Talán egy fénykép ez az egész… / Nemes Levente

Vidéken szítani-rakni a tüzet az emberekben…

Marosvásárhelyről jött át Sepsiszentgyörgyre. Illetve ment át, hiszen akkor én még diákként szemléltem őt Vásárhelyről. Nem játszott sokat, tehát nem is nagyon tartottuk színészként számon. Amiben nagyon tetszett, de ott sem ő volt az első, a Visky Árpáddal készített József Attila-estjük. Aztán hallottuk, hogy átment Szentgyörgyre. Hová? Arra a kis eldugott helyre? Szörnyülködtünk és nem értettük, hogyan hagyhatja ott valaki Vásárhelyt, még akkor is, ha nem játszik. Számunkra az a város volt a „minden”. Később hallottuk, hogy egymás után játssza a nagy szerepeket Szentgyörgyön. Hja, ott könnyű, hiszen ott senki sincs… így gondoltuk, nem ismervén az ottani társulatot.
Később aztán mi is oda kerültünk. Illetve: ide.
Közelről láthattam, hogyan dolgozik. Nehézkesnek tartottuk. Okvetetlenkedőnek. Bogarászónak, akadékoskodónak… Olvasópróbákon mindig ő volt az, s ő az ma is, aki nem nyugszik bele a rendezői ötlettelenségbe, abba, hogy a rendező nem magyaráz, nem értelmez semmit. Vitára provokál, szóra bír mindenkit, akit egyszer lehet. És mindenkinek sokat segít. Színházi ember a javából, döbbentem rá, persze sokkal később, amikor már én is világosabban tájékozódhattam a színház berkeiben. Azt azonban még én sem sejtettem, hogy ő ennél sokkal komolyabban foglalkozik a színházzal, hogy cikkekben is megfogalmaz a maga számára számos színházi vonatkozású kérdést. Ez akkor derült ki, amikor felmentem hozzá megbeszélni ezt a „beszélgetést”.
A dolgozó szobában ülünk, a gyerekektől aránylag távol. Bori, az első osztályt végzett csöppség be-benyit az apjához, de az kitessékeli. Zsombor kint játszik a tömbház előtt. Migdál, a felesége sós perecet süt, hoz is belőle egy kosárnyival nekünk.
Levente szabadkozik előttem.

– Nem vagyok jó formában. A fene tudja…

Azt kérdem tőle, miért lett színész.

– Te…, hát én hiszek a predesztinációban. Nem is ide indultam, és nagyon későn láttam színházi előadást is. Úgy látszik, erre szánt a sors. Gyerekként a hullaházban meglesett hullák riasztottak el az orvositól. Építészetire készültem. Otthon a színészt úgy képzeltük el, hogy az igazi színész: énekes. Összekevertük az operát az operettel s a prózai színészetet nem is tartottuk igazi rangnak. Ott volt Vásárhelyen az építészeti iskola, kiváló, gyors káderképzés, jó tanerőkkel. Milosics tanította nekünk a magyar nyelvet, felejthetetlen volt… S a matematika is elég jól ment. Nagyon szerettem az építészetet. Sajnos megszűnt ez az iskola Vásárhelyen és tovább mentem Nagyváradra. Onnan aztán megszöktem. Kőműves-szakmunkásképesítést kaptunk volna, s biztattak, hogy lesz mesteriskola, ahonnan egyetemre mehetünk. Végül csak jóval később került erre sor, s helyesen döntöttem, amikor nem folytattam tanulmányaimat. Dolgozni mentem. Az egyetem vegyszerraktárában „mosogatónőként” kezdtem, de az egyetemi alkalmazottak kantinjának vezetőjévé nőttem ki magam tizenhét éves koromra. Esti líceumban érettségiztem, közben dolgoztam. Olyan naiv voltam, nem tudtam, hogy lopni is lehet, s a kantin egészen jól ment, ezért hagytak végül is ott engem. Az elődöm kilencezer lejjel megszökött. Először csak három hétre vettek fel, utána mindenki dicsérte a kosztot, mert belekerültek a megszabott élelmiszeradagok… Maradtam. Közben az orvosi egyetem alkalmazottainak színjátszó csoportjában tevékenykedtem. Elég erős csoport volt, országos hírű, színvonalas előadásaik voltak, s nagy múltjuk. A versmondás viszont szüntelenül végigkísért kiskorom óta, akárhova mentem, mindenütt verset kellett mondanom. Háború után ez nagy divat is volt… Feltehető ez lett volna, itt keresendő az ok…
 Felvételiztél és bejutottál?

Bólint.

– Ferenczy Csongi, Kisfalussy Bálint, Vértes, Papp Laci, Kakassy Ági és Kakuts Ági voltak az évfolyamtársaim. Heten végeztünk tizenötből. Kőműves Nagy Lajos és Gergely Géza voltak a tanáraink végig. Kovács György harmadéven át akarta venni az évfolyamot, de leszavaztuk. Az igazság az, hogy Luigi bácsi iránt érzett kegyeletből. Bár tudtuk, hogy nagy rangot jelentene Kovács évfolyamának lenni, de Luigi bácsinak nagy csapás lett volna.

Kis ősz hajú, lobogó bácsi volt. „Luigi bácsi” Kőműves Nagy Lajos beceneve volt. A háború utáni színésznemzedék nagy része az ő keze alól került ki. Tessitori Nóra nénivel, a feleségével együtt olthatatlan lelkesedéssel végezték a munkájukat. Mindketten a romantikus iskola képviselői voltak.

– Milyen volt a főiskola, mit tanultál meg?
– Rendkívül büszke voltam arra, hogy főiskolás vagyok. Azzal vádolták az orvosis növendékek a színiseket, hogy beképzeltek, gőgösek, és ebben azért volt valami. Én is ilyen voltam. Úgy éreztem, a világmegváltás lehetőségéhez kerültem közelebb, persze az én képemre váltanám meg, kié máséra? – mondja nevetve, s mégis komolyan. Házikabátban ül velem szemben. Levente mindig ilyen komolyan nevető, vagy nevetve komoly ember volt, legalábbis én annak ismerem. A humorát is épp ezért értékeltem mindig nagyra. Kicsit kívülről is figyelte magát, de téged is belekalkulált ebbe a figyelésbe, a te szemeddel is látta saját magát.
– A romantikus drámákat kedveltem. Hamar meghatódtam. A nemes eszmékért, igazságért, becsületért, elesettekért való küzdelem, ezek őszintén szólva erősen vonzottak. Ez persze sokat differenciálódott. Most is, mikor nagyon jó alakítást látok, vagy nagyon jó rendezést, mindig öröm tölt el, hogy mennyi mindent tudnak az emberről, azokról a rejtett mechanizmusokról, amelyek a társadalomban érvényesülnek. A Dózsa műsorfüzet hátán írt dolgok ezzel vannak rokonságban – mondja, s előveszi. „A színház a valóság egyik lényeges feltárója. Az a rendeltetése és célja, hogy megváltoztassa az embereket, új látókört, teret nyitva nekik a cselekvésre. A színház feladata, hogy… ráébresszen a megismerés élvezetére, örömére. És ez szórakoztató is lehet.”

Élőszóban folytatja:

– Nem szórakozásra képzeltem a színházat… Aztán évek múltán kezdtem érezni, hogy a mesterségemet túl komolyan venni sem szabad, csak amennyire a hatósugara terjed. Ez nem didaktika, nem vagyunk tanárok, se moralisták. S bizony a tükörtartás nem csak együtt jár, de kötelező módon léteznie kell a szórakoztatásnak is. Nevelni és szórakoztatni – a kettő szimbiózisban kell éljen. Ez végigkísért egész életemen, cikket is írtam róla, ami aztán nem jelent meg. Nem baj.

Megkeresi a cikket. Sárguló lapokról olvassa fel. Érdeklődve hallgatom, hiszen ehhez hasonló „tudományosan” gondolkodó színész-írással nem találkoztam még, mióta élek, itt nálunk.

– Ami a közönséget illeti – magyarázza -, nem szórakozást, hanem élményt kell nyújtani neki. A szerelemhez, a gyönyörhöz kell hasonlítson, fáj is, meggyötör, de élvezetes is, amit a színházban kapsz.
– Miért választottad Vásárhelyt, majd utána Szentgyörgyöt?
– Nem választottam. Néptanácsi ösztöndíjas voltam néhányad magammal.
– Minek alapján kaptátok az ösztöndíjat?
– Munkásszármazás alapján. Favorizáltak voltunk. Ez abban az időben a szegény paraszt-, munkásszármazású gyermekek főiskolára segítését jelentette. Hamarabb felvételizhettünk, talán négyünket vettek fel így, a többiek a fennmaradó helyekre később felvételizhettek. Ez egyet jelentett azzal, hogy az egyetem elvégzése után a támogató néptanács oda helyezzen bennünket, ahová jónak látja… Különben Temesvárra akartam volna menni. Négyen oda mentek az évfolyamról.
– Akkor jól ment a temesvári színháznak?
– Ellenkezőleg. De voltak jelentős előadások és színészegyéniségek, mint Fábián és Szabó Lajika. Taub, azt hiszem már nem volt ott. Viszont Vásárhelyen megvolt az a hierarchikus rendszer, hogy sok-sok évig várhattál, az inaséveket le kellett tölteni, amíg első kézből kaphattál jelentős szerepet. Amíg reménykedhettél ebben. Lejátszottak húsz-harminc előadást s utána te mentél falura a darabbal. Átvett szerepet sokat játsztam. Jelentős szerepeket is. Temesváron esetleg nem kellett volna ennyit várni. S együtt lehettem volna a kollegáimmal. Persze, huszonegy év pályafutás után sem tudok egyértelmű választ adni arra, melyik módszer jobb, az akkori vásárhelyi, vagy például a mostani szentgyörgyi… Szentgyörgyre különben sértődöttségből jöttem – nevet egyet saját magán. – Tulajdonképpen a mai napig szeretem a küzdelmet, szeretek szenvedni. Ahogy telnek az évek, igaz, egyre kevésbé, mert az ifjúkori szeretek-szenvedéseim mögött az a hit húzódott meg, hogy én majd úgyis megmutatom. A szándék mellett meghúzódott egy bizonyos fajta munka, tenni akarás és tett is hellyel-közzel. Félig viccből, félig komolyan arra a kérdésre, hogy vagy?, azt szoktam felelni: készülök a pályára…. Rosszul esett, hogy egyesek ezt akarnokságnak, karrierizmusnak minősítették. Bennem nagyon tisztességes volt ez a szándék. Nem kíméltem magam azért, hogy egyszer megmutathassam magam. S ahhoz túl gőgös voltam, hogy panaszkodjak. Vulnera formare, a sebek formálnak. Én hittem ebben. Kovács György egyszer ’69 táján, amikor a Tóték-at rendezte, átfogta a vállam: Levente, mondta, téged nem becsülnek kellőképpen ebben a színházban. Gálfalvi volt az igazgató, ő hozta Kovácsot vissza a színházba, aki akkor két darabot rendezett s mindkettőben kiosztott. Azt feleltem neki, hogy Professzor úr, én nagyon jól érzem magam. Úgy nézett rám, mint egy lőtt medvére. Képzelheted, ezzel a támogatását utasítottam el… Ennyire úgy éreztem, hogy nem illik panaszkodni. Ehhez az is hozzájárult, hogy elnéztem Tanayt, Lohinszkyt, Csorbát, akik ugyan játsztak s szakmai babérokat arattak, de voltak olyan időszakaik, hogy Becu például három évig nem jelent meg a színpadon, vagy Lohinszky elégedetlen volt a szerepeivel, amiket különben jól oldott meg. Hát ezek mellett nem éreztem illőnek panaszkodni… S a vásárhelyi repertoár színház volt, 100-200 előadást tartott egy darabból, folyamatosan játszta őket. S öt bemutató mellett hogy juthatna mindenkinek feladat?… Úgy érzem, engem becsültek és szerettek ott, mint színészt. A műszakiak is. … Tehát nem volt okom haragudni. Miután eljöttem onnan, a vásárhelyi színház még elküldött Temesvárra, Aradra, turnéra 150 lejes fellépti díjjal. Tehát nem voltam rossz viszonyban a színházzal.
– Akkor?
– Akkor? Egy: mindezek ellenére kétséges volt, hogy belátható időn belül egy kiadósabb szerephez jussak. Kettő: jugoszláviai turnéra készült a színház s el is határoztuk Kingával, hogy közös előadóesttel megyünk. Itt van a plakát is – mutatja. – De ő közben megcsinálta a Fagyöngyöt s a színház úgy döntött, az megy ki. Kértem, akkor vigyék ki a Dózsát is. Harag azt felelte, meggyőződésem, hogy jóindulatúan, ismeri az ottani közönséget s ez nem fog kelleni nekik, túl komor… De hát ezt nem lehet megírni, mindenki megsértődik. Aztán reggel még semmi bajom nem volt, de délben tizenkettőkor egy ilyen belső indíttatásból, – akkor még Csorba volt az igazgató, – azt mondtam neki, hogy el akarok menni Szentgyörgyre. Dukásszal rossz viszonyban voltam még Vásárhelyről, de egyszer mondta, hogy „miért nem jön Szentgyörgyre”, s erre a bizonytalan meghívásra mondtam ezt Csorbának, aki így felelt: – Jó. Mikor? – Még csak azt sem kérdezte meg, miért akarok elmenni. Egyből beleegyezett. – Jövő évadtól – mondtam. – Rendben – felelte. Talán meggondoltam volna magam, ha nem lett volna más oka is annak, hogy el akartam jönni. Nagyon szeretem a szüleimet, s ők is nagyon szeretnek engem. Bár volt egy kis garzonom, tulajdonképpen otthon éltem. Mindenben segítségemre voltak. S kialakult bennem egy kételkedés, hogy meg tudnék-e egyáltalán élni a saját lábamon?
– Az előadóestjeid hogyan születtek? Miben különbözött számodra a színháztól?
– Olyan vád is ért, hogy azért tudok én előadóesteket csinálni, a Dózsa kétségtelen sikere után, mert erősen individuális vagyok. De ez nem igaz. Viszont versmondással mindig foglalkoztam volna. Egyesek azt állítják, hogy ez exhibicionizmus, pótcselekvés, vagy időölés a tehetségesek számára. Nem vitatkozom. Én mindig arra törekedtem a versmondásban is, úgy kimunkálni azt a verset, hogy művészi élményt jelentsen. Kétségtelen, hogy az energiáim nem voltak lekötve a színházban, s ezért mondtam olyan sok verset. Itt aránylag sokat foglalkoztatnak, s mégis jut időm előadóestre, még akkor is, ha nem jutok el vele előadásig. A munka nekem azt jelenti, hogy egyéni előadóesteket állítok össze. Ilyenkor legalább úgy érzem, hogy dolgozom. Mindig is úgy éreztem, hogy a két tevékenység szorosan összetartozik. Sikerélményem azért volt itt kevesebb, mert mások nem tartották olyan jelentősnek, mint én.

Levente nekem is nagyon sokat segített első önálló műsoromnak való nekirugaszkodásom idején. S másoknak is, akik ilyesmire adták a fejüket.

– Hogyan dolgozol? Könnyen vagy nehezen alakulnak benned a szerepek?
– Borzasztó nehezen. Nehéz típus vagyok. Megfigyelhető. Vagy nem? – néz rám kérdőn, hiszen dolgoztunk együtt is. – Majdnem soha nem voltam elégedett a munkámmal. Elég volt lemenni Bukarestbe, vagy láthattam a hat magyar színházban is olyat, amihez foghatót, úgy éreztem, én még nem tudok produkálni. Tehát láthattam a ragyogó dolgokat s ahhoz is mértem magam. Ahhoz szabtam magamnak célt. Tudathasadásos állapot lett volna nem ehhez szabni. Ahhoz, hogy elérjem azt a színvonalat, ami egyébként sem tőlem függ, mert a tehetségem terjed ettől eddig, nem tettem meg távolról sem mindent, nem éltem aszkéta életet. Hogy aztán a környezetem mennyire volt jó melegágy arra, hogy megközelítsük, vagy el akarjuk érni azt az eszményi színvonalat…, hogy mennyire szerveződött olyan együttes, aki ezt akarja, arról ne is beszéljünk. Ezek a dolgok, hogy nagyon jól akartam csinálni, ez okozott egyfajta merevséget. És ez a munkámban is érezhető volt, sajnos. Ezért dolgozom nehezen. Ezt te is érezhetted rövid és ritka együttdolgozásunkkor, hogy van bennem egy maximalizmus. Vagy nagyon jól, vagy sehogy.
– Mennyire vagy ráutalva a rendezőre? Mikor dolgoztál jól?
– Soha nem dolgoztam jól. Ez az igazság. Ilyen summásan nem lehet elintézni azért ezt a dolgot. Régen a Mosszovjet színháznál, vagy most is a Bulandra-ban három-hat hónapot próbálnak. Ilyen volna számomra is az ideális munkalégkör. Akkor lenne ideje a rendezőnek meghallgatni a „hülyeségeimet”, amire viszont föltétlenül szükség van ehhez az alkotó munkához. Eddig hiába tennék egy rendezőre is elítélő megjegyzést. Ők se dolgoztak jó körülmények közt. Ha mindenki meghallgat mindenkit, nem tud elkészülni. Talán most, úgy érzem, egyből tudok improvizálni, ha azt mondja a rendező, hogy neked most ezt és ezt kell kifejezned, többnyire kapásból meg tudom csinálni. Különben az a fajta vagyok, aki hosszan érleli magában a szerepet, s amíg el nem tudom hitetni magammal, hogy az, amit csinálok, úgy van jól, addig kritikusan viszonyulok magamhoz, s a feladathoz is. A rendezők azt szeretik, ha a színész vakon bízik bennük, ilyen körülmények közt, én pedig nem az az alkat vagyok, aki vakon bízna.
– Színész-etikán, színházetikán mit értesz?
– Hát ez nagyon egyszerű. És nagyon nehéz megfogalmazni… Először is, nem egy steril jófiúság… Nem a feladatokhoz való bármi áron alázatos viszonyulás. Ezek mind nagyon lényeges dolgok, hogy valaki pontos legyen, minden előadásra testileg, lelkileg, szellemileg a legfrissebben érkezzen, felkészülten… Ahogy eltérünk ettől az alapelvtől, s egyéb meggondolások szerint ítéljük meg a dolgokat, a színházi etika rögtön felborul. Ezt aztán le lehet vezetni apróságokon… – arra céloz, hogy párszor ő is késett próbáról, vagy nem tartozik mindig a legfrissebb színészek közé.
– Kiken múlik ez?
– Elvben a közösségen. Ki kell izzadni egy embert, vagy egy vezető gárdát, akire mindenki hallgat s aláveti magát, mert ráébred arra, hogy érdemes. Félek, hogy valaki ebből megint azt fogja kiérezni, hogy „ja, mert Nemes Levente igazgató akar lenni.”
– Mekkora felelősséggel bír egy színház, ami közönsége arculatának, ízlésének kialakítását illeti? Mennyire alkalmazkodik a színház, a színész a közönséghez?
– Általában nagyon felelős. Főleg ott, ahol csak színház van. Napjainkban, amikor óriási társadalmi átalakulások folynak szerte az országban, s öt-tíz éven belül duplájára emelkedik a város közönsége, lakossága, nehéz arról beszélni, hogy a színház felelősséget tudjon vállalni. Ezeket a színház is megérzi. És ehhez alkalmazkodni kell. Az a réteg, amelyik nemrég lett városlakó, nem a Sorbonne-ról jött ide, annak az ízlését is figyelembe kell venni. Jó, hogy léteznek megkötések, de akár könnyű a műfaj, akár nehéz, a színháznak művészi adottságaihoz képest a legrangosabb művészi színvonalon kell dolgoznia. Ezt a vásárhelyi színház se tudta mindig betartani. Talán Tompa mondta, hogy a színház számára minden újabb bemutató egy új csata. Tompa mindig minden új előadáshoz a színház legjobb képességeit igyekezett hasznosítani, díszlettervező, kellékes, színpadmester, világosító, jelmezmester, stb. tekintetében is. Én tulajdonképpen így képzelem el, mindent az új bemutatóért. Jelmondatként is kitenném a színházba. Az is sztereotípiákra ad lehetőséget, hogy mindig a beváltakat tartjuk jóknak, így megcsontosodhat a szereposztás. Mi nyitottak vagyunk ebből a szempontból, ebben sok jó van, de sok rossz is. Ha művészi szereposztásról van szó, nem lehet mindig a bevált embereket kiosztani…
– Volt kritikus, aki azt mondta, hogy a közönséget a kritikusnak kell nevelnie.
– A SZÍNHÁZ NEVELJE A KRITIKUST. Így van. Ez a nemzetiségi létünk anomáliája is. Sok-sok hülye kritikus kell ahhoz, hogy néhány jó is kikerüljön közülük.

Ezt már nem álltam meg nevetés nélkül. Még gépeléskor is utolért a vidámság, (34 év múlva is!) Levente komoly, tudós képét felidézve.

– Méltató kritikára is szükség van, leíró, elemző kritikára is. A méltató a legjámborabb és legelfogadottabb. A nagyobb veszély ott van, amikor a színházintrikák miatt eltorzulnak az ítéletek, futó szimpátiák befolyásolják a kritikust.
– S a kritika nem hat a színházra?
– Hogyne hatna vissza! A nyomtatott szót még mindig körüllebegi egy mítosz. Az írás nem száll el. Nem tehetek szemrehányást a mi három kritikusunknak, itt. Merem állítani, hogy fontosnak tartják a színház életét és rosszindulat nélkül írnak. Mindig odafigyeltem a kritikára is.
– Melyek azok a tényezők, amelyek szerint vidékiek vagyunk? Vagy nem vagyunk?
– De igen. Ez sokrétű probléma. Először is vidéken nehezebb az eszményiért küzdeni. Nincsenek olyan objektív feltételek, mint kultúrközpontban. Anyagiaktól kezdve színészerőkig, színházi szakemberekig. Az a tény, hogy nem lehetünk repertoár-színház, mert mostohábbak a körülmények, kisebb az értelmiségi réteg, amely kulturális szempontból erősebb nyomot tudna hagyni, befolyásolhatná a színházlátogatók más rétegeit. Bármennyire közvetlen műfaj a színház, erősen intellektuális élmény. Olvasni sem, színházba járni sem lehet tanulás nélkül. A vidék hajlamos a megalkuvásra, a vállon veregetésre, úgysem számít-ra. Azt a nagy-nagy tüzet sokkal nehezebb szítani-rakni az emberekben, mint ahol kedvezőbbek a feltételek.
– Milyen a jó partner?
– Aki előadásban gondolkodik, aki abból indul ki, hogy minél jobb vagyok én, annál jobb a másik, s minél jobb a másik, annál jobb vagyok én is. A mai napig csodálkozom, hogy erre az egyszerű igazságra, hogy nem tud ráébredni a színésztársadalom? Mikor ez olyan szívszorítóan igaz! Sajnos arról győztek meg a tapasztalataim, hogy nemcsak hogy nem jutottak el ehhez a felismeréshez, hanem különböző irdatlan, csúf dolgokkal igyekeznek lejáratni kollégát, gátolni abban, hogy jó legyen. Aztán az megint a sors fityisze, hogy a kolléga pont ettől lesz jó.
– A színész civil jelleme mennyire függ össze az alakítás minőségével?
– Ezen sosem gondolkoztam. Summásan már engem is intéztek el azzal, hogy „ti színészek”, mert „ti ilyenek vagytok”… Kétségtelen, van bennünk egy sor olyan tulajdonság, ami, bár másokban is megvan, kevésbé hangsúlyozott. Ezek néha ijesztően nagyra nőnek. Ilyenek az exhibicionizmus, ami korlátok közt egészséges színészi tulajdonság, vagy a mérhetetlen elismerésigény. Gyakran a fontosságtudatunk is nagyobb a megengedettnél. Más tevékenységet folytató emberek szemében ez irritáló. Meggyőződésem, hogy a színészek semmivel sem kevésbé becsületesek, tisztességesek másoknál, sőt, tapasztalataim szerint ugyanilyen elméretezve jelentkeznek bennük a jó tulajdonságok is, a nagylelkűség, segítőkészség, stb. Ez valahogy a mesterséggel is jár, ez szakmai deformáció, ha úgy vesszük, a tulajdonságok elméretezettsége. Nem lehet azt állítani, hogy a színész alapjában véve hazug, vagy jellemtelen. Az a közeg, amelyben élünk, ránevel arra, hogy néha felkiáltsunk: Isten legyen, aki ember tud maradni!
– Külföldi kiruccanásaidról milyen színházi tapasztalatokkal jöttél haza?
– Életem egyik legszebb előadása Jugoszláviában, egy ifjúsági klubban éjszaka, a Csongor és Tünde után, a Dózsa előadása volt. Hihetetlen nagy élmény volt, valóban. A Dózsa a közép európai nemzetek problémájáról szól. Nemzetközi jellegű. Végigcigarettázták az előadást, mert szabad volt, iszogattak, s közben templomi csendben figyelték az előadást. Mindenekfelett közösséggé kovácsolódott erre a Dózsa-apropóra a közönség. Ez volt a csodálatos. Ez nem csak szubjektív élmény volt, ezt a sajtóvisszhang is megerősíti.
– Mennyire alkotóművészet a színészé, vagy csupán interpretátor?
 Koronként, korszakonként változó ez is, az a gyanúm. Addig merészkednék, hogy társadalmi megrendelésre változó. A hatvanas évektől kezdve kissé háttérbe szorult a színész munkája. Azelőtt a rendező csak arra ügyelt, hogy nem menjenek egymásnak a színpadon. Vannak, lesznek, akik alkotó társak, és akik csak végrehajtók. Ez talán így is van jól. Mindig híve voltam a sokféleségnek. Én annak a színháznak, olyan színháznak lennék legszívesebben tagja, amely az adott közösség számára a leghatékonyabb. Sosem kívántam például a Grotowski színház tagja lenni. Legfiatalabb koromban sem vonzott. De eredményeit igyekeztem figyelembe venni.. Valahogy így jártam ezzel is, mint az előadóestjeimmel. Kötelezően meg kellett csinálnom az Ady-t, József Attilát, hogy áttérhessek a kortárs lírára. Szeretnék magam mögött tudni igazán jelentős, realista alapon kidolgozott szerepet, utána szívesen áttérnék a modernre. Még mindig formálhatónak, nyitottnak érzem magam, meg tudnék tanulni például táncolni, de nem voltam híve a csak azért is modern színháznak.

A Woyzeck előadása idején rengeteget vitatkoztam Leventével. Kritizáltam a Boszorkányt, amit ketten dolgoztak át Sylvesterrel Móricz után, az előadás stílustalanságát, azt, hogy a színház nem iskola, de ha az, akkor lenne jó iskola, stb. És a korszerű Woyzeckkel példálóztam, amit viszont ő nem akart elismerni. Egyikünk sem volt higgadt, nem is lehetett, hiszen ő a Boszorkányban játszta Bethlen Gábort, én a Woyzeckben szerepeltem. Akkor azt vágta a fejemhez, hogy én nem is figyelek arra, amit ő mond, nekem csak az a fontos, amit én hajtogatok. Akkor nem volt igaza. Viszont általában megszívlelendő megjegyzést tett. Ezért is figyeltem most olyan nagyon.
Nagylelkű, sokat olvasó, sok könyvet, folyóiratot ajándékozó színész. Ha egy darabban osztanak ki véletlenül, kicsit büszke is vagyok arra, hogy vele játszhatom. Bár sokszor voltak nézeteltéréseink is, mindig megállt, meghallgatott, figyelt az emberre. Pedagógus színész, talán így jellemezhetném a legjobban.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható:

2017. augusztus 7.

Szóljon hozzá!