Fotó és irodalom (34): Szentmihályi Szabó Péter

Apám fényképe alá

Apám fényképe néz merengve,
parányi bánattal, mégis vidáman,
:mintha sorsát rejtegetné –
nem. Átnéz rajtam, messze, és
talán az istenen is átnéz egyszerűen,
és térde nem bicsaklik.

A halál fotografálja ráncainkat,
és egyre újabb pózba állít,
gondosan eltéve minket
irtózó utódainknak,

akik nem értik hetyke arcvonásaink,
nem értik, mindezt hogy tehettük~
hogy kacsinthattunk ilyen vidáman
az Idő ágyúcsövébe,
nyomornak rühpalástja alól,
félelemnek sunyi nyáladzása óta,

hogyan nézhettünk ilyen szelíden,
ilyen szelíden s rezzenéstelen
a súlyos felhőktől függönyzött jövőbe?

Oh, apám, ugye,
a Fényképész feltartott ujját figyeltük,
aztán a vakító lámpák mind kihunytak,
káprázó szemünk fáradtan lezártuk –

igen, mindössze ennyi volt
arc, puszta fal,
világosság
egy kattanás
sötét

(Forrás: Költők egymás közt. Antológia, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969)

2017. július 17.

Szóljon hozzá!