Szerb Antal: Ép testben ép lélek?

Mens sana in corpore sano, tanították a régiek. Mi itt, Pesten, úgy mondjuk: Fő az egészség, – ezt mondjuk bizonyos nagyvárosias-cinikus lemondással olyankor, amikor valami nagy veszteség ér bennünket vagy barátunkat és a mondat értelmére talán nem is gondolunk. Ha gondolkoznánk rajta, kísértésbe esnénk, hogy azt higyjük, az „ép testben ép lélek” is a nagy alapvető hazugságok közé tartozik, amelyeket cipelünk magunkkal és kritikátlanul elhiszünk, egyszerűen azért, mert nincs időnk megvizsgálni, vajjon igazak-e.
Az irodalomtörténet tanúsága legalább is könnyűszerrel meggyőzhet arról, hogy sokszor nagyon is nem-ép test hordozta és szolgálta a legépebb lelket. Mert vajjon van-e épebb lélek, mint a nagy költőé, aki emberfölötti erővel viseli hátán a mások szenvedését is, hogy a közös-ség, a nemzet, az osztály, a felekezet vagy a kor szócsöve legyen, aki félelem nélkül száll le embersorsunk legmélyebb tárnáiba, hogy kimondhatóvá tegye az addig kimondhatatlant és ezáltal felszabadítsa a lelkeket, akik addig a hallgatás rabságában sínylődtek? És ezek a nagy és ép lelkek hányszor laktak törékeny, beteg, szenvedő testben?

Igen sok esetben a betegség vagy fogyatékosság nyit utat a költői pálya felé. Arany Jánosról tudjuk, hogy maga is földművelő lesz, mint apja és mint ősei, ha gyenge szeme alkalmatlanná nem teszi a mezei munkára. Öreg szülei taníttatni kezdték, mert másra nem lehetett használni; így nyílt meg előtte az irodalom világa, ahogy maga mondja, megrendítő szerénységgel:

Így – vézna, ügyetlen testi dologra, –
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe szántván sorokat,
– Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.

Szeme egyre gyengébb lett és nagyon is korán beköszöntött rosszkedvű öregségében már abban is megakadályozta, hogy, mint a Tudományos Akadémia titkára, eleget tegyen köte-lességének; ekkor felmentették hivatali teendői alól és ez a kényszerű szabadság érlelte meg Arany Jánosban, a Margitsziget neki oly kedves tölgyei alatt, legszebb verseit, az Őszikéket.

Arany János gyenge szeméről eszünkbe jut Milton, aki kora ifjúságától kezdve páratlan költői lelkiismeretességgel készült egy nagy eposz megírására, – de amíg ép testben élt, ezer más, sürgősebb munka folyton elhívta: kitört a „szentek forradalma”, Miltonnak, lelke parancsát követve, oda kellett állnia Cromwell mellé, tollát az Ügy veszi igénybe, meg kell védenie a királygyilkossággal vádolt angol népet, meg kell védenie az akkor is fenyegetett sajtószabad-ságot… és csak, amikor az Ügy, amelyre rátette életét, elbukott, ő maga pedig megvakult, csak akkor, „fallen on evil days”, rossz napokra hullva, írta meg, vagyis mondta tollba leányainak az Elveszett Paradicsomot. A vakból látnok lett, szeme előtt felcsillantak a Mennyország fénylő síkjai és a Pokol „sötét tűzzel” égő tájai.

A modern angol irodalomnak két nagyon nagy neve, ha nem is vak, de nagyon közel áll hozzá: a napokban meghalt James Joyce, a regényforma megújítója, és a szellemes és szomo¬rú Aldous Huxley.

A másik legfontosabb érzékszerv, a fül fogyatékosságára is lehetne példát hozni. A XVI. századi Pierre Ronsard, aki új korszakot nyit a francia költészetben, azért vonul vissza az udvartól irodalmi magányba, mert nagyothall; a mult századvégi angol költő, Swinburne is ezért tölti remeteségben életét.
Mindkettejük a rím és ritmus legnagyobb mesterei közé számítanak irodalmukban; a vers belül is hallható zenéjében kerestek, úgy látszik, kárpótlást az elveszített külső muzsikáért.

Sok költő mérhetetlenül törékeny alkatú. A XVIII. századi angol Pope segítség nélkül fel-öltözni, járni sem tudott, mégis korának legharciasabb és legkíméletlenebb költője volt. Stevenson tüdőbaja miatt a Csendes-Óceán egy szigetén élte le életét. Tüdőbeteg volt a magyar romantika vezéralakja, a regényes életű Kisfaludy Károly is, súlyos tüdőbetegségben írta legszebb verseit Reviczky és Tóth Árpád. Ez talán a leggyakoribb betegség költők közt s egyben a legköltőibb betegség is.

Másokat betegségük szobába börtönöz és ebben az unalmas fogságban készülnek nagy alko-tásaik: az olasz Leopardit rossz hátgerince kényszeríti sokéves fogságra, akárcsak kortársát, Heinét, a „matrác-sír” foglyát. A túlzó apai féltés erőszaka tartja évekig ágyban a gyengeszer-vezetű Elisabeth Barrettet, aki azután egy költőtársa, Robert Browning segítségével meg-szökik, férjhezmegy megmentőjéhez és Olaszországban erősszervezetű nő lesz belőle. A modern alkotások közül Marcel Proust csodálatos nagy regénye, az Elveszett Idő Keresése, ilyen évekig tartó beteg-fogság következménye: az író parafával bélelt falak közt, leeresztett redőnyök mögött, fuldokolva és halálát várva kereste meg az Elveszett Időt, élte át újra emlékezetében mind a látottakat és hallottakat, és írta meg ezt a regényóriást.

A beteg költők egy része a betegség ellenére ír, másrészük azonban a betegség ihletésére, és tudja, hogy hálával tartozik neki: így Nietzsche, aki betegsége miatt fiatalon megvált egyete¬mi katedrájától, a nyarat a svájci havasok közt, a telet az olasz Rivierán töltötte, szenvedések közt, embertelen magányban írta műveit, amelyek az egészséges, bátor és önző Übermensch mindenekfölöttvalóságát hirdetik. Nietzsche nem felejti el, mivel tartozik betegségének és így ír egyik könyvének előszavában: „Nem akarok hálátlansággal elbúcsúzni nehéz betegségem idejétől, amelynek hasznát mindmáig nem merítettem ki teljesen… Ami a betegséget illeti, szinte kísértést érzünk, hogy azt kérdezzük: vajjon nélkülözhetjük-e egyáltalán? A nagy fájdalom a szellem végső felszabadítója…”

És utolsó tanúnak megidézzük a legnagyobbat, Dosztojevszkijt. Nagyszerű világképe, mindent magához ölelő kozmikus szeretete betegsége nélkül talán nem is alakul ki. Rohamai előtt élte át azt a csodával határos élményt, amely alkotásának is középpontjában áll: „Vannak pillanatok, nem tartanak tovább öt vagy hat másodpercnél, amikor hirtelen az örök harmónia jelenlétét érzem… Mintha az ember hirtelen megismerné az egész természetet és azt mondaná: – igen, ez jól van… A legfurcsább az, hogy az érzés oly világos és az öröm oly nagy. Még öt másodperc és a lélek nem bírná ki, meg kellene semmisülnie. Ezalatt az öt másodperc alatt egy életet élek át és odaadnám érte egész életemet. Megéri”.

A betegség, látjuk, miközben összetöri a költő szegény szenvedő testét, mélyebbé, nagy-szerűbbé teszi szellemét és alkotását. A költőt leveri lábáról, de láb helyett szárnyat ad neki.

1941

Forrás: Szerb Antal: A varázsló eltöri pálcáját. Révai / Magyar Elektronikus Könyvtár

2017. augusztus 16.

Szóljon hozzá!