Márai Sándor: Béke Ithakában*

Lakatos Artur recenziója

Amennyiben felmerülne a kérdés, miért is olyan fontos, az emberiség gondolkodását minden más kornál behatóbb módon meghatározó ókori görög-római kultúra világa, nem szükséges sem egyértelmű, sem átfogó jellegű választ adni, ez utóbbi úgyis túllépné a legtürelmesebb ember időkeretre vonatkozó ingerküszöbét is. Helyette inkább elég azon irodalmi művek sokaságára gondolni, melyek a későbbi korokban keletkeztek, és melyek eseménykeretüket az antik mitológia vagy történelem világából merítették. Ezek közé tartozik Márai Sándornak kevésbé ismert műve is, mely az Odüsszeiának egy alternatív folytatását megálmodó világba kalauzolja el az olvasót. Habár a keret, a karakterek szinte mind feltalálhatóak az ókori mitológia világában, szűkebb értelemben véve pedig a homéroszi mondakörben – amelyhez Márai nem ragaszkodik feltétlenül hitelesen, például Agamemnón, Menelaosz bátyját, mint ez utóbbinak öccsét jeleníti meg – a regény egynémely reflexiója és motívuma – mint például a phaiák bevándorlásügyi hivatal, vagy Glaukosz, a kereskedő megjelenítése – napjainkban, Márai halálát követően is kísértetiesen aktuális. Különösen értékelendő, ha egy író egy régmúltba helyezett történetben napjainak kataklizmaszerű jelenségeit, meghatározó realitásait képes ábrázolni: e tekintetben Márai Feutchwanger, Graves mellett említhető.
A Béke Ithakában kerete az Odüsszeusz hazatérését követő időszak, strukturális szempontból nézve a regény – amelyet nevezhetünk nyugodtan prózai eposznak is – három fő részből vagy énekből, és egy utószóból vagy utóénekből áll. Maga a központi szereplő – akit a latin írásmód szerint Márai mindvégig Ulyssesnek nevez, és ennek következtében én is hasonlóképpen járok el az ismertetés hátralevő részében, miközben az olimposzi istenek saját eredeti, görög nevükön vannak jelen – nem szólal meg egyik énekben sem, csak közvetett módon, az elbeszélő által reprodukált dialógusok révén, és ezt is főleg az első énekben teszi. A három ének három különböző elbeszélője Pénelopé, Ulysses hűséges felesége, Télamakhos, Ulyssesnek Pénelopétól született fia és Télegonos, Ulyssesnek Kirkétől született fia; három különböző személy, három különböző perspektíva ugyanarról a személyről, három különböző embertípus és belső vívódás megtestesítője. Ulysses képe az általuk elmondottakból, de még inkább a hosszas monológokból és az ezeknél is hosszabb dialógusokból bontakozik ki, és ez a kép nagyon távol áll a mitológiai Ulyssesétől. Egyrészt sokkal komplexebb, nemesebb, mivel a főszereplő az „isteni tudást” keresi, ahogy ez Hermész és Kirké párbeszédéből is kiderül, de aki maga istenné nem akar válni, tudatosan, szabad akaratából vállalja emberi minőségben való megmaradását. Másrészt pedig egyértelműen negatív személyiség, hibákkal és bűnökkel teli, melyek megvilágítása ugyan szinoptikus a különböző többi szereplő szemében – nincs közöttük egy, aki szerint Ulysses ne lenne csalfa, hazug, önző, könnyelmű, hedonista, kegyetlen, talán a szerető Pénelopé elbeszélésében árnyalódik csak kissé ez a kép – ugyanakkor mindezen felsorolt tulajdonságok a többi szereplő többségében még inkább jelen vannak, ergo Ulysses mégis tökéletesebb, mint bármelyik másik szereplő, legyen az isten vagy ember. Hogy maga Ulysses micsoda, nem derül ki a három énekből: Pénelopé istennek látja, Poszeidónnál is régibb tengeristennek, aki éppen ebben a minőségében vívta ki a Földrázó haragját, Télamakhos számára apja legendás hérosz, akit ugyan nem szeret, de tiszteli és fél tőle, tudatában annak, hogy ő maga sohasem emelkedhet fel apja szintjére; Télegonos, Kirké fia számára pedig, aki anyjának kihallgatott beszélgetéséből ismeri meg, egyértelműen ember, akitől még az olimposzi istenek is tartanak. Elgondolkodtató ugyanakkor a Fénythozó főnevesülő melléknév használata is, mivel Odüsszeusz/Ulyssest a homéroszi eposzok a „leleményes” vagy a „várdúló” eposzi jelzőkkel illették a leggyakrabban, ezeknek azonban Márai könyvében nyoma sincsen. A Fényhozó Lucifernek, a bukott esthajnalcsillagnak a jelzője, és egyúttal arra is utal, hogy Ulysses ez esetben nem görög hérosz, hanem lázadó Lucifer, akinek sorsa elkerülhetetlenül magában hordozza a bukást is, mely halálával lesz azonos. Ez a bukás ugyanakkor nem teljes. Hermész Kirkéhez intézett szavai szerint: „Jogod van a halált adni a Fénythozónak – és üveges szemmel mosolygott. De a pillanatban, amikor Ulysses meghal, joga van ítélni azok felett, akik szerették elárulták, megcsókolták és megölték. Így határoztak az istenek”.
A három elbeszélő nemcsak Ulysses megjelenítésében, hanem a főhőssel szembeni viszonyulásában is teljesen eltérő utakon jár. Pénelopé a hűséges feleség, aki akkor sem lázad érdemben, mikor Ulysses száműzi őt Ithakáról, egy félrelépésről szerzett tudomása következtében; Télamakhos számára apjának kényelmetlen öröksége a phaiákoknál és Kallistónál tett látogatása folytán bontakozik ki. Ez utazása, apjáéhoz hasonlóan, mitikus, és beavatási is egyben, ahogy az maga Télamakhos fogalmazza meg hazatérése során töprengésében „A magam útját kell járnom a jövőben. Az ifjúkor a várakozás volt, tehát a Mítosz… Most következik az értelem és a tapasztalás útja, tehát a Logos ideje, a férfikor”. (200 o).
A három elbeszélő közül a legkevésbé negatívan, elitélően Télegonos áll hozzá Ulysseshez, épp az a karakter, aki első találkozásukkor megöli – Oidipuszhoz hasonlóan – saját apját, a thébai királlyal ellentétben azonban ő ezt tudatosan teszi. Ő a találkozás pillanatáig Ulyssest csak elbeszélésekből ismeri: Kirké szavait tompítja azonban a tény, hogy Télegonos inkább csak fél anyjától, mint szereti őt, Menelaosz apját lejárató elbeszélését pedig Heléna méltató szavai ellensúlyozzák ki. Mindezzel együtt az egész könyvön végigvonuló végső apagyilkossági motívum kiteljesedik, az apa és fia tragikus első találkozásában. Télegonos szavai szerint: „Vére kezemre ömlött. E pillanatban, amikor atyám vére kezemre csorrant, a meghittség új érzése áradt el testemben. Először életemben éreztem egyféle családias melegséget.” (339 o).
A végkifejletet követő szerelmi négyszög – Pénelopé, az oidipuszi minta nyomán, de a vérfertőzés mellőzésével, Télegonos felesége lesz, Kirké pedig Télemakhoszé – Márai már nem fejti ki pár bekezdés erején túl, mintegy jelezve hogy ez csak egy mellékes szál, a figyelem központja Ulysses személyén kívül nem lehet más, akiről a végére sem tudunk sokkal több konkrétumot, mint a könyv legelején. Télegonos zárszavai szerint is: „Azt hiszem ilyen volt vagy ilyesféle. De a valóságban nem tudhatom, milyen volt…”. Ugyanakkor tudhatjuk azt is, hogy maga Ulysses igazából nem a központi szereplő, mindössze szimbólum, a küzdő, akaró, a megismerés kiteljesedésért viszontagságokat is vállaló ember szimbóluma, ennek minden erényével és hibáival együtt. Ulysses lehet akár Márai Sándor önarcképe is, de inkább egy rajta is túlmutató szimbólum, amin nem fog az idő múlása, hasonlóan az antik világ eszmei hagyatékának összességéhez.

*Helikon Kiadó, 2014

2017. július 25.

Szóljon hozzá!