Talán egy fénykép ez az egész… / Keresztes Sándor

…A Zoo-story -ban nyújtott alakítása, annak próbahangulata, mikor ott jártunk egyszer Vásárhelyen és beültünk az egyik Zoo-próbára, kivételes élményt szerzett. Nem csak az egész próba, hanem ő maga, Keresztes Samu is. Szemünk előtt lényegült át, irigylésre méltó gátlástalansággal. Úgy játszott, mintha mi ott se lennénk. Zavartalanul. És amilyen mélyen alá tudott szállni a figurában, olyan magasra is emelkedett benne – egyszerűen félelmetes, lenyűgöző volt. Érezhetően egy nyelvet beszélt a rendezővel, aki a nézőtérnek nevezett padokról drukkolt a fiúknak (Zalányi Gyula volt az egyébként ugyancsak kitűnő partnere).

Igen, az egész olyan volt, mint egy mérkőzés. Megcsapott a friss küzdelem izgalma, az éppen-akkor-ott-történés élménye. Grotowski színházát képzelte hasonlónak az ember, amikor „a folyamat megélése és nem az eredmény a fontos.”(Grotowski)

Később láttam őt Guga Egy öngyilkos világa című darabjában Claudiu szerepében. Keresztes-Claudiu félelmetes torz figura volt. A hatalom csonka kiszolgálója, egyik lábára hatalmas ortopéd bakancsot húzott, ördögi kísértésre is utaló játéka rendkívül szuggesztív volt. Róla aztán tényleg elhittem, hogy ott is született, abban a darabbeli világban.

Azt hittem hát, hogy egy roppant bátor nyilatkozóval találkozom majd. Ha bemegyünk a vásárhelyi színház kávézójába, nem létezik, hogy ne botolnánk bele. Ott ül, vagy lebzsel, próba előtt vagy után, örökös készenlétben. Ennek köszönhetem azt is, hogy sikerült már az első délelőtt beszélgetnem vele. Az úton a Maros vendéglő felé, erről-arról kérdezgettem.

– Nehogy te is lelki fröccsel kezdjed – mondta.
– Miért? Rossz vagy?
– Dehogy, csak néha kirúgok a hámból, egy hónapban egyszer.
– Az a te bajod. Én beszélgetni jöttem…

Már bent is ülünk a Marosban. A pincér roppan előzékeny, kávét és sört kérünk. Samu bevallja, egy vasa sincs. Vendégem vagy – mondom az idősebb kolléga jogán.

– Emlékszel – kezdi, – mikor katona voltam, akkor találkoztunk. Csúnya, kopasz fiú voltam…
– Igen. Anyukád megkért, látogassalak meg néha, ne légy olyan egyedül.
– El is jöttél. Egyszer.
– Igaz.

Kihozzák a kávét.

– Miért lettél színész? Akkor már bejutottál a főiskolára, ugye?
– Ugye. Jaj, hogy utálom ezeket a kérdéseket. Szerencse, hogy nem azt kérdezted, miért jöttem a színire…
– Nézd, ha nem tetszenek a kérdések, szólsz. Én azt szeretném megtudni… – és még egyszer elmondom a szándékomat.

Vékony, elég magas fiú, bár a busa feje miatt nem tűnik annak. A hangja nagyon mély. Van valami groteszk a megjelenésében, amire rá is dupláz, amikor megszólal.

– Várj, szedjem össze magam, legyek „okos”… Tizenegyedik osztályig én orvosira készültem. S akkor megnéztem Bereczky Juli rendezésében a Vendégség-et (Páskándi darabja), a Stúdió diákszínjátszóinak az előadásában. Jó előadás volt, mondhatni profi szintű, hozzáállásban is. Színházba később kezdtem járni. Ez volt az első olyan „nagy dolog”, amit láttam. Komoly társadalmi kérdésekkel foglalkozott, nem arról volt szó benne, hogy nincs kenyér, stb., hanem rólunk, magyarságról, besúgásról, ami engem, mint tizenegyedikes diákot érdekelt. Arra gondoltam, ha amatőr szinten így lehet, mit lehetne akkor a nagy színházban! Nahát, ez akkor eldőlt… Akkor beiratkoztam közéjük, így felvételi előtt már volt színpadi gyakorlatom.
– S a főiskola milyen szakmai felkészültséget nyújtott?
– Borzalmasak a kérdéseid! – méltatlankodik.
– Hány éve végeztél?
– Három. De várj egy kicsit… az általam ismert mai színjátszásnak megfelelő képzésben részesültem, én.
– Miért húzod alá?
– Mert úgy érzem, hogy én Lohinszkytől és Kovács Leventétől olyasmiket tanultam, amiket fel tudtam használni az elkövetkezőkben. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy az egész főiskolai rendszer jó. Sőt. Szűk, illetve zárt világ. Nincs semmiféle kulturális kommunikációs kapcsolatban se a filmmel, se más színházakkal, se a zenével… Formailag csinálnak színházat a mai színinövendékek, nem tartalmilag. A tanári kar is így dolgozik, tisztelet a kivételnek. Már tanulni úgy kellene, mint a profik. Különben számomra a főiskola négy csodálatos évet jelentett, ami nélkül nem lennék teljes ember. Az, hogy én színész is lettem, nem biztos, hogy a főiskola érdeme. A tanáraimé – igen.
– Milyen volt a színházzal való találkozás?
– Nagyon kellemes. A vásárhelyi társulat becsületére váljon. Minden egyes tagjának hálás köszönet érte. Egyből és fenntartás nélkül maguk közé fogadtak – az egy-két hónapos protokoll-ismerkedés után, persze… Az elején nem éreztem különbséget a főiskolai és színházi hangulat között. Rögtön kiosztottak Lovinescu Hamusivatagjában. Káint játsztam. Szerintem nem sikerült… Valamilyen azért csak volt, hiszen nem voltam közömbös. A változás akkor kezdődött, amikor lett három-négy szabad napom. Egy frissen végzett színésznek halvány fogalma sincs, mivel töltse ki azt a rengeteg szabadidőt. Könnyen kifolyik a keze közül. Nekem kifolyt. Ez a legnagyobb veszély, ami fenyegethet egy kezdőt – a tétlenség. Jellemétől, erősségétől függ aztán, ki mennyit iszik, vagy mennyit olvas, vagy mennyit jár moziba ez alatt. Eldől később, melyik időtöltés keríti hatalmába.
– Te mivel töltöd a szabadidőd? Ha már erről beszélsz.
– Látod, ezeket a szabványkérdéseket utálom, ez pont olyan, mintha azt kérdeznéd, miért alszol.
– Akkor mondd meg, mit nem szerettél a mi Vörös és Feketénkben például?
– A gondolattalan színházat egyszerűen elviselhetetlennek tartom. Ez pedig a rendezőtől függ. A jó rendezőt szeretem, aki elképzeléseinek alá tudom vetni magam. A gondolattalan vezetést a színházi struktúrában sem szeretem. Ilyenkor nem tudja, hová tegye magát a színész, ilyenkor kezd el fúrni, inni, vadászni, madarászni. Az igazi színházban minden évben van legalább egy világszínvonalú produkció. Azt a színházat szeretem, amikor a jól átgondolt koncepción belül a színész mindenre képes. A Hamusivatagban mind a négyünk előtt ott lebegett a közös cél. Az első találkozásom jó volt a színházzal. Azután játsztam még Biberach-ot, Mínusz Lalit a Lila ákácból (emlékszel, milyen oroszlánfejem volt? a frizurám volt a lényeg!), Kókusz bohócot a Porondból, a Zoo-story-t, majd a Claudiu-t a Guga darabban. Rendezték Kincses, Kovács Levente, Tompa Gabi és Dan Alexandrescu.
– Hogyan dolgoztál velük?
– Mindenkivel jól.
– A legnagyobb élményt mégis ki jelentette, vagy melyik előadás?

Nem akar válaszolni. Meg is lepődök.

– Tudod, milyen fontos dolog jóban lenni a rendezőkkel?
– Azt is tudom, nem éri meg mindenikkel jóban lenni.
– De én színész akarok maradni!

Támadok.

– Miért nem beszélhetsz szabadon?
– Mert alárendelt állapotban vagyok, a rendező kénye-kedvének kitéve. És nem biztos, hogy a tehetségemtől függ, ha kiosztanak, avagy sem… (tedd csak ki a három pontot, semmit sem bízok a véletlenre, csak finoman) vagyis hogy attól függ-e, hogy megfelelek-e az elképzeléseinek vagy sem.
– Ha nem mondod is tudom, hogy a Zoo-story jelentett a legtöbbet.
– Tompa Gabitól az igazi groteszket kaptam. Ő jelentette számomra az igazi munkamódszert, a biztos kezet, ami nélkül egy színész meghal.
– Miért pont vele sikerült a legjobban?
– Mert fiatalok vagyunk és a magánéletben is olyan metanyelvet alakítottunk ki, hogy minden instrukcióját értettem, színpadra kerülve. Együtt gondolkoztunk. A rendező és színész közötti kapcsolat a legfontosabb. A rendező bizonytalankodásait, már az előadások folyamatában nem szabad tudomásul venni. A színpad a legfontosabb, nem a magánélet. Nem kell annyira eltúlozni az együttélést, ahogy Grotowski-ék, de együtt kell gondolkozni a rendezőnek a színésszel. Legalább külön-külön legyenek jó viszonyban, ha egyszerre mind nem lehetnek.
– Milyennek tartod a közönséget?
– A vásárhelyit általában jónak tartják. Én is. De azt szeretném, ha legalább egyszer megbuktatna valamit. Azt jelentené, hogy megunná azt, ami van…
– Van különbség abban, ahogyan te látod és abban, ahogyan az idősebb színészgeneráció látja a színházat?
– Bennünk még van hit, lángolás. Bennük már csak parázslik. Ehhez kell a biztos rendezői kéz, amitől biztonságban érzed magad, bele tudsz ülni abba, ami van, a hátad mögött érzed a rendezőt, akkor felgyúlsz, és ég minden, mert tudod, hogy a rendező pontosan tudja, mit akar. Az idősebb már nem engedheti meg magának a lelkesedést akkor, ha nem biztos a rendezőben. A fiatal még igen. Persze, itt is vannak kivételek. De az idősebb jobban fél. Ők egyetlen és elfogadható, gyakorlatban alkalmazható mestert ismertek el – Sztanyiszlavszkijt. Nekünk viszont már, mint egyik színházi stílust tanítják a főiskolán… Neked könnyű, ha akarsz, áttérsz az irodalomra, de én?
– Nem értek egyet veled… De hát te tudod a magadét. Mit tartasz a legjobb tulajdonságodnak?
– Az alkalmazkodóképességemet.
– Olyan is van, akihez alkalmazkodni szoktak.
– Nekem ez a legjobb tulajdonságom. Anélkül, hogy jellemtelen lennék. Az, hogy nem mindig és mindenkinek mondok igazat, már diplomáciai kérdés. Ha te nem vagy magadnak a legfontosabb, a másik számára sem leszel az. Ez nem egoizmus. Csinálod, dolgozol, nem hagyod magad, magadért csinálod, tehát mindenkiért. Ha nem csinálod azt, amit te szeretnél, a másik szemében sem lehetsz elfogadható. A rendezőnek olyan színészre van szüksége, aki megcsinálja azt, amit kér tőle. Nem az állandóan kételkedőkre van szüksége, hanem arra, aki időnként kételkedni is tud.
– Ki volt jó partner számodra?
– István Márta volt jó, akinek nem kellett hatvanhét gesztus, szemvillanás, hogy megértse, mit akarsz. Márta pont olyan lelkiállapotba került, mint én, illetve, alig tudtam utolérni. Inkább ezt fogadom el és szeretem, mint azt, aki engem gátol, mert nem tud engem utolérni, még akkor is, ha végül kiderül, jó az, amit csinál. Akkor is jobban szeretem azt, aki belefeledkezik a szerepbe, nem belegondol.
– Tehát ösztönös vagy?
– Igen. Én játék közben gondolkodom, nem előtte és utána. Ki tudok találni hat változatot és a hetediket hozom és az a legjobb. Ezért zavar az, aki kérdezősködik közben. Minden színész, akinek partnere voltam, tudja, hogy nekem mennyire volt partnerem. Érzi. A rossz partner csak magának játszik.
– Téged milyennek tartanak?
– Nem tudom.
– Gátlásaid nincsenek?
– Színpadon nincsenek. Az életben amennyire a gyerekkorom és a múltam kéri.
– Összefügg az ember személyiségével, hogy milyen színész? Lehet a gazember jó színész?
– A színészet a tehetségtől függ. A jellem nem fontos. Hangulatilag számít a családi élet. A jellemnek semmi köze az alakítás minőségéhez.
– Nem fontos, milyen céllal használod fel a tehetséged? Hogy milyen ember áll a szerep mögött?
– Ezt nem lehet tudni. Nem biztos, hogy számít. A színész, ha nem érzi azt, hogy azt csinálhat, amit akar, nem lehet jó színész. Ettől válhat aljassá is adott pillanatban, mert nem tudja visszatartani magát.
– Mi a legfontosabb az életedben?
– A színház… Tiszta szívemből nem is nagyon tudnék másnak örülni. Mert borzasztóan szeretném, hogy egy szerep jól sikerüljön, és végtelen örömet jelent, ha kiderül, hogy sikerült. Viszont abban a pillanatban már a következő foglalkoztat. S azt hiszem, úgy istenigazában egy színész sem tud igazán örülni, mert ez a körforgás sohasem áll le. Ha nem sikerül egy szerep, vége az életemnek. Állandó élet-halál-játék ez, a legrosszabb, ami csak létezhet. S a legcsodálatosabb is persze, de ez már közhely. Azért csinálom ezt, mert ezt tudom a legjobban. Lehetnék remek asztalos is. Mindent meg lehet tanulni. Én ezt tudom.
– A színház célja mi?
– …
– Ilyen, hogy világmegváltás, önkifejezés nem cél számodra?
– De igen, de minek erről beszélni? Mikor csinálni sem könnyű? Ezért tudok egész hétköznapi dolgoknak örülni.
– Tehet valamit a színész a közönségért, a világért?
– Amíg ilyen „jó” a közönségünk, semmit. Amíg úgy ülnek be a nézőtérre, hogy örülnek, és számukra hőstettnek számít, ha kimondják a virslit a színpadon, addig a közönség semmit sem fog csinálni. A színész annyira felelős a színházáért, amennyire a vezetőség. Nálunk a munkahangulat középszerű, csak vendégrendező esetében lendül fel a társulat kedve. Sajnos.

Többet nem hajlandó mondani.

Különös egyénisége színházművészetünknek. Játékával olyan világot tár elénk, amit számomra, legalábbis eddig, még senki. És képes megkérdőjelezni összes eddigi módszereinket, ha voltak. És ehhez elég volt egy rendező, Tompa Gábor és egy színész, Keresztes Sándor. Akinek külön csatornái, saját közlekedő útjai vannak a groteszk, az abszurd színjátszáshoz.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható.

2017. július 24.

Szóljon hozzá!