Kosztolányi Dezső: 1.500,000.000 buta ember

Kezembe nyomnak egy testes, negyedrét alakú könyvet. Walter B. Pitkin írta s New York-ban jelent meg. Nézegetem a címét: «Rövid bevezetés az emberi butaság történetéhez». 574 oldal. Szóval ez még nem minden? Dehogy. Folytatása következik. Az író egy életen át figyelt, jegyezgetett. Itt csak alapelveit, főbb szempontjait rögzíti le, csak az emberi ostobaság körvonalait rajzolja meg. Ez a tárgy kimeríthetetlen. «Vége» – írja könyve utolsó oldalára, de utána még ezt a megjegyzést fűzi: «Most pedig megkezdhetnők az emberi butaság történetét.»
Úgy érzi, hogy 30-40 kötettel körülbelül beérné s abban tüzetesebben kifejthetné, miért is olyan egetverően hülyék az emberek. Ez a számítása – ha úgy tetszik – túlontúl sötét, de – ha úgy tetszik – túlontúl bizakodó is. Emlékezem, valaha mi is gyüjtögettük az emberi korlátoltság és hígvelejűség adalékait. Szobánk egyik falára felragasztottunk minden olyan lapkivágást, levelet, fölhívást, képviselőházi beszédet, mely az emberi szellem javíthatatlan bambaságáról tanúskodik. Egyetlen hónap alatt tele lett a falunk. Rövidesen már a másik három falon se maradt hely s a mennyezetet kellett volna igénybe vennünk. Voltak olyan könyvek – verses kötetek és prózai munkák egyaránt -, melyek megérdemelték volna a kitüntetést, hogy teljes egészükben helyezzük el a butaság múzeumában. Ha tehát a buzgó amerikai következetes akar lenni önmagához, nem mondhat le arról, hogy hatalmas ismeret¬tárában bizonyos könyveket szóról-szóra ne idézzen, mert bűn volna elsikkasztani egyetlen sorukat is. Akkor azonban 30-40 kötet nem futná erre a célra. Egész könyvtárakat kellene újra lenyomtatnia, melyek a Krisztus előtti VI. századtól kezdve 1934-ig jöttek létre.
Hány buta ember lehet a földgolyón? Walter B. Pitkin úgy véli, hogy négy ember közül három okvetlenül nehézfejű tökfilkó, aki hadilábon áll a józan ésszel. Minthogy pedig a világon ebben a pillanatban 2.000,000.000 ember él, nyilvánvaló, hogy ennek a két milliárd embernek háromnegyed része, azaz 1.500,000.000 együgyű és ostoba. Ez az uralkodó, diadal¬mas többséghez tartozik s az 500,000.000 okos a törpe kisebbséghez, mely tűrt elemként tengődik a többség erőgyűrűjében. A félmilliárdnyi kisebbség az, amelyik hallgat a tanács¬kozásokon s kis számánál fogva mindenütt engedelmeskedni köteles. Ez a különvélemény. Harcolnia reménytelen. Ha olykor-olykor értelme nyilával szíven döf egy butát, győzelme csak pillanatnyi, az áldozat helyébe másik két buta ember lép, mint hű fegyvertárs. Ezeket valami titkos szövetség köti egybe.
Én – bevallom – kissé enyhébben ítéltem meg a helyzetet. Nagyon kevés embertársamat tartom butának. Ismerem ugyan azokat, akik egy tréfa hallatán valamivel későbben moso¬lyodnak el, vagy kacagnak föl, mint a többiek, mert idegcsöveikben az áramvezetés lassúbb s a szikrának több időre van szüksége, míg a központban meggyujtja a lámpást. Rendszerint magam előtt is mentegetem őket. Azt gondolom róluk, hogy szórakozottak, vagy szomorúak, vagy valami «gátlásuk» van, mely nem engedi tudatukba a fényt. Valószínűleg így is van. A butaság viszonylagos. De éppen ezt a «gátlást» nevezik butaságnak.
Néha a butaság meghökkentő. Oly óriási, hogy el se hiszem. Azt képzelem, hogy az együgyűek és a bárgyúak céltudatosan nem akarják megérteni, amit mondok, hogy megvetnek engem, hogy szellemem szerény szökelését az ő mély bölcseleti elmélyedésükben lenézik, hogy léhának és felületesnek bélyegzik. Ilyenkor gyorsan és titokban szemlét tartok agyvelőm tekercsei fölött, vajjon nem én vagyok-e a buta? Ez történt vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor egy nyáron ötéves kisfiamat Olaszországba akartam vinni. Fölszólított egy barátom, akit addig nagyrabecsültem s közölte, hogy Olaszországba júliusban nem ajánlatos elutazni, külö¬nö¬sen egy kisgyermekkel, mert ott rekkenő hőség van, főkép délben, az utcákon. Nyomban hangsúlyozta, hogy a meleg ellen azért védekezni is lehet. Izgatottan kérdeztem, miképen lehet védekezni a meleg ellen? Képzeletem már lázasan dolgozott. Kifestettem, mi mindent találhatott föl ellene a leleményes emberiség, míg én dolgozószobámban irkáltam, hogy mi mindent tudhat az én barátom is, talán vegyszereket, melyek azonnal megszüntetik a hőség érzetét s esetleg ollótűvel befecskendezve is használhatók vagy aszbeszt-ruhákat, sisakokat, álarcokat, melyekkel nyugodtan hatolhatunk be a nyár izzó lángjai közé, akár tűzoltók az égő házakba. Ilyesmikre várakoztam s még nagyobb felfedezésekre, még nagyobb találmányokra és meglepetésekre, amikor barátom beavatott a titokba. Azt tanácsolta, hogy a melegebb napokon, dél felé ne az utca napos oldalán sétálgassak a kisfiammal, hanem inkább az árnyékos oldalán. Dermedten megköszöntem szívességét. Ez az egyetlen ember a földgolyón, akit föltétlenül butának tartok.
Viszonylagosan buta természetesen nagyon sok van. Nem is 1.500,000.000, hanem 2.000,000.000 ember. Az okosság nem állandó képesség, hanem alkalmi készenlét, múló állapot. Szellemünk nem tud mindent befogadni. Érdeklődésünk korlátolt s hamar ellankad, megbénul. Maga a könyv írója jegyzi meg – bölcsen -, hogy az a műértő, aki egy óráig bolyong a képtárban, nemsokára közönyösen tekint a legnagyobb remekművekre is. De azért lajstromra vesz mindent, ami tételét erősíti. Versenyre kel elődeivel, Max Kemnerich-hel és Löwenfeld-del, aki annak idején szintén az emberi butaság titáni voltáról írt összefoglaló tanulmányt.
Ő nem kímél senkit és semmit. Az ókori európai népek, a görögök és latinok épúgy kikapnak tőle, mint a kínaiak, akiktől zokon veszi, hogy nyelvükben ez a szó ej 69-féle dolgot jelent, ez a szó si 59-féle dolgot, ez a szó ku 29-féle dolgot s pusztán a hangsúly érezteti, hogy mit jelent. Leleplezi a négereket, akik heves véralkatuk ösztönzésére folyton bűnöznek és gyilkol-nak, de a tunya orosz parasztokat is, akik mindig úgy motyognak, mintha álmukból ébred-nének. Az amerikaiakkal se bánik kesztyűs kézzel. Micsoda sötétség lappang a polgárosultság csillogó, szemfényvesztő díszlete mögött. Flórától, a tízéves leánykától megkérdezik: mi az az olvasmány. Ezt feleli: az, amit föl lehet akasztani. Lucille már tizenkét éves és okosabb. Ő azt hiszi, hogy az olvasmány: szék. Flóra véleménye szerint a pamut: fából van. Lucille kijavítja őt: a pamut állatokból készül. Aztán állítását így magyarázza: akár a szén.
Hát a felnőttek vigasztalóbbak-e? Ellenkezőleg, Meghódították a levegőt, a tenger mélységét is, de életük csupa csalás és öncsalás. Gazdasági terményeiket nem tudják értékesíteni kapzsiságuk és rövidlátásuk miatt. Texasban annyi pamutot termelnek, hogy képtelenek eladni s ezért éheznek, de Hankowban meztelenül didereg a kuli. Valamikor a betegek és a nyomorékok elpusztultak. Újabban megmenti őket az orvostudomány s az emberi életkor határát kitolja a legvégső határig. A világháborút élemedett aggastyánok irányították és szitották. Clemenceau 73 éves volt, Foch 62, Sukhomlinoff 62, Asquith 62, Wilson csak 58, de az agylágyulás kétségtelen jeleit már akkor észlelték rajta. Kitchener lord pedig – és itt szóról-szóra idézek – «a jóhiszemű angolok tanuvallomása szerint a legbutább ember volt, aki hír-névre tett szert». Ez a vérontás az amerikaiaknak csak gazdasági válságot és zűrzavart hozott. De az amerikai kincstár hivatalos kimutatása szerint kerek 51.400,000.000 dollárjukba került.
Talán meneküljünk a szellem embereihez. A szerző, aki tizenöt évig élt Columbiában, irodalmi környezetben, égre-földre esküdözik, hogy sehol se talált annyi mamlasz és féleszű hóbortost, mint az írók között. Népszerű, körülrajongott írók nem voltak képesek elvégezni egy egyszerű szorzási műveletet s hittek a babonákban, a szellemekben, a kézjóslásban. A lángelmék között is megannyi hibbant akad. Beethoven-ről és Walt Whitman-ról döbbenetes adatokat olvasunk. A legtöbb ember csak szavakban gondolkozik, de nem tudja a szavak értelmét s egy életen át átabotában használja őket, másokat majmolva. Azután a szókincs mindenütt a világon sorvad. Shakespeare gazdag, bonyolult szövegét, melyet a 16. században még értett s élvezett az a tömeg is, mely sörözve és eddegélve ült a nézőtéren, ma már szótárakból betűzgetik a tudósok. A mai angol irodalom szókincse 40.000 szóból áll – nem is egytizede az angol nyelv 480.000 szavának -, de a mai átlagember alig él 2000 szóval s ha így halad a szellemtelenség és lélektelenség terén, 2000-ben beéri majd 200 szóval is. Ez a gondolkozás lanyhulására is vall. A hanyatlás általános.
Mulatságos végigböngészni ezt a harapós, szikrázó könyvet. Az olvasónak eleinte az a kellemes érzése van, hogy ő – a könyv írójával együtt – a kisebbség előkelő tagja s a többségről így gondolkodik: «Ők». Mire azonban a végére ér, annyira kifárad vagy elfásul, annyira meggyőzi őt Walter B. Pitkin, hogy megtörve, alázatosan rebegi: «Bizony sokan vagyunk».

1934 dec. 2.

Forrás: Felebarátaim. Nyugat kiadó és Irodalmi RT. Magyar Elektronikus Könyvtár

2017. augusztus 20.

Szóljon hozzá!