Talán egy fénykép ez az egész… / Orosz Lujza

„Az igazi színész… be is ismeri hibáit

Telefonálok. A drót másik végén felveszik a kagylót.

– Jónapot kívánok, Lujzi néni – s mondom a nevem.
– Szervusz, Kati! Hát te mi járatban?
– Könyvet szeretnék írni a színészről.
– Menj el te! S azt hogyan?
– Ezt még nem tudom egész pontosan. Mikor beszélgethetnénk erről?
– Hát ez nagyon jó, hallod, könyvet akar írni a színházról – mondja valakinek. – Na, várj csak, mert most mi két napra elutazunk egy kicsit a gyerekekkel, de hétfőn hívjál fel, attól kezdve rendelkezésedre állok…

Hétfő, reggel kilenc óra.

– Szervusz, Lujzi néni. Mehetek?
– … Gyere!

Tornacipőben vágtatok a tűző melegben a monostori negyedből a Grigorescu-ba. A Szamos fölötti hídról irigykedve nézem a fürdőzőket, de nincs mese, hív a kötelesség? kíváncsiság? szenvedély? (Gyermek voltam még, egymás mellett laktunk, Bea – Lujzi néni unokahúga – forró játékvasalóval próbálta kisimítani kezemen a bőrt, ma is viselem a helyét, együtt pufáltuk szegény húgomat, aki a kiskocsiban bőgött, Lujzi néni szidott… felvételi előtt találkoztunk az úton s mondta: – A tehetség minden nehézségen átsegít. Csak bátran, bátornak kell lenni…)
Már messziről látom, az ablakban rakosgat, nem vesz észre, pedig intek. Futok fel a lépcsőn, mintha csak haza…
Barkó Gyuri néz rám csodálkozva a lépcsőházban, együtt kopogunk be, illetve már nyílik is az ajtó, Lujzi (nagyobbik? kisebbik?) lánya vezet be, de hamar előkerül Orosz Lujza is.
Kávéval kínál, kényelmesen elhelyezkedek egy széles fotelben, előszedem a jegyzetfüzetemet s miután Barkó elbúcsúzik, szorgalmasan kezdek jegyezni…

– Írtak színháztudományi könyveket, de elméletek maradtak, egy-két színész életéhez kötődtek, de csak dogma maradt. Olyan eleven a színész munkája, annyira élő, annál fogva, hogy ő maga a szerszám is, az anyag is. És ha elmúlt, elmúlt. Ha senki nem vesz annyi fáradtságot, hogy írjon róla, nyom nélkül elveszett. A színész dadogásait kell tudni összefogni. Az érzéseit, amit esetleg nem tud elmondani, de kiegészítik a gesztusai, a mimikája. A tétel áll, a színészt megbecsülik, maximum szeretik, de mindenképpen érzelmileg kötődnek hozzájuk – a közönséget a színészethez érzelmi szálak kötik – értelmileg soha nem, talán egy-egy sztár glóriája vonzza őket. Ezelőtt pár nappal itt volt Tompa Gabi, és eldiskuráltunk. Nagyon jól esett, hogy meg tudtam értetni magam vele és én is értettem őt, ami azt jelenti, hogy nem öregedtem ki a „szakmából”. A divatok, a hullámok, amiken átmegy még egy színész is, változnak, változnak például a kifejezések. A pályám vége felé követelték meg csak tőlünk azt, hogy nem számít kövér, sovány vagy, magas, alacsony, tehát hogy milyen a fizikai külsőd – teljes lemeztelenedésre van szükség, az egész testeddel kommunikálj. Régen felvetted a kosztümöt, már félig-meddig az voltál, amit a közönség várt el tőled. Deklamáltál. Ma már ez nevetséges. Ha nagyon szépen csinálja, esetleg a szakma elismeri, de a közönség ódivatúnak tartja. Mert mit csinált régen a színész? Megzenésítette a szöveget, a verset, ez a maga korában forradalminak hatott, deklamált, szavalt. Utána jött a közvetlen színjátszás – a miénk. Igyekeztünk… De mi mindig tettük magunkat, hogy azok vagyunk… Ma már nem ilyen a színjátszás. Feldolgozod magadban a szerepet és kikerülsz eléjük… én ezt nagyon későn értettem meg. Haraggal dolgoztam, neki köszönhetem. Rutin ellen dolgozott. Azt mondta, ne játsszak a saját kollegáimnak. Van egy ilyen szakmai deformáltság bennünk. Már a súgónak szavalunk. Ezért felejted el a verset is. Mikor megfeledkezel magadról, arról, hogy játszol, millió lehetőséget próbálsz ki. Szellemileg partnere kell légy a rendezőnek. Különböző szellemi képességű emberek is tudnak együtt dolgozni, mert egyik kompenzálja a másikat… Kell bízni abban, aki lent van, nem lehet dolgozni, ha nem bízol a rendezőben. Nekem csak akkor szabad kiállni, ha jót tudok csinálni. Bízni kell a partnerben is. Csak akkor tudok biztosan menni az előadásra. A munka – illetve ez nem munka, ez hivatás – befejeződik a premierrel. Nem munka, mert nem kényszer. Végtelen öröm a színház. Most tudom megérteni, amikor már nem vagyok „köteles”. Mert a sikertelenségek szakaszaiban is tudtuk, hogy továbbjutunk. Ez az, amikor a munka öröm. Nem jut eszedbe ránézni az órádra, vagy elkérezkedni. Még az anyagi serkentés sem járul hozzá ehhez az örömhöz. Csak a munka. Ha alkotó munkának tartják a színészi mesterséget…

Ömlik belőle a szó.

– Ne szakíts félbe, először mondjam el a magamét, aztán majd kérdezel te is. Szóval… aggaszt, hogy olyan kevés embert vesznek fel a főiskolára. S ez a módszer, a felvételinél alkalmazott, nem jó. Van hangja? Nem púpos, nem görbe, nem pösze, lehet, pillanatnyilag jobban mondja el a szöveget a másiknál, aki tele van gátlással, aki nem tud felszabadulni a kollegáitól, Pedig tehetségesebb… Akinek nincsenek gátlásai, öröm az egész pályája… Nem vonom kétségbe, hogy vannak zseniális professzionisták. Minden mesterséget meg lehet tanulni. De az a tudás borotvaélen táncol. Van nagyon tehetséges és nagyon szorgalmas színész. A nagyon tehetséges olyan érzelmekkel ajándékoz meg, amitől megtáltosodok. Szárnyal az ember, lendületet ad neki. A másikat elismerem, de semmit nem ad át nekem. Nagyon szeretném, ha ez a „szakma” elismerést nyerne. Megismerést. Persze ez szerintem mindig a társadalom – számunkra a közönség az, ők néznek minket – civilizációs fokától függ. Amíg egy néző nem veszi észre a különbséget egy műkedvelő Csárdáskirálynő és egy nagyon felkészült és jó szakszínházi előadás, – ugyancsak Csárdáskirálynő – között, addig a mi hivatásunk megismerése reménytelen… Néha írnak egy-egy színész életéről, érdekes, irodalmi szinten pletykás könyvet, hogy csodásan játszott, de hogy miként dolgozott, ezt soha nem tartották elég érdekesnek. A festőt megkérdik, kikkel barátkozott, milyen hatások érték a művészetét. A színészt soha. Van, akiről nincs mit írni? Hát nem tudom, mire gondoljak. Itt volt Poór Lili, Fekete Mihály, sorolják a nagy színészeinket, vagy Beness Ilona, ha még közelebb jövünk, vagy Kovács György, de akár a régiek, akár az újabbak, akik már „klasszikusnak” számítanak – még soha nem olvastam az újságban például arról, hogyan dolgozott mondjuk Kovács György. Tudunk arról, hogy megpróbálkozott Pesten is, de nem maradt ott. Miért? Milyen iskola volt az, amelyik nem fogadta be?
… Amikor a színész kilép a közönség elé, telt ház van, kezében tartja a közönségét – és fordítva, mert a közönség is kezében tartja a színészt. És van olyan is, amikor nincs kinek játszani. Nem érdekli a közönséget. A részvéttelenség valami iszonyatos. Jön, hogy felhagyj az egésszel. Mert hát kiért csinálom? Ha veled vannak, mindenre képes vagy, ott halsz meg a színpadon, de mindent meg tudsz csinálni. Egy jó színészben annyi odaadási vágy van, képes szinte megetetni magát, zabálják meg – és amikor kijön a színpadról, kiürült lelkileg, mert mindenét a közönségnek adta. Ezért csinálja. Másként műkedvelés. Nem becsülöm le a műkedvelőket, isten ments, de az még nem hivatás elmondani egy szép szöveget, amennyire az értelmemtől s nem a tehetségemtől telik. A mi hivatásunk egyfajta önpusztítás. Legbensőbb érzelmeinket tálaljuk ki, adjuk oda, igenis eladom az érzelmeimet a színpadon, hogy lássák, mit jelent. Mindent felhasználunk, a magánéletünket is erre a célra, például a meghalt gyermekem miatti fájdalmamat is megmutattam, „eladtam” a színpadon. Mikor bemegyek a színházba mindenkit elhagytam, a családomat is, mindent a közönségnek adok. Az egész életem egy futás, hogy érzelmekben telített legyek. Amikor már nem tudsz szaladni – le kell állni. Vannak olyanok, akiket hajt az ambíció, a fennmaradás ösztöne, az, hogy ezen kívül nincs más életük… Ilyen is van, ezt is honorálni kell, nem szabad egyedül hagyni…

Végre egy kis lélegzethez jutok. Felemelem a tollam a papírról, de máris folytatja oroszlujzás bűbájjal.

– Nem akartam soha ostobának tűnni. Nem magam miatt, a színészek miatt. Mert a címke úgyis rajtunk, hogy nem gondolkodunk. Soha nem méltányolják a közös erőfeszítést.

Szünet. Egyik lány bejön a szobába. Kezében kalitka, benne papagáj.

– Megfürösztöttem. Kiteszem az erkélyre.
– Jól van, tedd ki – mondja az édesanyja. – Most kérdezhetsz – szól hozzám -, mire vagy te kíváncsi?
– Mikor főiskolás voltam, közszájon forgott, kicsit lokálpatrióta ízzel, hogy két nagy színésznője van Erdélynek. Az egyik Orosz Lujza, a másik Tanay Bella. A fejünk lágya benövésével rájöttünk, hogy a nagyság nem kanonizálható. Erről a másságról beszélj, miben különböztél tőle, miben különbözöl a többiektől? Mondj valamit magadról…

– Nekem Tanay jó barátnőm is volt, nemcsak osztálytársam. Jóval fiatalabb nálam. De hát a mi évfolyamunk volt az első a háború után, rengeteg embernek jelentett útkeresést…Volt köztünk tizenöt éves és huszonnégy éves is, tíz éves korkülönbség se volt ritka, különböző helyekről, élményanyaggal, beállítottsággal, temperamentummal rendelkeztünk. Ki lehetett osztani egy darabot, volt válogatási lehetőség… Tanay hamarább jutott el ahhoz a felismeréshez, ami a színjátszáshoz szükséges. Ez a tökéletes felszabadultság, sablonmentesség, lemeztelenedés. Én még javában küszködtem a gátlások tömkelegével. Még pótoltam a felszabadultság hiányát azokkal az adottságokkal, amiket magammal hoztam a környezetemből. Biztos neki is megvoltak a tehertételei. Másképp fogott neki levetkőzni őket. Mással pótolta a hiányokat… Innen adódhatott a különbség közöttünk… Mindig problémám volt a mozgás a színpadon. Ezért imádtam a falusi szerepeket. Ravasz voltam. Az orgánumommal tudtam, hogy győzni fogok. Nagyon sajnálom, hogy elmulasztottam a mozgáskultúrát, mert szükség van rá. Ezt mással kellett pótolnom. Például mikor későre értem be a színházba s nem volt időm festeni, mindig azt mondtam, ma ezerszer tehetségesebb kell legyek. Önkéntelenül több gondot fordítottam a szerepek megformálásra. Ezért is lettem karakter-színész… Úgy kell alakulni, ura légy a mesterségnek.
– Mit érzel kiküszöbölhető kellemetlenségnek a pályán? Mit kellene elkerülni?
– A munkakörülményeknek döntő befolyása van a színész munkájára. Azt a tökéletes felszabadultságot, amire szüksége van, a műszak segítségével lehetne biztosítani számára. Az alkotás minden zavaró körülményét ki lehet küszöbölni. A színész és rendező találkozását már nem. Ez ugyanis szerencse dolga.
– Minden kezdő színész nagy művész szeretne lenni. Van, akinek sikerül is. De a legtöbbször nem. Mi gátolhatja a fejlődésüket?
– A rendezők. Sajnos, az elején semmiféle konfliktusom nem volt velük, mindent elfogadtam tőlük, vagy, mert fölöslegesnek tartottam küzdeni, vagy, mert nem voltam eléggé kezdeményező. Pedig előfordult, hogy nem értettem egyet, mégsem tudtam küzdeni ellene. Életem első rendezője Kőműves Nagy Lajos volt, akinek nagyon hálás vagyok. Sok mindenre rávezetett. Arra kényszerített, hogy magunkat megismerjük és érzelmekkel dolgozzunk. Ettől maradtak emlékezetesek az intézeti előadások. Lehet csak egy nagy halom érzés volt „feldobva” a színpadra – de ettől szeretett a közönség. Nem is volt honnan „okosnak” lennünk… Utána jött egy lapos korszak. Mi voltunk a kísérleti nyulak. Mindenki próbálkozott velünk. Nagyon magunkra maradva kellett dolgozzunk. Annak idején a szakemberek mind Vásárhelyen voltak, Tompa, Szabó Ernő. Mi fiatal rendezőkkel lépegettünk az izmusok között. Azt se tudtuk mit kezdjünk egy bukással vagy egy sikerrel… A színészet egyenlő a cselekvéssel. Itt nem dumára van szükség. Elmesélni, hogyan szerettem volna, már késő.
– Mire lenne a legnagyobb szüksége egy kezdő színésznek, a tehetségén kívül?
– Egyszer van a tehetség, a képességek. Ezen túl – a gátlások, az adott munkakörülmények, egy rendezővel való találkozás, akiben feltétlenül bízik. Nekem kell bíznom abban, hogy az ő szeme és füle helyesen lát és hall, helyesen tud tehát irányítani, meg tudja mondani, mi a jó és mi a rossz. Nekem sajnos csak életem vége felé jutott osztályrészül az, hogy tudtam, amikor kimegyek a közönség elé, nem lehetek rossz. Ilyen rendező Harag Gyuri… Persze, baklövéseim is voltak.
– Mondanál egyet?
– Barta Lajos Szerelem… Nekem volt, akitől elfogadni a megjegyzéseket. Hogy mit és milyen mértékben, ezen gondolkodtam, de a jóindulatban nem kételkedtem… Kétségtelen, ha este a színpadon egy barátságot kell kivetítenem, nem ajánlatos, hogy azelőtt összevesszünk az illetővel. Nem tesz jót az előadásnak, a viszonynak. Igaz, hogy a versenyszellem ezen a pályán nagy motor, de ha ezt úgy lehetne megoldani, hogy minden aljasságtól mentes legyen, még hasznos is. Nagyon egészséges életformára van szükségünk, kiegyensúlyozottságra és kötélidegzetre. Az a hisztéria legenda szerintem: hogy valaki csak érzékeny idegrendszerrel tud alkotni. Nem kell minden áron keresni a fájdalmakat. Utolérnek. Az enerváltság megvan, ez benne van a tehetségben… Egy versfelmondás alapján nem lehet megállapítani, ki a tehetséges – tér vissza a főiskolai felvételi módszerre. – Ez a pálya mindig is reszkíros volt. De választékra feltétlenül szükség van! Nem lehet más fakultással összehozni, ahol csak azon múlik az eredmény, hogy leülsz és tanulsz.
– Mekkora szerepe van az egyéni varázsnak, egyéniségnek egy-egy szerep megformálásában? – kérdem.
– A jó színésznek mindig van egyénisége. Akinek nincs, az legfennebb jó mesterember. Vannak becsületes katonák, mesteremberek, akik nem tudják elérni a tökéletes kielégülést a munka folyamatában. Egyszerűen képtelenek rá. De elérhetik azt, hogy hozzájárulnak egy-egy előadás jó meneteléhez. És ez is óriási dolog…
– Van szerinted e hivatásnak olyan fázisa, amit szavakkal nem lehet megmagyarázni? Csak érezni?
– Transzcendentális? Valószínű, hogy a jó színészek közül egyesekben van ilyen érzés. Van, aki tagadja, mert ez is hozzátartozik a kifejezési módjához. Nekem fontosabb volt a megfoghatatlanra rálelni a szerepekben. Amíg a gondolatot, a szerep gondolatát hordod magadban, meg is álmodhatsz egy lelkiállapotot, vagy zenehallgatás közben hirtelen rájössz, hogy ez az… Engem a zene sokat segített mindig, vagy a próbán egy mondat hangsúlya rávezethet a szerep felfedezésére. Mert hiába tudod a szerepet az első próbán, amikor fölmész a színpadra azt sem tudod, hol az isten. Én soha nem tudtam beszélni a szerepeimről, csak mert már kétszer elolvastam őket. Nem tartoztam az egyből megformáló színészek közé. Volt olyan szerepem is, amit utolsó főpróbán tudtam megoldani úgy, hogy kényelmesen érezzem magam benne… Nem sajnálom azokat a szerepeket, amik elmentek a fejem fölött. Csak felszínesen ismerem, hiszen nem játszottam őket. Ezért nem tudom soha megmondani, melyik szerep válhatna kedvencemmé. Azokat a szerepeket sajnálom, amiket úgy érzem, nem oldottam meg olyan fokon, hogy az számomra is élményt jelentsen minden előadáson… Amíg nem ismerem egészen a szerepet, még az és-t sem tudom elmondani a színpadon… Nem szabad elnyújtani a próbaszakaszt. Addig kell próbálni, amíg van egymás számára mondanivalónk. Mikor már nincs, be kell mutatni.

Újabb lélegzetvételnyi szünet… A megjelenése anyásan kedves. Meg tudok nyílni előtte én is. S a jókedve! Kiszínezi a lakást, örülsz annak, hogy a társaságában lehetsz. Varázsa, megragadó egyénisége teszi ezt.

– Bennem sok szakmai gőg volt. De a színpadra lépni mindig megtiszteltetés. Statisztáltam, fújtam a dalt a Csikós -ban. Nem éreztem megalázónak. Az volt a furcsa, hogy a kolleganőim voltak felháborodva. Rossz darabban főszerepet is szégyen játszani! Nem panaszkodhatom. Sok jót játsztam a többiekhez viszonyítva. A munkalehetőségek, a teljes feloldódás lehetőségének hiánya tette lehetetlenné számomra, hogy tovább szerepeljek, mint rendszeres tag. Így, ha hívnak, nyugodtan, derűsen, nem megkeseredetten megyek be a színházba. Aki nem tud zokszó nélkül helytállni, két előadást egymás után lejátszani, jókedvvel próbálni – ha lehetősége van rá, vonuljon vissza. Ezt a „szakmát” csak teljes odaadással lehet csinálni.
– Láthatja-e a színész kívülről magát? Ha igen, jó ez vagy sem?
– Nem láttam magam kívülről. Ezért van szükségem arra a bizalmas munkatársra, a rendezőre. Ő a támaszom. Ő tudja hova helyezzen el engem a darabban, s ez hallatlanul megnyugtatott mindig. Volt olyan, hogy becsaptam a közönséget. Szégyellem is, nem is… – Orosz Lujza kimondja azt is, amit más soha be nem vallana. – Van egy adag mesterségbeli tudás is, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy véghezvigyél dolgokat. A színész nemcsak komédiás. Rengeteg a tudatosan elkövetett dolog a játékban… Az az ideális, amikor te a rendezőnek már egy szavára tudod, miről beszél. Általában a filmrendezőkkel nagyon jól tudtam dolgozni. Szerencsésen kerültem össze velük. Közös nyelvet beszéltünk.
– Milyen ember a színész? Más, mint a többi?
– A színész nem más, mint ember. A munkájához való viszonyulása, a vágyai, a céljai, a saját munkájához, egy szerephez való viszonya alakítja át olyanná, hogy megkülönbözteti mástól. A színész mindenkit figyel, mindenkivel együtt érez, és közben raktározza el az érzéseit – majd aztán valamelyik szerepben felhasználja őket. Érdeklődőbb, mert ez hozzátartozik a szakmájához. Nyitott füllel, szemmel, érzelmekkel jár az emberek közt. Neki is őszintének kell lennie, hogy az emberek őszinteségét kivívja. Ez a terep – a színésznek állandóan terepmunkája van. Ez a színész. És azon kívül akkor ember, ha mer önmaga lenni a szakmáján kívül.
– Szerintem, aki a mindennapi életben remekül szimulál, az a színpadon képtelen rá. Ezzel ugyanis nem lehet játszani.
– Furcsa ez a pálya. Nem arról van szó, én hogyan csinálnám, hanem az illető szerep miként cselekedne! A tehetségtelen emberekre borzasztóan haragszom. Lehet rendes ember, mint kollega, de mint színész, partner elviselhetetlen. Bár, ha rendes valaki, nem foglalja el egy tehetséges színész helyét. Egy jó előadásnak nagyon tudok örülni, a rossz viszont elkeserít. A tehetségtelenség fölháborít. Mondd, te miért csináltad meg az egyéni műsorodat? Mi vezérelt? A legelső rugó, a legbensőbb indíték mi volt? – teszi fel nekem a kérdést váratlanul. S én elmondom. A műsor régóta készülődött bennem, Az éden elvesztésével már a főiskolán foglalkoztam. Akkor hárman akartuk megcsinálni, azért is, mert remek lehetőség színészi képességek megmutatására. Később már egyedül dolgoztam rajta a színháznál, és nagyon hozzám nőtt… A főiskolán még nem voltam rá érett. Sok mindenre csak most jöttem rá. Hogy meg kell csinálni, amíg nem késő. Amíg még tehetek valamit. Mert kitörhet az atomháború és én semmit sem tettem ellene. Hittem abban, hogy segíthetek. És hiszek most is. Hogy megváltoztathatom a világot.
Mosolyogva hallgat és kis megkönnyebbüléssel, hogy ezeket előtte kimondom.

– A hit… Ez nagyon fontos. Hiszem, hogy megváltoztathatom az embereket. Rengeteg negatív szerepet is játsztam, de szerettem őket, mert azt reméltem, meglátja az illető magát a színpadon és holnap jobb lesz. Ha minden ember legalább egy másik embert boldoggá tesz, könnyebbé teszi az életét, már megtette a maga feladatát, már vizsgázott emberségből. Ha mindenkinek csak ennyi szándéka lenne – és nem csupán önmagával törődne – másként nézne ki a világ. Mert valóban nehéz, hiszen magaddal is sok problémád van. Persze, hogy erőfeszítés másokért jót tenni. De csak ezt az erőfeszítést kell megtenni. Nekem is megvannak a hibáim. A jó szót nem kell sajnálni, ha van egy jó szavam valakihez… Hálás vagyok a fiataloknak. Másképp megkeseredett öreg lennék. Mindig hajlamos voltam kiépíteni egy védőpajzsot magamnak. Hogy azért olyan nagyot ne üthessen rajtam az élet. Soha nem lettem rosszul a próbatábla előtt, ha nem osztottak ki… Vicceket is mesélhettek közben, ha a szerepem rendben volt. Ilyen volt A dada… Csak bementem és elsírtam magam, ha ránéztem arra a falra, arra a tárgyra… Ez a pálya szerencse dolga is – sóhajt egy nagyot. – Nem csak a szorgalomé. Összekerülni egy olyan partnerrel, olyan rendezővel, olyan szereppel, olyan időben, amikor a legtöbbet tudod felmutatni, ez szerencse dolga. Amikor minden összejön… A színész alkotó hangulata mindenkitől függ. Ahogy a kellékes átadja a kelléket, vagy a fodrász megfésül, vagy a direktor megköszöni az előadást (!), ahogy a kapus köszön, mikor bemész a színházba… Nem abból áll a fegyelem, hogy késtünk, vagy nem. Vagy nézi az ügyelő az óráját. A kapus figyelmességére is szükségem van, hogy alkotni tudjak. A jó alakításhoz olyan ügyelő is kell. Olyan emberekre van szükség, akik velem együtt lélegzenek. De ezek örök színészi problémák. Ezelőtt húsz, harminc, ötven évvel is ezek voltak a gondjaink. A maga posztján mindenki ragyogó lehet. Miért van az, hogy a színháztörténelem folyamán felbukkannak olyan nevek, mint például a vásárhelyi kellékes, Kántor, vagy Váradon Karola, Kolozsváron Rebi, vagy Gizi mama. Drukkol az ember, hogy tetszedjen nekik. A véleményük mérce volt. Na de ide kultúrszínvonalra van szükség. A munkatársam egy öltöztetőnő, hiszen ott sírom el magam, vagy ott örülök előtte…

Már rég elmúlt dél, a konyhában állva beszélgetünk, az ebéd jócskán eltolódott. De Lujzi nem haragszik rám. Megköszönöm a rám pazarolt idejét és búcsúzom. Bocsánatot kérek az elfogyasztott pasztás tollakért, tudniillik több ízben is kölcsön kellett kérnem gyermeke tollait, mert az enyémből kifogyott a paszta. (1982)

Kérdezett: Nászta Katalin

Az interjú teljes szövege itt olvasható

 

2017. július 17.

Szóljon hozzá!