Kosztolányi Dezső: Ámulat

Láttam egy betörőt.
A törvényszék tárgyalótermében ült, a vádlottak padján. Rovottmultú alak volt, sokszorosan büntetett.
Amikor a tanukihallgatások véget értek, az elnök felállította őt és – nem rosszindulatból, vagy illetlen kíváncsiságból – megkérdezte, mennyit volt büntetve eddig.
A vádlott elmondotta, hogy tíz és fél évet töltött különböző börtönökben, fegyházakban. Többnyire két-hároméves tételek szerepeltek ezen a listán. Mindig lopás, betörés miatt.
Negyvenötéves volt. Ennélfogva életének több mint egynegyede raboskodásban múlt el.
Tárgyilagosan beszélt, igen egyszerűen. Hangsúlyozta, hogy zsebtolvajlással sohase foglalkozott. Súlyos tárgyakat lopott, zsákokban, leszögezett ládákban. Egy ízben egy parasztszekeret is elhúzott, a rúdjánál fogva. A zsebtolvajlást, ezt a könnyed, elmés műfajt lenézte, megvetette, akár a szonettet egy író, aki csak nagyszabású történeti regényeket ír s efféle rím¬játékra se ideje, se kedve.
Az ügyész, aki a szemben levő dobogón foglalt helyet, vádbeszédjében a társadalom salakjá¬nak nevezte.
Ekkor a betörő az ügyész felé emelte kopaszodó kövér fejét s hallgatta, amit hallott, minden különösebb megalázottság, ellenkezés nélkül. Körülbelül ezt gondolhatta magában: «én valóban a társadalom salakja vagyok».
Gyűrött polgári ruhát viselt, duzzadó potrohán ezüst óraláncot. Általában az elhízottság aggasz¬tó jeleit mutatta. Csodálatos, hogy ilyen hájas betörők is vannak a világon. Ehhez fürgeség és karcsúság kell, nem ilyen has, ilyen mamut-láb, ilyen gömbfej. Falusi vendéglősnek született. Mégis ebben a mesterségben munkálkodott egy életen át. Pályatévesztett embernek tartottam.
Ítélethirdetés előtt a tárgyalást felfüggesztették. A szünetben a fegyőr fölkelt, hogy kissé járassa zsibbadt lábát. Ő is fölkelt.
Nyílt az ajtó. A tárgyalóterembe belépett egy vékonyka, jelentéktelen asszony, vérvörös barhent-ruhában. Apró cseresznyemag fejét seszínű kendővel kötötte be. Karján egy tíz-tizenkét hónapos, nagyon sápadt gyermeket tartott, akinek szintén ebből a vérvörös barhentból varrt ruhát. A gyermek ruhája majdnem a földig lógott.
Egyenesen a betörő felé vitte. Az a villanycsillár alatt elmosolyodott, a gyerekre hajolt, egészen közelébe tolta ijesztő, puffadt arcát, a sörszín bajuszával.
Reámeresztette vízkék szemét.
A karonülő eleinte félt. Erre a betörő kedélyesen megcsiklandozta a gyermek nyakacskáját. Odaszorította borostás állát a gyermek nyakához. Nagyujját beledugta a gyermek kacsójába. Az végre megfogta.
– Kuc-kuc – selypegett a betörő, csucsorítva a száját. – Ki ez itt? – gügyögte. – Hát az apa, az apuci, a te apucid – s gondolatban bizonyára nem tette hozzá, hogy szegény apucinak foglal¬kozása a betörés, hogy szegény apuci a társadalom salakja.
Öt percig ajnározta így.
Én ezalatt hideglelősen figyeltem őket. Eltünődtem azon, hogy ez az érthetetlen, fölfoghatatlan élet még mennyi ámulattal szolgál.
A gyermek a villanycsillárt bámulta vízkék szemével, mely az apjáéra emlékeztetett.
Vajjon tudta-e, hogy hol van? Vajjon tudta-e az apja, hogy hol van? Vajjon tudjuk-e mi, hogy hol vagyunk?
Isten férgei vagyunk mindnyájan.

1929 dec. 1.

Forrás: Felebarátaim. Nyugat Kiadó és Irodalmi RT

2017. augusztus 17.

Szóljon hozzá!