad? Az nem elég, ha Vásárhely ismer. Például Dem Radulescu évfolyama elment Londonba. A cél nem az volt, hogy az előadásokat fitogtassák, hanem hogy a diákok előadásokat, filmeket láthassanak… De ha például egy gépírónővel fel lehet cserélni egy színésznőt –ahogy ezt Killyén Ilkával tették – ez az értékrend teljes felbomlását jelenti. Ez megengedhetetlen. Sajnos, a színészeket ráveszik az adminisztrációs feladatokra s ez nem jó. A színésznek nem azért kell kiszállnia menni, hogy meglegyen a bevételi terv, hanem hogy missziót teljesítsen, kultúrát terjesszen… Az is borzalmas, mennyire félrevezetjük a közönséget a bérletezéssel. Háromnegyedét mutatjuk be a beígért műsornak. Hazudozunk… Ekkor kellene felébredjen a rendezők felelősségtudata. Akkor kell megrendezni a darabot, amikorra beígértem, nem lehet elhalasztani jövőre… A vidéki színész rendkívül kényelmes. Összehasonlítási alapom van a bukaresti színházak színészeivel. Nekik ott van a rádió, a film, a főiskola, a színházi előadás, próba – hogy képesek mindezt végigcsinálni? És mi kifáradunk, ha két előadásunk van egymás után. Nem bírjuk, mert iszunk, nem őrizzük meg a kondíciónkat, elhízunk. Az életmódunkkal van baj. Nem bírunk a szakmai követelményeknek eleget tenni… Itt nálunk, nincs akivel versenyezni. Nincs ellenfelünk. Nem félünk senkitől. A fizetést felvesszük, legfeljebb egy kis büntetéssel megússzuk… Fájlalom, hogy nem sikerült az akcióm, mozgás-, művészeti-, ének- és hangképzésre nem jönnek a színészek. Vagy ötön vagyunk, vagy csak egyedül én. A román szekció meg se mozdult. S ezeket az embereket saját zsebünkből fizetjük, aki korrepetál, aki mozgásra nevel, mert a szakszervezetnek erre nincs pénze. Akkor mire van? Mindig gyűjtünk valamire, nem lehetne a testünkre és a hangunkra áldozni? Hiszen azzal dolgozunk, ezek a legfőbb eszközeink!

Szomorúan és teljes egyetértéssel hallgatom, mert ezek már nem csak a vásárhelyi színház gondjai. Most már valóban sajnálom, hogy nem vagyunk ugyanannál a társulatnál. Ha össze lehetne szedni a hat magyar társulatból azokat, akik nem akarják hagyni magukat, egész remek kis truppot lehetne összehozni.

– Kit tisztelsz a legjobban ezen a pályán?
– Lohinszkyt. És fájlalom, hogy Illyés Kingát nem játszatják. Hogy kiiktatták a szereposztásokból. Aki jó volt Penciulescunak, Haragnak, azt miért kellett pódiumra szorítani? Ragyogó tanár a főiskolán. Sajnos a színész teljes mértékben kiszolgáltatott. A színháznak csak elvárásai vannak velünk szemben, nekünk kéréseink nem lehetnek.
– Mi lenne ma a színház feladata? mennyire tölti ezt be?
– Ma politikai színházat kell játszani. Ez lenne a feladat, nem a szórakoztatás. Az a kabarészínház dolga. Mivel nálunk ez nem valósulhat meg, sajnos, ilyen darabjaink is kell hogy legyenek. Ha három társulat működne Vásárhelyen, talán meg lehetne valósítani. Egy vidéki színháznak sokfélének kell lennie. A ma politikai eseményeit, társadalmi viszonyait feldolgozó darabokat kellene játszani, és ide tartozik Shakespeare és a görögök is. Ők igazán mai szerzők. Meg kellene mutatni a kiutat is ebből a helyzetből. Válasz is legyen az előadás, ne csak kérdőjel. De legalább felkiáltójel.
– És a film mit jelent számodra? Többet közölhet ott a színész?
– Gyakorlatilag nagyon sokat segít. A mi filmezési stílusunk fejleszti a spontaneitásomat. Ott rögtönözni kell mindent, mert mindig mindent átírnak. Hiába tanulsz otthon, ott helyben módosul minden. Erősíti a színész improvizációs készségét. A „sikereink” azt mutatják, hogy nem így kellene dolgozni ott sem. Viszont rendkívül sok profival találkoztam. Gina Patrichi a Névtelen csillagban Cucu kisasszonyt játszta s már az olvasópróbákon megteremtette a relációt a partnerrel, nekem mondta a szöveget. Így sokkal könnyebb. Itt a színháznál ilyennel nem találkoztam. Te igen? Sokat segített nekem Caramitru, vagy Ovidiu Iuliu Moldovan…

Együtt indulunk el, látogatóba készülnek valahová, ahol, le merném fogadni, ugyanilyen intenzitással vitatkozik, agitál a művészet érdekében. Csak így tovább! – kívánom neki búcsúzóul.

Kérdezett: Nászta Katalin

Az 1983-as interjú teljes szövege itt olvasható:

 

2017. július 10.

Szóljon hozzá!