Egyed Emese: Bodos felé, Bodosban

Először csak a virágos­kert.
A tornác, fehér or­gonák lomb­ja.
Atán a gémeskút. A málnás-
ri­biszkés. Hagymák, pet­re­zsely­mek.
A vörösbélű körte. Nyári
alma, Bu­dai– s eperal­ma.
Vén diófa-pár ko­ronája.

Ha­zaváró falu határa.

Temp­lom (ölnyi kőkerítése)
vas­ka­pu­ja, szent hűvössége,
vörösbársony-arany igéje,
varrt kalász. S arató ko­szorúja.

A te­mető virágos búja.

Ba­con felől a nap­fel­kelték.
Ajta (lel­kek elnémulása)
Sza­kos­mar­ton túl Bi­barc­fal­va
s Uzon­ka gyantás, ködös álma,
nyu­gat­ra Barót az erdőn túl,
Ágos­ton­fal­va állomása.

Bo­dos! lélek vi­gasz­talása
haj­da­ni porták ra­gyogása,
il­la­tos ősfák árnyassága.

Aztán a pa­tak tit­kossága,
Fel­szeg és Al­szeg két fertálya
temp­lom­re­pesztő föld­rengésnek
máig ható intő jaj­kiáltása.
Szövőszékek és szekérpántok,
útra­kelő férfiúálmok,
ha­za­bo­torkáló lan­kadtság,
szívszorító ki­mon­dat­lanság.

Mint­ha rejtőznél, Bo­dos lel­kem.
Mint­ha bi­va­lyok lépte tűntén
hol­na­pod nem is érde­kel­ne,
a pil­lantás eltéve­lyed­ne.

Átkel a vágy a verőfényen.

Hagyj Is­te­nem már ha­zatérnem.

Hadd ba­ran­gol­jak Ti­borc-várnál,
szemléljek szúrós sze­derágat,
kóstol­jak ep­ret erdőszélen,
mo­sa­kod­jam pa­tak vizében.

Mo­sa­kod­jam emlék tavában,
nem múló gyer­mek­kor nyarában,
törölközzem ken­derből szőttbe,
öltözzem he­lyi köntösökbe:
kapálóba vagy for­gatóba,
a ro­konsághoz in­dulóba,
ünnepélyes fris­sen va­salt­ba,
vén kendőbe vagy új ka­lap­ba
bur­kolózzam el­fo­gadásba,
ka­pasz­kod­jam néne karjába.

Hadd sírjak sírókkal, ne­ves­sek
a ne­vetőkkel, hadd fe­lejt­sek
ri­asztó időt, rossz meséket,
imádhas­sam az égi kéket,
hall­gas­sam mások­kal a csöndet.
Ka­puk fölött is rámköszönnek.

Ka­puk fölött beszólok, kérdek.

Je­lentése a szívverésnek,
a kiáradó gon­do­lat­nak
egy pa­takvölgy­ben fel­ra­gyog­hat.
Göncöl ke­re­kei ra­gyog­nak.
Nagy­anyáim a völgy­ben s dom­bon.
Bűneim itt kell ki­do­bol­nom.
közhírré ten­nem for­dulásim:
omló kúriák kőfolyásin.
Ber­ci bátyám cit­rom­termése,
Zászlósúr bátyám ha­di­tet­te.

Fogságból ha­zatérő, végleg
nyugvást nem lelő férfi­ak,
zsémbelő gon­dos asszo­nyok.
vesszőfo­na­tok, kőedények.

Gyer­me­ki álmok megidézlek.

Egy szempárba-fe­led­kezés.
kecs­ke: a kerítésig ker­get.
Bod­ri: érzi városi vol­to­mat.
Ha­lat ke­resünk mart alatt.
Megérin­tem a nyírfatörzset.
Hal­lok sut­to­gott sza­va­kat.

Hadd érez­zem a su­ga­rat, hadd lássam
a kerékvető köve­ket,
találgas­sam a növény­ne­ve­ket:
led­nek, ka­kukkfű, kék iringó,
tearózsa – fal­ra hímez­ve is.

Lássak ma­lom­ra, ken­derföldre is.

Hadd üldögéljek méhrajzásban,
reg­ge­li fecs­ke­cikázásban,
esti csor­da-ko­lom­polásban,
reg­ge­li pásztortülkölésben,
esti ka­pu­re­te­szelésben,
fe­le­selő ebek szavában,
széljövendölő égaljában,
meg­fejt­he­tet­len tücsökszóban.

Papírhajóban.

Egyed Emese: Paian. Versek. Lector Kiadó, Marosvásárhely 2017. / eirodalom.ro

2017. július 17.

Szóljon hozzá!