200 Arany

(szeszélyes napló / 35)

…Mint afféle ősz öreg ember, ki Petőfi szerint „nem előre szeret nézni, hanem hátra” én is a múltban találom többnyire élményeimet s közelebb épen leveleid szedtem rendbe s nagyobb részét újra olvastam. Nem hinné, aki nem próbálta, mennyi élvezet rejlik az ily foglalkozásban. Az ember tudja, nem feledte el, mi történt közte s barátja közt, de csak nagyjában: újra átlapozva e leveleket, minden emlék szint, életet ölt, s ez édesfájós állapotban, mint az én Domokosom írja:

A multban aluvó örömek, fájdalmak
Felriadt serege zajgó szivébe gyűl.

Látom, egyik levél borúlt, csaknem kétségbeejtő, másik vidorabb sőt – enyelgő, felváltva. S ne érném én azt többé, hogy az én Miskám vidámabb leveleket is tudna írni, mint ezek mostanság? Hát az idő balzsama csak puszta szó, hazug beszéd, poetai czafrang volna ? Ez az, a mit elhinni nem tudok. Hisz én, én nyomorodott ember, árnyéka annak, a mi egykor voltam — elég értelemmel biró arra nézve, hogy átlássam, miszerint értelmi, szellemi tehetségim sínlenek: én is tudok még őrölni ottan-ottan, — tudok nyugodt, sőt vidám, kedélyes is lenni: s te sohase tudnál tübbé? Nem, édes barátom, az nem lehet, az ne is legyen. Ám pipázz te, szédülésig! én is azt teszem, s keveset tudok tenni azon kívül: mégis, ha egy pár óráig nyugodt lehetek, nem utasítom el a kinálkozó örömet…
Szinte bánom, hogy ostoba álmomat megírtam: te abból is rémképeket csinálsz. Azóta is, az előtt is álmodtam én rólatok annyit s annyifélét, hogy ha elmondanám, nincs az az álmoskönyv, mely kiokosodnék belőlök. (Arany János Tompa Mihályhoz irt leveléből, 1858)

Pataki studens koromban egy szegény tanuló gyerek a Bodrogba fúlt; csakhamar kifogták s mindent elkövettek, hogy felélesszék; a többek közt az orvos egy tollon át erősen fútta szájába a levegőt. Mikor legutóbbi leveledet elolvastam, ez a halott gyerek és a légfúvó orvos jutott eszembe. Barátságod és szereteted egész erejével fúkálod te is énbelém a lélekzetet, s habár annyi haszna lenne is csupán fáradságodnak, mint a dr. Baronyaiénak volt: (a gyermek nem éledt fel) mégis az nekem fölötte jól esik.
Hitem nincs-e elég, vagy férfiasságom? de hiányzik valami. Nem bírom magamat a földrő felemelni, hova az isten legázolt. Értelmem a legszebb rendbe hozza a dolgot, de érzelmem egy hajszálnyit sem enged. A képzelődés és emlékezés ölnek meg. Az est legiszonyúbb; szinte kezemmel verdesem el a képeket, melyek szemem közé, agyamba csapódnak; fejem lángba borúl, s félőrülten ugrom fel az ágyból. Itt van árnyékom — feleségem — ő épen azt teszi, a mit én; ő tán azért mert én teszem; én tán azért, mert ő teszi. Egymásra ragasztjuk a gyötrelmet; rongáljuk egymást akaratlanul, öntudatlanul. Beszéld te azt nekem folyvást: hogy az idő megorvosol, én akarom hinni, akarom elfogadni; mert ez az állapot végre is kitarthatlan.
…Egy más hőstettemet még nem ösmered. Ez is Igricziben történt. Míg a rektor a templomban volt: mi, a kisasztaltól bementünk a fehérházat seperni. Én levettem a rektor puskáját és a fiúk közé durrantottam — nyúlseréttel. Igaz, hogy nem akartam, de biz az mégis elsült. Szerencsére nem lőttem agyon senkit… Bevártam a dühös tanítót, (ki a könyörgés alatt hallotta a durranást, s jött haza, mint a fúria); a tanító úr aztán elkoptatott rajtam három vesszőt. Kortársaim közt még ma is eldöntetlen kérdés: vajon 101-et kaptam-e, vagy 102-őt, de hogy sok volt, azt tudom, mert nagyanyám (mikor hazamentem) a kantárral szinte elő akart fogni.
Olvasván, hogy leveleimet összeszedted: én is rögtön összeszedtem a tieidet; s látom nagy álmélkodás és boszúsággal, hogy az első, október 1. 1852-hen kelt. Hát az elébbiek hová lettek? először iszonyú hányást-vetést tettem miattok; azután jutott eszembe, hogy Kassán vesztek el. Igazad van a levelekre nézve! én is szívesen átolvasnám a tieidet (számra 51) de még most, bizonyos vonatkozások miatt nem merem. Hanem azon czélra, melyre Kazinczy Ferenczék leveleiket írták, a mai levelezés (legalább az enyém) bizony egyátalában nem alkalmas. Én írom, a hogy a tollamra jön, a hogy beszélgetni szoktam; s néha, míg boldog voltam, olyan dolgokat is írtam, melyek mint tudod „nem kinyomatni valók.” (Tompa Mihály Arany Jánoshoz irt leveléből, 1858)

Itt ülök, barátom, a vacatio kellő közepén, fele mögöttem, fele még előttem s elgondolom, mily czudarság az a sorstól, hogy se én el nem mehettem hozzátok, se ti hozzánk.
Tanártársaim széllyelvannak az egész világon, alig másod magammal kongok itthon, — még eddig mit sem dolgoztam, de majd fogok (?) a szünidő hátralevő részében (?! ?) hisz ez elmúlt 3—4 hét alatt mit is lehetett volna még csinálni, mikor az embernek naponkint nincs több szabad órája 24:-nél. Azaz hogy akartam biz én: elolvastam Tompa verseit, mind az öt kötetet; némely részét kétszer, háromszor is, összevetettem a régibb kiadásokkal, megjegyeztem a variánsokat (NB. néhol rontottál), csináltam jegyzéseket… Mihelyt arra kcrűl a sor, hogy eszméimet össze kéne szedni, valami önállót, összefüggőt, szerves egészet kellene alkotni, elhagy az erő; s ha írni kezdek, prózám jobbra­balra bicsaklik, — el kell dobnom a tollat, vagy …. szomorú állapot ez édes barátom; no de stb .
…Van már magyar rhythmus, vannak népdal schemák; az ember maga kifütyöli, hova kell hosszú, hova rövid szótag: s hajt rá csak egy is a cseperedő nemzedék közül? Hisz ezt következetesen kivinni, a zene kívánalmait pontosan megtartani, még nehezebb volna, mint a jambus, vagy trochaeus, melytől a nagy reményű ifjak háta nem azért borsódzik, mert idegen, mert a mi zenénkkel össze nem vág, hanem: mert — mérték! Csak adnának oly rhythmust verseiknek, mint például a tied: „Nyugszik a nap” vagy: „Itthon vagyok . . . ” lehetne azt osztán dalolni, — de mind úgy ír, mintha süket vólna. (Arany János Tompa Mihályhoz irt leveléből, 1858)

Az Aranykor Egykori Lovagja

2017. július 16.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Író ember számára talán nincs is nagyobb élvezet, mint írók-költők levelezését olvasni. Milyen jó, hogy megőrződtek!

Szóljon hozzá!