Klasszikusok kézfogása: Bárd Oszkár

Az orvos a faluban

Vörhenyjárvány van. Járom a falut,
mely, mig a világ fejlődött, aludt.

Hova az ember kutatón benéz,
trágyalé minden, piszok és penész.

Vályogfalak közt ember, állatok
s oly bűz, hogy csak perceket állhatok.

Itt borjú böffent, ott gyerek hörög,
mint száz év előtt. Minden tárgy örök.

Szemük csipás, féligmeddig vakok,
de nem csoda: tenyérnyi ablakok.

Egy ágyban olykor két-három beteg,
oly kép, hogy náluk jobban szenvedek.

S ha valakit kórházba utalunk,
morog és szid és fenyeget falunk.

Szénakazal, istálló, kas, hiju
mélyén rejtőzik lázas lány, fiú.

S ha temetnek is négyet egy napon,
csak legyintenek orvoson, papon.

A lelkük olyan makacs és fukar,
hiába ingyen kórház és fuvar.

Amit az állam áldoz, egy vagyon,
de nem értik s igy célja sincs nagyon:

a járvány terjed és a doktorok
verejtéke oly hiába csorog,

megy háztól házra, térdig sároson,
körötte szitkok árnya jár, oson.

A járvány terjed vadul, vészesen,
s ha megáll, abban nincs csepp része sem

a munkánknak: be kell ismerni azt,
hogy véletlen csak, irgalom, malaszt.

Csődöt mond tudás, akarat: a nép
a barázdából ki sohase lép,

mit őse vágott sokszáz év előtt;
a sors hiába sodorta el őt

a Doberdóra s lengyel földre fel,
az élménytömlő valahol szelel

s elszáll évezrek vad sulya alatt
a négy éven át nyert tapasztalat.

Hova az ember kutatón benéz,
trágyalé minden, piszok és penész

s mind kinálhatjuk szánó lelkeink,
itt más ritmus, itt más áram kering

s bár sajog értük minden idegem,
úgy járunk köztük, kilátástalan,
mint idetévedt, néma idegen…

Forrás: Erdélyi Helikon, 1938

2017. augusztus 12.

Szóljon hozzá!