Voltak szép idők, amikor
a harangszó fényt csirázott,
s hangja napjaim keresztjén,
a vén mezőn átkiáltott.

Ott a Verőfény pataknál,
csobogó víz fakó tükrén,
székely lányok hamvas ajkán,
fénylett a dal, felhők csücskén.

Édes volt a találkozás,
piros-fekete vasárnap,
a vén pad ha beszélhetne,
szépet regélne a mának.

Ma már csak a vak Verőfény
őrzi Nagykend ősi titkát,
s minden szombat harmat-éjén
ölt magára ruhát, tisztát.