Házimozi: Visszatérés

Jelenet a filmből – apa és fiai

Amikor a szerkesztő figyelmembe ajánlotta Andrej Zvjagincsev orosz rendező első filmjét, több okból is örültem. Egyrészt mert már nehezen találok magamtól olyasmit, amit érdemesnek tartok megnézni, másrészt orosztanár előéletem és az orosz kultúra iránti elfogultságom alapján plusz örömöket is megelőlegeztem magamnak. Több kicsinyítő képző a dialógusokban a szláv érzelmesség verbális „colour locale”-jaként, forrásban lévő víz a szamovárban, vállon gombolós férfiing, bánatosan szép, kerek női arcok – esetleg nyírfa, továbbá melankolikus gitárzene… ilyesmi… Hiába, hát ki nem rabja a sztereotípiáknak…?

Andrej Zvjagincsev, a rendező biztosan nem – ahhoz nagyon is komolyan vesz minket, nézőket. Mondhatnám, ez a legdöbbenetesebb felismerése ennek a filmnek – nem akar semmit „megmondani”. Ábrázol. Aztán így szól: na, most ti jösztök. Gondoljátok át! Csináljátok meg a ti filmeteket ebből. Itt a motiváció… És könyörgöm, ne várjatok tőlem semmi kioktatást. Felnőttek vagyunk, gondolkodó, érző, tapasztalattól terhelt/gazdagodó emberek…
Ha egyáltalán találtam valami oroszost az alkotásban, az legfeljebb az az egyetlen mondat, melyben az egyik főszereplő fiú kislánynak szólítja a pincérnőt. „ Gyévuska” – jutott eszembe a számtalanszor hallott szó, s már megképzett előttem a sok mogorva gyévuska, mert Oroszországban mintha mindenki haragudott volna kicsit azért, ha az ember igénybe vette azokat a szolgáltatásokat, amelyekért egyébként a szinen voltak.
Különben… játszódhat ez a történet bárhol.
A színhely univerzálisan depresszív – leharcolt utcák, sötét alagsorokban focizó fiúk, sehol egy virág, egy kert, még a film kezdő jelenetében hullámzó tenger is csak arra jó, hogy feszüljön tőle az emberfia, azaz Ványa, az egyik főszereplő. Vajon hogyan nézhet ma ki, gondolkodom rajta – a film 2003-ban készült – , még mindig olyan dacosan szorítja-e össze a száját, mint amikor eljátszotta ezt a különös, gyáva-bátor kis csudabogarat, ezt a könnyen ijedős. mégis öntörvényű lázadót?
Mindenestre a casting – hát igen, casting, ha már úgysem „orosz” a film – tökéletes. Az egyik legnagyobb élvezetet számomra a két fiú arca jelentette: a Ványát alakító Dolson Radov és a bátyját, Andrejt játszó Vladimir Carin telitalálatok.

De szóljunk végre a történetről – amely azzal kezdődik, hogy a magasból kamaszfiúk a tengerbe ugranak. Egyfajta bátorságpróba ez, és a kis Ványa felsül, képtelen elengedni a korlátot, hogy lehulljon a tenger ijesztő mélyébe. Már rég elmennek a többiek, amikor ő még mindig szégyenébe kuporodva próbálja feldolgozni a fiaskót a trambulin tetején… Édesanyja „szedi ” le amolyan anyámasszony katonájaként a magasból, amit nem tudott legyőzni. A póz, amibe kuporogva „TUDJA”, hogy valaki érte jön, és megszünteti az állóképpé merevülő „POBLÉMÁT” – szinte ugyanígy megismétlődik, amikor jóval később, majd az apja rakja ki őt az országúton.
A két fiútestvér széthúzása – Andrej a többiekkel csúfolja a gyáva Ványát – akkor szűnik csak meg, amikor másnap, veszekedések közt hazafutva/érve, anyjuk közli velük: megtért apjuk alszik, ne ébresszék fel.
Alig tudunk valamit erről a férfiról – azon kívül, hogy az álmát féltve őrzik, nem tesznek neki szemrehányást, és hogy felismerni csakis egy fénykép alapján tudják a fiúk, amit Ványa a padlásra rohanva előkotor.
Mit vár ezután a hasonló jeleneteken nevelkedett olvasó? Én például több mindent vártam: összeborulást, magyarázkodást, ölelést, zavart ide-odabalettezést, elvétett arányokat kedvességben vagy családiasságban, de jobban tesszük, ha nem várunk semmit ennek a sajátos hangulatú filmnek puritán koreográfiájában. Az apa egyet akar: „dominálni” – mert ez a férfi dolga, és be is kellene pótolni azt a sok –sok kihullott évet, nem ér itt rá a fokozatosságra. Bort itat a gyerekekkel, nem beszélget, nem magyarázkodik, eleve világossá teszi – itt nincs kecmec, ő az „alfahím”. Hogy valószínűleg nem családi dráma, hanem valami más fújta őt el a korábbi évekből, azt csupán a nők – a feleség és az anyós – elfogadó, csendes béketűrése jelzi. De lehet, hogy nem jelez semmit, jaj, nagyon is lehet – mert hát nem akar ez a mi rendezőnk minket kézen fogni… de így azért egy kicsit tanácstalanok vagyunk, ehhez az egészhez fel kell nőni…

Akárcsak a gyerekeknek a merőben új helyzethez. Úgy tűnik, Andrejnek, a nagyobb gyereknek jobban megy. Eleve alkalmazkodóbb, a film elején is simán ugrik, ha ez kell a többieknek, nem szereti a „feszkót”. Meg aztán az apa a „vezér”- igyekszik is a kedvében járni, függetlenül attól, hogy az semmivel nem szolgálta meg eztleszámitva azt, hogy ő az apjuk. Andrej készséges és konfliktuskerülően engedelmes, nem tudja elengedni az ábrándot, hogy ebből a komor, szótlan emberből kihozza magának „Apát”.
Hiú remény – és Ványa, a kisebbik, ezt sokkal pontosabban látja/érzi. A közös kirándulás – pecázni viszi őket az apjuk kocsival – jól hangzik, de katasztrofálisan fest. Egy hajlíthatatlan férfi, aki semmibe veszi a gyerekeit, viszont buzgón alkalmazza a „szigorúság” poroszos vagy azt is meghaladóan szívtelen módszertanát. Számomra az egyik legszívszorítóbb kép, amikor a két fiú a vadkempingeléshez választott parton háttal ülve belógatja a pecát – hátha hasonlíthatna ez arra, amire kéne…

De hát nem… ez az apa nem ül melléjük, nem válaszol, nem kérdez, viszont büntet és üt. Hogy mivel tölthette azt a több mint tíz, családjától távoli évet, arra nem ad választ a rendező. (Miért is tenné, nem az a dolga, nyilatkozza egy helyen.) A törvénnyel ütközhetett össze, ez tűnik a legkézenfekvőbbnek, és egy kis szigetre áthajózva valószínűleg az elrejtett szajrét akarja most elvinni, ennek a „fedőneve” a családi pecázás. A fiúk csendesen eveznek a vízen. Az apa fején csuklya – mintha Kháron ladikjában a Halál ülne ott homályba boruló arccal.
És ott a szigeten aztán ott a pőre, kemény, magunkra utalt élet. Ványa felkészül arra, hogy megvédje a sajátját. Andrej még mindig „jó akar lenni” a papánál. Aztán egy engedetlenség utáni brutális ütlegelés kipofozza belőle is a maradék lojalitást – ő is fellázad. De az apjának még így is van egyfajta tekintélye előtte – az igazi lázadó Ványa, aki ugyan a film eleji bátorságpróbát nem állta ki legyőzhetetlen tériszonya miatt, valójában függetlenebb lélek, mint a bátyja. De hát mégiscsak gyermek, hiába lengeti apja ellopott kését – hogy is lenne képes azt az apjába mártani, vagy akárcsak védekezni vele?… Futni kell hát, futni – fel a kilátótoronyba! – és futás közben meglelni azt a bátorságot is,amely legyőzi a tériszonyt. Az utána rohanó apa nem akarja bántani a fiát – sosem akarta, egyiket sem – , de mielőtt ez kiderülhetne, Ványa után kapaszkodva lezuhan,és holtan fekszik a sziget kopár fövenyén.

A magukra hagyott fiúk pillanatok alatt válnak férfivá – apjuk holttestével a ladikban átjutnak a túlpartra, ahol ott az autó, ami hazaviszi őket ebből a lidércnyomásból. Mire észbe kapnak, a csónak süllyedni kezd – lassan tűnik el vele végleg az APA .
Ennyi a történet – aztán képeket látunk – olyanokat, amiket a „kiránduláson” a fiúk készítettek, s a végén egy régi képen a fiatal apa a kicsi fiúkkal – talán egy másik, még valahová tartó, értelmesnek vélt életben… Mielőtt végleg kilépett a fiúk életéből… hogy visszatérjen, és meghaljon.

Minek jöttél vissza, kérdezi Ványa, és mi is ezt a kérdést tesszük fel. Annyiféleképpen gondolkodhatunk erről a kopár találkozásról. Az enyém csak egy a sok közül. Én úgy látom, hogy az apa a legfontosabbat megtette – megtanította a fiúknak, hogy kemény ám a világ, és ott van ráadásnak a halál. És hogy ezt ki kell és ki lehet bírni. És azt is, hogy az embernek nincsen apja, mert aki van, az elsüllyed, végleg, ott a tengerben. Mogorva, komor arcával együtt a tengerbe süllyedtek a fiúk is, és a parton fiúknak kinéző férfiak állnak.
Hogy jó ez? Nem, talán nem. Mégis… „bátorság” csobogja a víz, amibe elsüllyed az apa holtteste. „Bátorság”- suttogja a távolodó táj. „Bátorság” – villantják fel a fogyó kilométerek, miközben az apa helyett Andrej vezet vissza a kőkemény világba, ami már nem foghat ki rajtuk. Két bátor fiú néz farkasszemet a léttel. Szemük se rebben…
De van egy másik értelmezésem is. Mintha az emberiség ősi rituáléja testesülne meg a filmvásznon – Kronosz lázadása Uránosz ellen, minden apa tengerbe süllyedése, hogy némi mitológiai képzavarral élve a fiak férfiként emelkedhessenek ki a vérgőzös habokból egy időre a győzelem csalóka illúziójában.

De – és ez a csodálatos ebben az alkotásban – tudnék még számos értelmezést találni, az előbbieket lesöpörve. Erre kevés film képes. Méltán nyerte el 2003-ban a velencei filmfesztivál több díját is – a zsűri neki ítélte az arany Oroszlán-szobrot és a legjobb elsőfilmesnek járó Luigi De Laurentiis díjat is ,később pedig megkapta az Európai Filmakadémia Fassbinder díját.
Azt hiszem, Fassbinder ezt nagyon is helyeselte volna.

Albert Csilla

2017. augusztus 9.

Szóljon hozzá!