Talán egy fénykép ez az egész… / Vadász Zoltán

Aki virágzó fáinak szavalt

Kolozsváron, a régi Hétvezér térrel párhuzamosan fut a gyönyörű, lombos fák övezte, csendes és mindig vasárnapi hangulatú Rákóczi út, ahol Vadász Zoltán lakik.
Meleg van, a járda feltörve, gázvezetékeket javíthatnak, jólesik a séta és az egyedüllét. A kapu nyitva, hosszú, keskeny ösvény visz a hátsó házig, ahol ő lakik. Ház? Mesés, ahogy az épület ott áll a napsütésben, ahogy megveti a lábát a domboldalon, mögötte szőlős fut fel a tetőig. Széles, boltíves faajtó előtt állok – a maradandóság érzetét kelti bennem –, a csengetésre senki nem jön ajtót nyitni. Már attól félek, nem vett túl komolyan pár nappal ezelőtt, mikor a színház udvarán megbeszéltük a találkozót.

Tévedek, mert hátulról jön elém, a kertből. Olyan napsugaras-napérlelte a megjelenése, mintha megálmodott gyermekkoromból lépne elő.
Leülünk az alsó teraszon egymással szembe. Zavarban vagyok, azt hiszem ő is, nemigen tudja hová tegye az érdeklődésem, aztán kisimulnak egymás iránti gondjaink-félelmeink és megered a szava.

– Amikor gyermek voltam, befelé léptem. Désen akkoriban dr. Parádi Katus tanította ritmikára a gyerekeket, én is a keze alá kerültem. Ez volt az első találkozásom a művészettel. Járni tanított, és amellett kifejező mozdulatokra, valóságos pantomimre. Jóval később már Szamosújváron diákoskodtam. Előadóesteket tartottunk a bombakárosultakért s egyik alkalommal engem is felkértek szavalni. Juhász Gyula Fogoly című versét mondtam el. Később a szamosújvári műkedvelőkkel együtt játszottam, egy passiójátékban, amiben én voltam Júdás. Ezután jött a hadifogság.
– Hol voltál fogságban?
– A Szovjetunióban. Három évig. Ott is alakult egy kultúrcsoport, én is tagja voltam. Műsorunkban volt egy okos bohóc, Locsok meg egy hülye bohóc, Pocsok. Én voltam Pocsok. Nagyon szép fejezete volt ez az életemnek. Mésszel festettem ki az arcom, meg is ette, kirágta a bőrt. Lágerbeli történeteket adtunk elő, a suszterek félméteres cipőt csináltak, hálózsákból bugyogót, tengerészinget húztunk magunkra s karvastag kötél volt a kellékünk, aminek a végéről lógott egy kis cucli. – Kis emlékező nevetés után folytatja. –… Valahol itt fogalmazódott meg bennem, hogy ez nem mesterség, hanem hivatás… Aztán hazajöttem. Désen beálltam a Magyar Népi Szövetség kultúrcsoportjába… Egy tehetségkutató csoport, amelyben ott volt Senkálszky Endre is, országos körútján elkerült Désre. Javasolták, jelentkezzem felvételire, a színiakadémiára. Az első próbálkozás nem sikerült, másodszor felvettek. Sajnos, egy évnegyed után kitettek, előttem máig ismeretlen okból, koholt vádak alapján. Az ötvenes évek politika magatartása volt ez. Hazamentem, a sajtóhivatalban dolgoztam. Később találkoztam Delly Ferenccel és Imrédy Gézával, akik tanáraim voltak a főiskolán. Ők beszéltek aztán Bokor Andorral, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójával az érdekemben. Kaptam egy levelet, amiben felszólítottak, adjam be a kérésem; beadtam, s egy hónapi próbaidőre felvettek. Egy hónap múltán közölték velem, hogy maradhatok. Hat évig voltam ott. Ez az a színház, amelynek én egész színészi mivoltom köszönhetem. Olyan emberrel találkoztam Bokor Andor személyében, aki mindenekelőtt ember volt, csak azután igazgató. A másik zseniális ember, akivel ott találkoztam, Ligeti József volt. Pantomim-mester. Kiment Franciaországba, aztán visszajött és Szentgyörgyön rendező lett… Sok főszerepet játsztam, s egyszer adott egy szerepet a Titkos háborúban, egy Bisztrov nevű tiszt voltam, aki mindig mindent elront, hiába igyekszik, semmi sem sikerül neki, és minden felvonásban egyszer jelenik meg, nagyon rövid ideig. Én föl voltam háborodva e nyúlfarknyi szerep miatt. Ligeti így szólt hozzám: – Zolikám, te szereted a szimfonikus zenét? Persze – feleltem. – Akkor meghívlak Brassóba egy Debussy-koncertre. El is vitt magával, ő fizette az utat. – Figyeld meg a timpánost (a dobost). Mikor vége volt a koncertnek, kérdeztem tőle: – Miért kellett nekem végig arra a timpánosra figyelnem? Láttam, hogy szőke, aranykeretes szemüvege van, s vagy háromszor beleütött a timpánba. – Mit gondolsz fiam – felelte Ligeti –, ha ő nem üt bele háromszor, egységes lett volna a mű? – Nem. –Ha te nem csinálod meg úgy azt a kicsi szerepet, ahogy kell, az előadás sem lesz egységes… Nagyváradon rendeztek egy ifjúsági versenyt, színházit, mi a Remény című előadást vittük és első díjat nyertünk vele. Ekkor hívtak Váradra, Temesvárra, és Váradot választottam. Ott lényegesen más volt a színház, az emberek felfogása, az élet, a koncepció. Sepsiszentgyörgyön is voltam Bóni (Botkával együtt), itt is kiosztottak. Komolyabban kezdtem venni a színházat, szavalóesteken is részt vettem. Akkor rendezte Váradon Rappaport Ottó Osztrovszkij: Hozomány nélküli lány című darabját. Eleinte duplában játsztam, végül megkaptam a főszerepet. Aztán Rappaport idejött Kolozsvárra, itt akkor Huszár volt az igazgató, és javasolta, hogy jöjjünk mi is ide. Így kerültem 1960-ban Kolozsvárra.
– Milyen barátaid vannak, kiknek a véleményére adtál, adsz?
– Rengeteg barátom van. Utcaseprőtől a református lelkészig. Mind olyan „figurák”, akikre büszkén nézek fel. Nem eggyel közülük együtt feküdtem az ideggyógyászaton, van olyan köztük, aki már lemondott az életről. Aktivista is voltam a Magyar Népi Szövetségnél, ismeretségi köröm fantasztikusan széles. És az volt a hadifogságtól a mai napig. Vezérkari tisztektől az utolsó bakáig, mindenféle emberrel összeismerkedtem. De a legérdekesebb számomra, hogy az én „találkozási” központom Bálint Tibi Sánta Angyalok utcájának társasága. Nagyapám is kazánkovács volt, ebben a körben tudtam a legfelszabadultabban mozogni. Sokan vannak.
– Megnézik az előadásaidat?
– Meg.
– És megmondják a véleményüket?
– Meg. Van, amikor azt mondják, hogy közepes, vagy nem így képzelték el…
– Volt olyan döntő élményed, amiből egy egész figurát színpadra tudtál állítani?
– A Reményben, Károly. Egy elesett ember, aki kikerül a tengerre és ott leli halálát. Van egy szerelme, Rózsa, aki mindig visszavárja a tengerről – ez összekapcsolódott bennem a hadifogsággal, valaki mindig várt, hogy hazajöjjek, s ez legtöbbször anyám volt. Itt annyi volt a különbség, hogy Károly nem tér vissza. Ez volt a legszebb színházi élményem.
– Azóta is?
– Azóta is.
– A rendezőkkel hogyan dolgoztál? Mennyire segítettek, vagy segíthettek volna?
– Jól megértettem velük magam. Különösen Haraggal. Egy sínen voltunk…

Elkomorodik. Látom rajta, habozik, mondja, ne mondja?

– Egy vágyam volt. Nem akartam én Othello-t eljátszani. Csak Ványa bácsit. Két éve, akkor még benne voltam a korban – most már késő -, szóltam a rendezőnek, javasolná ezt a darabot a művészeti tanácsban. Akkor volt épp a harminc éves színészi jubileumom is, ráadásul az ötvenöt évet is épp akkor töltöttem. Meg se említette. S mikor megkérdeztem, miért, a válasza az volt: mert kérted. Azt hiszem, harminc év után ennyit kérhet egy színész. Akkor ez nagyon rosszul esett. Azóta nincsenek pretencióim… Felvetődött bennem, még van öt magyar színház, egyik sem gondol arra, hogy Vadász Zolit használni lehetne?

Vadász Zoltán filmen: Buzuganul cu trei peceti (román)

Annyira keserű, hogy talán nem is szabadna e szavait lejegyeznem…

– Két rendezővel dolgoztam kitűnően – folytatja. – Ligeti volt az egyik, ő felvázolta az elképzelését a figuráról, és jól dolgoztam Harag Gyurival, aki nagyon keményen, határozottan elmondta a véleményét a szerepről. Ligeti és Harag közt volt legalább húsz filmem. Ott tanultam meg egy dolgot. Zolikám – mondták a rendezők, azért bízzuk rád ezt a szerepet, mert ez te vagy.
– A közönséggel játék közben milyen kapcsolat alakulhat ki?
– Az a kérdés, hogy milyen közönséggel van kapcsolatom. Még Szentgyörgyön voltam, A bort játsztuk Varságon. Akkor még Matyit játsztam, fiatal fiú voltam. A két és fél órás előadás négy órát tartott. Minden mondatot kommentáltak, kacagtak, tapsoltak. Akkor volt ott először színház. Ettek, szoptattak a nézőtéren.
– Milyen érzelmi kapcsolat alakulhat ki a szerep és a színész között Vadász Zoltán esetében?
– Én egy nagyon földhöz ragadt ember vagyok. Elolvasom a szerepet és megpróbálom elképzelni, hogy néz ki, Mert külsőleg is meg lehet közelíteni a belső figurát. De másfajta megközelítés is van. Elolvasom a szerepet s az felgyúl bennem, egy szív, egy lélek vagyunk. Ilyen volt például a Tornyot választok Koldusa. Szereptől is függ. Nekem meg kell éreznem, magam előtt látnom kell a szerepet.
– Két színész megbeszélheti egymással a problémáit? Volt rá eset?
– Volt. Zsoldossal A kertész kutyájában mindketten játsztuk Tristan-t. Mindennap beszélgettünk róla. Vele sokszor játsztunk együtt, a Matyit is ketten játsztuk. Ő volt az egyetlen színész életemben, akivel mindent meg tudtunk beszélni, akivel reggelenként összejöttünk és megbeszéltük, hogy körülbelül mit kell csinálni. Aztán, hogy a művészeti tanács mit döntött, az más kérdés. Ritka az ilyen színész…

Kicsit elhallgat, majd tölt a poharainkba. Meleg van, a bor hűvös, jól esik.

– Voltak-e mélypontjaid a pályán? Mi okozta őket?

Mély lélegzet után: mondja:

– Most is mélyponton vagyok, egy évad leforgása alatt csupán egy szerepet játsztam, azt is duplában. Jó, hogy objektív okok miatt. Valószínű új tehetségek jelentek meg. Ma már másként megy minden. Öreg vagyok – ezt tudomásul kell vennem –, ezért kertészkedem, hogy bár egy keveset a bennem munkáló alkotási vágyból kiéljek. Lehet, megváltozik a lelkiállapotom, de pillanatnyilag ez van. Ötvenhat évesen nyugdíjra gondolni hülyeség, tudom. Annak idején a nagy öregek hetven-nyolcvan éves korukban haltak meg. Ilyen korban még játsztak. Öregek nélkül nem lehet elképzelni a színházat.
– Mihez hasonlítanád a színházat leginkább?
– Semmihez, ez külön ügy. Talán Deák Ferenc mondta, hogy minél kevesebben áldozunk a kultúrára, annál többet kell költenünk a börtönökre. Ennek, az effajta gazdálkodásnak már látszanak is az eredményei.
– Színpadon szoktál hazudni?
– Néha vannak olyan szövegek, amelyekkel nem értek egyet, de el kell mondani. Ne kérdezd, melyek azok. Az igazi drámában nincsenek. Az erőltetettséget sosem szerettem színpadon
– Gátlásaid voltak?
– Rengeteg. Már nincsenek. Például a Háború és béke Andrej hercege nem volt nekem való. Mégsem tudtam lebeszélni magamról a rendezőt. És gátlásaim voltak.
– Most induló fiatal színésznek mit tanácsolnál? Vagy nem szorul tanácsra?
–Tanácsra mindenki rászorul. Bármikor, bárhol, amikor jelen vannak a színpadon, akkor legyenek is ott. Ne csak statisztáljanak. Valamikor régen azt mondták nekünk, minden egyes figuráról életrajzot kell írni. Az a Sztanyiszlavszkij módszer nem volt rossz. Lehet, ma már didaktikus. Lehet, azóta Brecht többet fedezett fel erről. De ami az alapokat illeti, kiindulópontnak nagyon jó, segítség, mankó főleg a fiataloknak.
– Mennyire éled át a szerepeid? Mi köze ehhez a színészi intelligenciának?
– Vannak határok. Tudni kell, mi az, hogy elég. Mi az, hogy nekem vagy a közönségnek elég. Olyan nincs, hogy én tudom, aztán a közönség értsen, amit akar. Mert ha én nem értem, mit akar ábrázolni az a kép, akkor számomra a képzőművészet nulla. És magasabb szinten állok, mint a közönség? Az nem lehet. Nekik játszom, ha nem értik, akkor kinek és miért játszom?
– Kizökkenthetnek a játékból?
– Vagy létezem a szerepben, vagy nem. Volt olyan partnerem, akivel nem tudtunk közös nevezőre jutni. Aki csak játszott. Ilyenkor nehezebb volt a játék.
– Színész és színésznő között, ami a szerep-megközelítést illeti, van különbség?
– A nők hamarabb reagálnak a dolgokra. Érzékeiken keresztül próbálják megközelíteni a szerepet, nem logikailag. Ez se általánosítható, persze. Így érzem. Vitályos Ildikó szenzációs partner. Sok darabban játsztunk együtt, szép sikerrel. Mindig alá tudta rendelni magát – női mivoltában a férfiszerepnek, mindig nőt játszott, nem akart soha a férfi fölé kerekedni… Ezt a pályát különben sem lehet bolondéria nélkül csinálni – folytatja. – Nézd, mikor először kivirágoztak a fáim, szavaltam nekik. A lányom azt mondta, bolond vagyok. Igaz, lehet hétköznapi módon is kertészkedni, de hát mit lehet mondani egy fának, mikor kivirágzik? Csak verset. Ciulei se véletlenül mondta Bukarestben a továbbképzőnkön: a színész akkor is dolgozik, amikor nem dolgozik…
– A filmezés más kapcsolatot jelent a rendezővel, szereppel?
– Az első filmet ’68-ban Gábor Palival csináltuk. Ne próbálj játszani, mondta, te vagy a figura. Azt hiszem, színpadon is olyan szerepet kell adni a színésznek, ami az egyéniségének megfelel. Ahol önmagát adhatja. Ritka az, amikor mást kell adni, főleg idegent (Koldus, Főinkvizítor). A rám szabott szerep a legjobb. A film sokban segített. Megtanított a közvetlen színjátszásra, az életet játszani. Ez a legszebb feladat. Sokan tévesen fogják fel. Az „élet” végtelenül komplikált dolog. Ezt visszaadni művészet.
– Más nem így gondolkozik?
– Nem tudom.
– Van szerinted ennek a hivatásnak olyan fázisa, vagy fázisai, amiket szavakkal nem lehet megmagyarázni?
– Ligeti barátom elmesélte: mikor már semmit sem tudsz szavakkal kifejezni, még mindig marad egy gesztus. Mondjuk egy halál. Vagy ha egy érzelem már nem tud többet mondani, kifejezni, akkor például felemeled a karod. A színpadon nem csak szavak, érzések vannak, de gesztusok, mozdulatok is, amelyek a végső érzéseket próbálják kifejezni. Ezért kellene minél több pantomimre, mozgáskultúrára tanítani a színészeket.

Leteszem a tollat. A terasz mellett „szalonnafa”, rajta etető.

– Cinegék járnak ide télen – mondja Vadász. – Ott meg Pepi, a papagájunk.
– Beszél?
– Nőstény. Hülye szegény – s nevet, vele én is, mert éppen két napja tudom, hogy a nőstény papagáj nem utánozhatja az emberi hangot. Vadász most feláll, s benne a medve is, kihívóan néz belőle rám. Érzem az ugrásra feszülő vadat, akit állandóan visszatart és ebbe öregszik bele.
– Érdekes dolog ez a ház – mondja aztán. – Sóvágó János, dési gyerekkori barátommal építettük. Építész lett. Kós Károly elképzelését követte, erdélyi stílusban, ami az erdélyi stílusban szép ugye, a román, magyar, szász keverék, kő, gerenda, kandalló. Jellegzetesen erdélyi házat akartunk építeni – ha már házat építünk. Írd meg! – mondja, s nekem úgy tűnik szájából szabadabb, meztelenebb a szó. Szerényen büszke a házára, a műre, és minden színészt sajnál, akinek nem lehet ilyen. Megilleti, nem csak joggal, hanem azért a benne ágaskodó medvéért, aki mégis mindig visszaül, és ha kell, szelíden mosolyog rád, vizet facsarva a kőből is ezzel a békéltető-önbékítő mosollyal.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1982-ben készült beszélgetés teljes szövege itt olvasható

2017. július 31.

2 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    Időtálló interjú/írás, mint a többi is, jó olvasni.

    És ha már színház és Kolozsvár, fél-évszazad távlatából leggyakrabban/legszívesebben két, rendkívül sikeres előadásra gondolok vissza: a Barátom Harvey-ra (Bencze Ferenccel), és a Játék a sötétbenre.

    Az előbbit mintha a mindannyiunk “Libájára” írták volna, a másodikra azért (is) mert az egyik cenzúrázatlan poénon egyedül én röhögtem fel, de olyan hangosan, hogy a színészek felém néztek. (Jó adag somolygás volt a “kinézésükben”.)
    :-)

  2. Nászta Katalin:

    Köszönöm a hozzászólást, Skandikamera! Mégsem múlik el teljesen nyomtalanul ez a pálya!

Szóljon hozzá!