Talán egy fénykép ez az egész… / Fábián Enikő és Szentmiklósi József

Késő délután érkeztem Váradra. Két héttel korábban találkoztam velük, Fábián Enikővel és férjével, Szentmiklósi Józseffel, a Nagyváradi Színház fiatal színészeivel, akik Sepsiszentgyörgyön vendégszerepeltek, és meghívtak magukhoz.
Két éve végezték el a színművészeti főiskolát, a „csendes” évfolyamhoz tartoztak a híres Panek–István–Keresztes–Tatay… eresztés után. Azóta Fábián Enikő több főszerepben bizonyította, hogy nem érdemelte meg a „csendes” jelzőt. Szentmiklósi pedig már rendezett is egy szinpadra átdolgozott Fodor Sándor kisregényt. És – Hajdú Géza kérésére – a Kortárs ’71 színjátszó csoporttal is együttműködik.

Még le se telepedtem jóformán, már a színházról folyik a szó. Kapkodják egymás szájából a szavakat.

– Várj – mondja Szentmiklósi –, felolvasom neked az „útravalónkat”, amit Tompa mondott nekünk… Szédületes volt az öreg… Csodálatos volt az utolsó osztályfőnöki óránk. Senki sem sírt… Mi voltunk a csendes évfolyam – mondja gúnyosan. – Elég mostohán próbáltak bánni velünk. Azzal hergeltek bennünket, hogy Ferenczi velünk tanulta a tanárságot, hol tudta mit kell, hol nem. Tompa pedig „teljes gőzzel” csak harmadévtől vette át az évfolyamot, és hogy mi csak három darabot mutattunk be negyedéven, de arról már senki nem beszélt, hogy teljesen kész voltunk a Dupla vagy semmi-vel, ez lett volna a negyedik, aminek a bemutatóját akkor még Tompa sem tudta elintézni… Szóval a Csendes évfolyam cikk közfelháborodást okozott.
– Hol okozott felháborodást a cikk?
– Köztünk. A mi így láttatásunk ragályos volt. Az utolsó időkben rajtunk keresztül Tompát akarták támadni. Sorozatban kézlegyintéssel intéztek el bennünket, sőt olyan cikk is napvilágot látott, amelyben azt írták: „valakik eltévesztettek egy kaput.” S mindezt, azzal szerették volna megkoronázni, hogy összehoztak egy találkozót köztünk s a rólunk így nyilatkozó kritikusok között. Emlékezetes volt… Egy fiatal kritikusra tizenöt perc alatt rábizonyítottuk, hogy nem is olvasta a darabot, amiről írt. Rajtunk keresztül szidták a főiskolát. És az dühít, hogy ezek személytelen támadások voltak.
– Én személyesen csak jó kritikát kaptam – szól közbe Enikő. – A legrosszabb az volt, hogy tapasztalathiány miatt nem tudtam eléggé megoldani a szerepet. Fekete Karcsi, Gáll Annamária is jól indultak. Talán Debreczi Kálmán és Bessenyei István…

Szentmiklósi József

– Szentmiklósi, te játszol? – kérdem tőle, egyelőre elég tájékozatlanul a szózuhatagban.
– Ő is játszik – válaszol helyette Enikő, mert Szentmiklósi csak sóhajt. – Engem rögtön bedobtak a mély vízbe. Tudor Popescu Kutyakomédiájában volt az első, Tamási Ősvigasztalásában a második szerepem. Sokat segített az egyéni műsorom, látták, hogy nagyobb lélegzetű szerepre is alkalmas vagyok. Itt Váradon egymás után mutattuk be egyéni műsorainkat. Én nyitottam Az időm köreivel, Szentmiklósi folytatta a Majakovszkij-jal, majd Fekete Karcsi következett a Vásári invitációval, amelyeket még a főiskolán állítottunk össze Illyés Kinga tanárnőnk segítségével. Nehezen sikerült bemutatni, főleg a stúdió-terem hiánya és a műszaki személyzet főnőkének akadékoskodásai miatt, de nem akartunk a sült galambra várni…
– Egy mesedarabban léptem fel először – mondja Szentmiklósi – , Csodálatos Jávorfák. Jevgenyij Swartz a szerző. Ivánt játszottam benne. Nagy szerep volt.
– Ki rendezte?
– Varga Vili. Ő rendezi a mesedarabokat nálunk.

Közben Szentmiklósi megtalálta az „útravalót”. Olvasni kezdte. Lejegyzem, mert érdemes. Milyen szavakkal bocsátja útjukra a leendő színészeket Tompa Miklós rendező-tanáruk. Aki, mellesleg, nekem is tanárom volt.

„… Befekszünk, valami klikkszerű tünetbe… Kit nem szeret a színész? Azt a fiatalt, aki az ő szerepkörére jött… Az előadás plakáton, valuta. Már nem azt a világot éljük, amikor Sztanyiszlavszkij azt mondta: engedjétek a színészeket ábrándozni. A művészet harc, a harcot állni kell. Aki nem állja, legfeljebb bekerül a bolondok házába. A színházat a színházban fogják megtanulni. Abszolút lényegtelen, melyik színházhoz kerülnek. A színházak egyformák, csak egyik-másiknak néha szerencsésebb periódusa van. Ha tőlem megkérdeznék, hova mennék, azt válaszolnám, a leggyengébbhez. Ott ‘esik’ az emberre a szerep. Mint a vidékre kihelyezett orvos keze alatt, míg belejön, meghal több száz ember, úgy elronthatsz negyven szerepet, de a negyvenegyediket megcsinálod. Gyakorlatra van szükség. Ha mindig meg tudja újítani a vidéki színész az eszközeit, akkor jó. Én voltaképpen a komoly színháznak vagyok a híve. Bármelyik színházba bemennek, legelőször kérjék el a színházi törvényt (!). A következőket tanácsolom: – a fiatal színész, amikor bekerül x társulatba, fókuszba kerül. Árgus szemekkel figyelik, igazgatótól az utolsó statisztáig. Ha szerény, tisztelettudó és jó értelemben véve alkalmazkodó, a társulat befogadja. Aki úgy indul, hogy az első társulati ülés után a kocsmában köt ki, annak vesztett ügye van. A lányoknak: – ne a ruha legyen a legelső problémátok. Utolsó legyen. Ez az átkínlódott négy év, meg vagyok győződve róla, a hasznotokra válik. Nem fogtok soha elrugaszkodni a valóságtól. Csak a munkátokon keresztül tudtok bizonyítani, ne várjatok előlegbe semmit. Aki több feladatot kap, és jól megoldja, az próbálja elviselni a sikert. Ne verjétek előre az asztalt. Ezek a rebellis vagányok nagyon könnyen veszélyes helyzetbe kerülnek.”

Kicsit hallgatunk… Megható, akárhogyis. Tulajdonképpen ezt mondja minden végzős évfolyamnak.

– S ebből, amit Tompa jósolt, minden bevált?
– Minden így történt – mondja Szentmiklósi. – Legalábbis velünk. Állandóan figyeltek, mit csinálunk.
– Persze, minden csoda három napig tart – veszi át a szót Enikő. – Elég gyorsan beilleszkedtünk. A szerep mindent megold, akkor nem sokat gondolkozol máson.
– Változott a színházeszmény napjainkban?
Szentmiklósi válaszol először. – Jó színházat kell csinálni. A módszerek persze, hogy változnak. Mi ezt nem tapasztalhattuk, igaz, hiszen csak most végeztünk. Kovács Levente rendezése újszerűbb volt, játékosabb, könnyedébb. A Tompa-módszer ma nehézkesnek hatna egy kétszekciós társulatnál.
– Nem mondanám – ellenkezik Enikő –, csak talán túlságosan is aprólékos. Rengeteget magyaráz, sok példát hoz fel az életből a különböző színpadi helyzetek megoldására. Úgy érzem, nagyon sokat tanultam tőle. Nem volt az elsőfokú megoldások híve, mindig a lényeg felé közelített, körbejárta a lehetőségeket és kiválasztotta a legjobbat. Nem elégedett meg a tucat-megoldásokkal. Általában, mikor nem tudnak mit kezdeni egy darabban egy bizonyos résszel, mondta, azt kihúzzák, mert nem értik. A jó darabot el lehet játszani az első szótól az utolsóig. Csak meg kell találni a jelentéstartalmát.
– Ez így van – teszi hozzá Szentmiklósi, – csak a mai körülmények között túl időigényes. Levente az eszközeiben modernebb, gyorsabb, sok ízlést akar kielégíteni egyszerre. Persze, ez a kérdés bonyolultabb annál, hogysem pár mondat ereje valamilyen értékkategória megfogalmazására jogosítana fel. Az időhiány ugyanis nemegyszer a művészi színvonal egyenes arányú csökkenésével áll összefüggésben. Egy dolog biztos: az élet bármely területén a Tehetség nem nélkülözheti a magas fokú szakmai tudást. … Tompa Mester nem engedett a magáéból. Negyedéven rám bízta a Kerti törpét, hogy „előrendezzem” meg. A végén megváltoztattam a cselekményt, de a szöveget nem. Aztán jött a Mester és szétszedte.
– Hogy történt, hogy rendezéshez is fogtál? A főiskolán alakult ki így benned ez, vagy erre születtél? – kérdem tőle.
– Filmrendezőire akartam menni – felel Szentmiklósi, aki különben nagyon magas és csodálatosan barátságos tekintete van. – S mikor elmentem Bukarestbe, azt mondták, felesleges próbálkoznom, mert a két jelölt már megvan… Akkor arra gondoltam, hogy elvégzem a színit, s utána meg a két éves rendezőit. De harmadéves koromban ez megszűnt. Így aztán mese nem volt, színésznek kellett lennem. A főiskolán végig rendezhettem, mivel ilyen helyzetben voltunk, hogy Ferenczi, vagy Tompa nem igen jöttek, hát rám bízták az évfolyamot. Nagy veszekedésekkel… Debreczy Kálmánnak akkor volt egy szédületes alakítása. Dramatizáltam a Varázshegyet, abból harminc percet, Claudia és Hans Castorp találkozását. Ebben remek volt Hans Castorp-ként. Tompa egy este fél tizenkettőkor átjött megnézni. Nem hagytuk szóhoz jutni, leültettük, leoltottuk a villanyt. „Fiacskám, ez nem unalmas” – mondta a végén. Hát ez volt a legnagyobb dicséret. A rendezést itt is megpróbáltam folytatni. Egy kicsivel nehezebben ment…
– Hogy bízták rád végül?
– Találkoztam Elekes Csabával, a temesvári színház zenészével. A Metropol alapító tagja volt. Összeültünk, hogy meg kellene csinálni a romániai magyar musical-t. S erre a kisregényre esett a választásunk, Fodor Sándor: Megőrizlek címmel. Nehéz volt a dramatizálás, mert a főhősnő nem csinál semmit, ezért is hal meg tulajdonképpen, semmi bűnt nem követ el, tévedések sorozata miatt lesz végül is öngyilkos. Enikőn múlott az egész, hogy végül is szerep lett belőle.
– A rövid-színház fesztiválon a Fáklya díját kaptam az Eszter szerepéért. Bákóban pedig, egy gálán Az idő körei-vel, amit Illyés Kinga rendezett még a főiskolán, I. díjat nyertem. Szentmiklósi pedig a Majakovszkij műsorával a drámai színház díját kapta – mondja Enikő. – Csodálkoztunk is, hogy nem vesz rajta részt más magyar színház, mi voltunk egyedül, pedig ők mindenkit hívtak. Olyan csend volt az előadásom alatt, a légyzümmögést is hallottam volna. A legszebb dicséretet egy román színésztől kaptam, aki azt mondta, sajnálja, hogy nem tud magyarul.
– Vittük a vascsöveket, rudakat, képrámákat – szól közbe Szentmihályi.
– Igen. Elég sok mindent összeszedtünk – mondja Enikő, a díjakra utalva. – S még Pesten, Debrecenben is játszottunk az Ősvigasztalással.

Fábián Enikő az Ősvigasztalásban

– Hogyan tud dolgozni egy diplomázott színinövendék valóságos színházi rendezővel, Enikő?
– Farkassal még kóstolgattam a társulatot, a rendezést, még nem oldódtam fel. Nem jött ki belőlem minden. Utána azt mondták, olyan Halasi Erzsébetes voltam. Aztán az irodalmi kerekasztalon elénekeltem egy Ady verset, a Fölszállott a pávát, az első szólamot Kodály megzenésítésében. Odzsa látott és utána kiosztott az Ősvigasztalásban. Ő olyanszerű volt, mint Tompa, aprólékos, körülíró, felboncoló. Sokat beszél a színésszel, párszor meghívott magához, hogy beszéljünk a darabról, szerepről, mert ő átírta a darabot. Kispál Jula eredetileg kisebb szerep. Megszoktam, hogy a főiskolán tudták, mit várhatnak tőlem. Nagyon érzékeny voltam, hamar elsírtam magam. Tompa nem is hitt nekem az elején, aztán rájött, hogy tényleg érzékeny vagyok. Főiskolán Tompánál csak a vizionálás előtt egy pár próbával kellett teljes bedobással dolgozni. Odzsánál is így próbáltam. Ösztönös vagyok, de rögtön tudatosítok s megpróbáltam tudatosítani előbb, mielőtt teljesen belementem volna. Odzsa felordított a színpadra, mert csak mondtam a szöveget, a monológot, hogy iskolás színvonal stb. Én ehhez nem voltam hozzászokva, reszkettem a dühtől, nem tudtam, hogy így is lehet színésszel beszélni. Akkor kértem, hogy kezdjük elölről, s az a düh felszabadított, mert egy kicsit gátlásos voltam. Jól jött ez, megértettem, hogy ezt nem lehet másképp csak a legmagasabb hőfokon csinálni… Leventével, Tompával is jól tudtam dolgozni, fogékony vagyok, nem kell jegyzetelnem. Itthon nem tanulok szöveget, legfennebb csak elolvasom, a szöveg próbákon a fejembe megy. Mást hamar elfelejtek, címeket, darabokat, de a színpadon teljes nyitás van bennem, az érdekel igazán, ami ott történik. Számomra ott van a szabadság.
– Milyen színházat szeretnétek játszani, látni?

Enikő is azt mondja, amit a férje.

– Jó színházat. Nem úgy, hogy minden második évben akad egy jó előadásunk. Mert sok a középszerű előadás. Kevés a jó rendező. S a legjobbak Kolozsváron vannak. A határ menti színházak elég elhanyagoltak rendezői szempontból.
– Nekem azzal is fenntartásaim vannak, hogy én rendezek – szól Szentmiklósi. – Sajnos, szükségszerű. Az önrendezés amatőrizmushoz vezethet. A színész rendezte előadásokat soha nem fogják olyan szinten értékelni, mint egy rendező által rendezett előadást. Ez a státus. Másképp tárgyalnak vele. Legyen az jobb előadás is. Meg aztán kevesen is vagyunk itt Váradon. Akármit nem lehet kiosztani. Például egy Shakespeare-t.
– A színházban nem volt nehéz meglett színészeket rendezni?
– De igen. Megpróbáltam a legdiplomatikusabban viszonyulni hozzájuk. Sokat tanultam Kovács Leventétől és Tompától. S a jövőben megint szeretnék rendezni. Salamon András: Mezítláb a hóharmatban című darabját.
– Mint kezdő rendezőnek milyen színház az eszményed? Miért rendeznél? Mi a legnehezebb egy rendezőnek?
– Attól függ, mit csinál, hogyan indul el. A legnehezebb megnyerni a színészgárda érdeklődését, elhitetni velük, hogy amit csinálnak, az remekmű. Az állandó alkotói légkör megteremtése a legnehezebb. Itt mindig belötyög valaki a próbákra, és ez nem jó. Tompától tanultam, hogy a színészt, aki még vajúdik a szereppel, nem kell azzal is kínozni, hogy idegen szemek elé tárjuk a kínlódását. Az más, ha a rendező beenged valakit, de akárki nem jöhet be. Akkor minden színész azzal foglalkozik, ki ül a nézőtéren az utolsó sorban. De ha tudod előre, ki fog beülni, még ösztönözhet is a jelenléte.
– Együtt is dolgoztok? – kérdem Enikőtől.
– Egymástól függetlenül dolgozunk. Mindig nagy vita, összecsapás lesz, ha együtt dolgozunk.

Szentmiklósi közbeszól:

– Engem mindig az izgat a legjobban, amit még nem láttam. Harag darabokat fedez fel, tanít, iskolát teremt rendezői stílusával. A Megőrizlek-et is az ő példájára vettem elő, hogy inkább újakat keressünk…
– Másképp látjuk a dolgokat – mondja Enikő. – Azért sokszor egyet is értünk. Most partnerek leszünk a Moliere darabban.
– Mit értesz a rutinon? – kérdem tőle.
– Az ember az évek múlásával felhalmoz egy bizonyos eszköztárat és nem újítja meg magát, sem azokat. De szenvedély és érzés nélkül dolgozni is rutinos…
– A rutin egy nagy csapda – véli Szentmiklósi. – És úgy lehet szert tenni rá, hogy éveken át elfogadja tőled a rendező is, a közönség is ugyanazokat a megoldásokat. Így leszel aztán vidéki színész. Elsütsz valahol valamit, aztán éveken át mindig ugyanabból élsz.
– Hogyan nyithatna szerintetek a színész vidéken?
– Előadásokat néz – felel Enikő –, csak így ellenőrizheti önmagát. Ha nincs bekapcsolva a színházi áramkörbe… de hát valójában nincs is színházi áramkör, nincs egy színházi szaklapunk, többször kellene találkoznunk, egymás előadásait nem tudjuk megnézni – sorolja.
– A színházban szoktatok színházról beszélni?
– Igen, de ez nem állandó. Van, akit egyáltalán nem érdekel a színház, színész létére – feleli Szentmiklósi. Majd Enikő folytatja. – Engem nagyon idegesít, hogy kilép valaki a színpadról és máris arról beszél, hogy mit vásárolt, vagy mit köt. Vagy belépés előtt is erről tárgyalnak az öltözőben. Hiszen nem a semmiből lépek be a színpadra, vagy a légüres térből, ahogy Tompa mondta.
– Borzasztó, hogy megszűntek a művészi bizottságok a színházban – teszi hozzá a párja. – Felváltotta ezt egy vizionáló bizottság, amelyik sokkal engedékenyebb, mint az, amelyik vezető színészekből állt össze. S akik nem engedték közönség elé az előadást, ha az nem volt megérve. Miért nem lehet felelősségre vonni egy rendezőt, amikor abszolút bukás a darabja?
– Abszolút bukás nincs – pontosítok.
– De volt. Ha száz ember elhagyja a nézőteret a bemutatón, az már bukás. S ez megtörtént.
– Nagyon megalkuvóak kezdünk lenni – ezt Enikő mondja. – Nézd, az idősebb színészek már nem is tartják érdemesnek küzdeni. Pedig jó színház csak akkor születik, ha mindenki odaáll és megmondja a véleményét. Sok az elkeseredés.
– Állandóan mozgásban kell lenni – mondja Szentmiklósi. – Én menet közben szerettem meg a színházat. De a filmet tartom hatalmas színészi teljesítmények konzerválására alkalmasnak. A színház bűbájos átka, hogy csak akkor és ott létezik. Filmeztem a főiskolán, Kőszegi Margittal csináltam egy huszonkét perces filmet. Országos III. díjat nyertünk vele Nagybányán, harmadéves korunkban.
– Partnerként ki segített a legtöbbet? – kérdem Enikőt.
– Miske abszolút partner, rengeteget segített, olyan volt számomra, mint egy tanár, tanított is, partner is volt. Látom, mi van a szemében, erőd ad ez. Fekete Karcsi is jó partner. Ez kölcsönös dolog. Olyan, mint a labdajáték, ha nem adják vissza – és ilyen a Szarkafészek – akkor nem sikerül semmi.
– Vajon a másik, aki nem adja vissza a labdát, nem gondolkozik hasonlóképpen?
– Nem tudom. Eddig kijöttem másokkal. Nagy tapasztalataim nem lehetnek, de eddig „találkoztam” a partnereimmel.
– Van példaképed?
– Tetszik, érdekes nekem Sebők Klára. Orosz Lujzát csak most láthattam a Szeretőben. Csodálatos volt. Törőcsik, Ruttkai, Ingrid Bergman, Sophia Loren is kedvencem, mert temperamentumos, mindenre alkalmas. Más szempontból, versmondás területén, szeretem Latinovits Zoltánt, Illyés Kingát. Kinga volt a legjobb tanárom. Ha egy kicsit közelebb férkőzöl hozzá, nagyon szeretetre méltó.

Három napig időztem Nagyváradon. Többször beszélgettünk még a színházról. Első nap tettem fel azt a kérdést, milyen neműnek érzik a színjátszást, van-e neme egyáltalán, szerintük. Enikő erre az utolsó napon válaszolt.

– Lehet, asszonyi a természete. Mert teremtésről van szó, de ha minket az Úristen teremtett, akkor totális. Minden, ami bennünk a legjobb, a legszebb. S talán ez a művészet a legnehezebb is. Mindent magába kell foglalnia. Nincs neme talán mégsem, hiszen nem csak a színésznőnek, a színésznek is annyiszor kell megszülnie azt a szerepet, átélnie… Valahol minden színész kettős ember. Kicsit ezért talán skizofrén is, hiszen belülről teljes szenvedéllyel játszik ugyan, kívülről mégis figyeli magát. Az ösztönösség és tudatosság együtt létezik, egyszerre. Úgy érzem, jó úton haladok, s voltak már olyan remek pillanataim, amikor úgy éreztem azt csinálok a közönséggel, amit akarok… Már gyerekkoromban vonzottak a művészetek. Sosem tudtam válaszolni arra a kérdésre, mi akarok lenni. Vagy minden, vagy semmi. Balettre jártam, tornásztam, atletizáltam, festettem is, és még díjakat is nyertem ezekben az ágakban. Mindezek mellett nagyon szerettem énekelni, olvasni. Szavalás közben mindig lámpalázas voltam és maradtam a mai napig is… A líceumban dr. Szikszay Jenő volt a magyar-lélektan tanárom. Kitűnő tanár volt. Sokat szavaltatott, amitől kissé visszanyertem a bátorságomat és elhatároztam, hogy színésznő leszek. Az első nekifutásra nem sikerült. Aztán hozzátok kerültem egy évig. Ez az év nagyon felszabadított, sokkal magabiztosabb lettem. Úgy mentem neki a második felvételinek, hogy ha nem sikerül, öngyilkos leszek… A lámpaláz, a remegés azóta is gyötör színpadra lépés előtt. A színpadra lépés pillanatában megszűnik minden, ami addig körülvett és egy csodálatos világ tárul elém, fogad magába. Egy olyan mesevilág, ahol igazán jól érzem magam, amit feltétel nélkül elfogadok olyannak amilyen, olyan véresen hiszek benne, mint abban, hogy megszülettem. Ott már megszűnök csak Fábián Enikőnek lenni…

Szentmiklósival mindezekről külön is elbeszélgettem.

– Példaképem nincsen, de volt. A filozófia tanárom, Béres András… S kérdezted, miért akarok rendezni? Nem csak rendezni akarok, de mindent, ami a színházhoz tartozik, s ez elég nehéz. Az a baj, hogy most már nem létezik ilyen, hogy színházi animátor. Tompa Miklós például az volt. Mindenhez értett és bennünket is úgy nevelt, hogy mindent meg tudjunk csinálni, szervezni, plakátot ragasztani is, ha kell.
– Szervezni ki tanított?
– Kinga például. Nem kell húzódózni. Fellépés kérdése az egész… Rendezni pedig azért szeretnék, mert nagyon idegesít, ha látok egy rosszul megrendezett előadást. Mindig az az érzésem, én jobban meg tudnám csinálni. Nem vagyok a rendező centrikus színház híve. Jó értelemben vett egyensúlynak kell fennállnia a rendező és színész munkája között. A rendező akkor jó, ha az ő világképe is tükröződik az előadásban. A világnézet mindkettőnek fontos, a színésznek is. Tompa Gabi hatalmas tudásszintről indult, felkészültebb, mint a rendezők általában, komoly filozófiai, esztétikai szemlélettel rendelkezik, ez látszik minden rendezésén. Követni lehet bizonyos erővonalakat, amelyeket a magáévá tett, s ezzel húz alá bizonyos dolgokat…
– Nem akarod megváltani a világot?
– Nem a világot kell megváltani.
– Hanem?
– Azt a pár embert, aki megnézi az előadást. Annak kell megmutatni a világot, az életet olyan oldaláról, amelyben önmagukra ismernek, vagy megbotránkoznak azon, amit látnak…
– Csak közömbösek ne maradjanak?
– Főleg.
– Az is színház, ahol nincs katarzis?
– Az is. Például Brecht Három garasos operája… A katarzis csak a görög tragédiák szintjén az.
– Brechtben is van katarzis. Épp attól idegenít el. De előbb megteremti, meg kell teremtse. Viszont Brecht nem túlhaladott?
– Meg lehet újítani… Jobban mondva csak arról lenne szó, hogy úgy játsszák, ahogy ő elképzelte. A görög tragédiák katarzis élményével pedig az a helyzet, hogy a katarzis talán a tragédiákban valósul meg a legtökéletesebben és azt a műélvezetet, mely olyan sorsközösséget teremtett, mint a görögöknél, csak nagyon ritkán érte utol az utókor. Sorsközösség érzése nélkül a néző nem jut el egyéni szubjektív korlátai meghaladásához. Nem biztos, hogy egy görög tragédia ma nekem katartikus élményt nyújt, de az se biztos, hogy Hedda Gablerrel fogok sorsközösséget vállalni…

Még sokat  vitatkoztunk a színházról, de már nem jegyzeteltem. Mindkettőjükben igazi színházi embert ismertem meg, akiket nem hagy közömbösen a színházuk sorsa, meg akarják érteni a dolgokat és javítani azon, amin lehet.
Szentmiklósival pedig még sokat fognak vitatkozni. Amiből mindketten profitálnak.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható

2017. augusztus 14.

Szóljon hozzá!