Petrozsényi Nagy Pál: A 3. Antikrisztus (8)

(Kultikus sci-fi regény)

5 Mrd 507

Mikor kinyitottam a szememet, egy teljesen idegen szobában találtam magamat. Most me-gint hol vagyok – fürkésztem körül a cellaszerű, hófehér helyiségben. Jézusom, csak nem ravatal ez a dikó itt alattam?
– Egyeske! 30-as! Van itt valaki?
– Isten hozott az Édenben? – jelent meg az ajtóban…
Na, ugyan ki jelent meg? Újra csak a faterom, ki is lehetett volna más.
– Azt a jó szagú…
– Kriszti, kisfiam, viselkedj! Tudom, hogy ilyen a stílusod, de ennek vége, most már te is ide tartozol.
– Igen, hogyne, bocsánat. Mit mondtál, hová tartozom? – ültem fel hirtelen az ágyamon.
– Az Édenbe – ölelt át édesapám melegen.
– Hát ott vagyok?
– Ott, ez itt Szent Mihály városa. Isten megbocsátotta bűneid, és feltámasztott, miután meghaltál.
Tehát meghaltam. Rögtön sejtettem, amikor angyallá változott a pillangó. Ilyenformán szó sincs mágiáról, apám, anyám igaziak, én pedig bejutottam abba a zónába, amiről már végképp lemondtam. És most mégis benn vagyok, ráadásul kiderül, hogy a Paradicsom és É–2 egy és ugyanaz a terület, régi nevén Föld, ahonnan az őseim menekültek 5 milliárd évvel ezelőtt – ugrott szívem a torkomba. Hihetetlen, fantasztikus, elsősorban azért, mert a naprendszer valamennyi bolygójával együtt elpusztult – fúrtam tekintetemet édesapám szemébe.
– El. A Föld, szeretett terránk kivételével.
– De akkor miért léptek olajra, bocsánat, menekültek el a Földről az emberek, és bolyonganak azóta is szerteszét a kozmoszban, már ha egyáltalán élnek még?
– Mert a legtöbben a tudósokat követték, akik percre kiszámították, mikor omlik össze a naprendszer. Ezért szálltak űrhajóra, és születtünk az űrben mi, utódok beleértve téged is. Mindezt elkerülhettük volna, ha a tudósok helyett a Bibliára hallgatunk, mely védelmet és örök életet ígér minden Isten parancsolatai szerint élő embernek.
– Tehát a Föld, tudomány ide, prófécia oda, megúszta. Meg te is, anyám, mindenki, aki űrhajón igyekezett az emberiség legnagyobb katasztrófáját túlélni.
– Nem mindenki, egyesek, közülük is csak azok, akik megbánták, ugyanakkor jóvá is tették bűneiket, és immár fenntartás nélkül hisznek a menny és Föld Urában.
– Alleluja!
– Alleluja! – ölelt át még egyszer. – Ugye, milyen jó érzés, megtalálni az Úristent.
– Nagyon – áramlott szét bennem valami végtelen békesség, és életemben először éreztem úgy, hogy nem kívánkozom sehova: megérkeztem, itthon vagyok.
– Pompás! Most pedig uzsgyi, ki az ágyból, reggelizzünk meg, aztán sétáljunk egyet a kertecskénkben!
Így is tettünk, megreggeliztünk, majd kiballagtunk az utcára.
– Dicsértessék! – köszöntöttek jobbra-balra régi ismerősként bennünket, mi meg vissza udvariasan mosolyogva.
– Csupa boldog, tiszta arc, tekintet. Ez itt tényleg a boldogság paradicsoma – ujjongtam.
– Ja, ahogy az Úr elrendelte. Igaz, itt nincs is ok a szomorgásra, mert az Édenben senki sem érez fájdalmat, sohasem beteg, irigy, acsarog, és nem akar egy lelket sem kirabolni, megölni.
– Merthogy pénz és halál sincs.
– Nincs, Jehovának hála, áldassék a szent neve.
– Jut eszembe! Hogy lehetséges az, hogy az E–2-n meleg és végig világos van, bár egyetlen csillaga sincs. Saját belső energiájából táplálkozó gázbolygó lenne, mint például a PSOJ318.5- 22 vagy Beta Pictoris? Ez persze mindent megmagyarázna, leszámítva azt, hogy egy ilyen izzó gázbolygón semmiféle élet sem létezhet.
– No, nézd a kis tudóst, újabban már az asztrofizikát is böngészi. A válasz egyszerű: az É–2 nem gázgolyó, a fényt, meleget pedig maga égi Atyánk lelke árasztja. Na, hogy tetszik a Paradicsom? – érdeklődött jó apám, miután alaposan kisétáltuk magunkat.
– Tetszik, ha nem is épp ilyennek képzeltem.
– Jobbnak vagy rosszabbnak?
– Természetesebbnek, olyan kertnek, mely tele van fával, virággal, itt-ott kis patakok csobognak, és a bárány együtt sétál a farkassal.
– Mint a régi Édenben?
– Mint a régi Édenben, míg az itteni szinte semmiben sem különbözik például az egykori New Yorktól. Már csak a Szabadság-szobor hiányzik belőle – néztem önkénytelenül a város fölött magasodó hegycsúcsra. – Hűha, mintha látnék ott fent valamit.
– Van is. Michelangelo mennyezetfreskójának szoborváltozata: Kiűzetés a Paradicsomból. Megnézzük?
Megnéztük. Lenyűgöző, 50 m magas, 110 m széles szobor volt. Ádám és Éva bűnbeesését ábrázolta az alábbi mementóval:
Ember, vigyázz, nehogy megismételje a történelem önmagát!

– Sokatmondó alkotás. Nem véletlenül állíthatták a város legmagasabb pontjára.
– Igen. Sajnos mi, emberek hajlamosak vagyunk feledni. Pedig ha mást el is felejtünk, ezt az egy képet örökre be kell vésnünk a fejünkbe, mert ha másodszor is bűnbe esünk, a történelem valóban megismétli önmagát, és utána nincs többé bocsánat, sem feltámadás, csak űr, por, gáz, jég. Egy ideig, aztán az sem lesz, és minden beleolvad a semmibe.
– Kísérteties vízió! – futott át a hideg a hátamon. – Még az a szerencse, hogy nekünk már nem kell tartanunk a Sátántól, merthogy itt nem is ismerik.
– Itt nem, de attól még létezhet odakünn, és ami nem rághat meg belülről, megtámadhat kívülről. Lassan, alattomosan, mint a nyű a cseresznyét, ha nem védekezünk ellene.
– Aha, pedzem már: erre találtátok ki a védőpajzsot. Briliáns. Hát ezért nem juthattam egyszer sem a városba.
– Többek közt, meg persze azért sem, mert ehhez meg kellett halnod előbb, kisfiam.
– Igaz, bocsánat. Nem is értem, miért hihettem, hogy angyalok vigyáznak az Édenre.
– Mert így is volt. Valamikor, Ádám és Éva idején, de amint az épületek, autók stb. bizonyítják, mi is modernizálódunk, fejlődünk.
– Egy szó mint száz kiválasztott nép vagytok, vagyis most már én is, ugyebár, és akár egy univerzális fekete lyuk, akár a sötét anyag, illetve energia akarja elnyelni a világot, mi Istennel és Jézussal minden katasztrófát túlélünk.
– Netalán kételkedsz benne?
– Isten őrizz, bár ha jobban belegondolok…
– Folytasd csak, ne állj meg! – biztatott édesapám. – Nálunk mindenki szabadon kommentálhat. Persze a megfelelő stílusban. Ez itt az Új Éden, nem a letűnt korok parlamentje vagy Facebookja, ahol a szólásszabadság jegyében nyugodtan bemocskolhattak akárkit.
– Facebook? Parlament? Azok micsodák? Bevallom, nem a történelem a legerősebb oldalam.
– Csupa óság, tárgytalan, inkább azt bökd ki, mi nyomja megint a begyedet!
– Kérlek. Engem az nyugtalanít, miért nem halhatok meg, ha akarok.
– Mi, meg akarsz halni? – hűlt el az édesapám.
– Egyelőre nem, de időtlen időkig élni sem semmi, így akár az is megeshet, hogy úgy tíz, százmillió év múlva megunom az életem.
– Te? Itt? Egy ilyen tündérvilágban?
– Miért, ezt nem lehet megunni? Nem, apa, nem, én akkor örülnék igazán, ha meg is halhatnék, ha akarok, mert szép, szép dolog az örökkévalóság, de csak, ha bármikor véget vethetek neki, ha úgy tetszik. És ez, ugye, nagy különbség.
– Nagy. Azért be kell vallanom, még sosem találkoztam olyan emberrel, aki ne örült volna annak, hogy fügét mutathat a halálnak.
– Én is, megnyugtatlak, én is örülök, amennyiben az én akaratom is érvényesül. Eh, akarat. Már megint milyen hülyeségeget beszélek! – bizonytalanodtam el egy pillanatra. – Mit számít az én akaratom szemben az isteni és természeti törvényekkel, jóllehet mindnyájunknak szabad akaratot adott az Úristen.
– Pontosabban szabad választási lehetőséget, amivel Ádám és Éva élt a világon először. Hogy milyen eredménnyel, láthattuk. De az emberiség tanult a leckéből, és remélhetőleg soha többé nem kíván meg olyasmit, amit eltiltottak előle.
– Hát erről a fáról biztos nem – mutattam a gigantikus szoborra. – Más tilos vágya pedig senkinek sincs, gondolom.
– Nincs.
– Akkor a szobor mottója miatt sem kell izgulnunk, miszerint vigyázzunk, nehogy megismételje a történelem önmagát.
– Jelenleg nincs, azért nem áll vigyázni, úgyhogy nem árt, ha a Biblia mindig ott van a fejünkben. Félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy minden más tudást, hitet mellőzzünk. Ellenkezőleg: minél érdeklődőbbek vagyunk, annál jobban becsül ben¬nünket az Úristen.
– Ámen, így legyen. Köszönöm a tájékoztatást. Bízom benne, hogy hamar megtalálom helyemet ebben a csodálatos világban. Csak az űrhajónkat meg a robotjaimat sajnálom. Van közöttük egy, az Egyeske. Őt különösen sajnálom, és sokat adnék azért, ha ide is magammal hozhatnám – elevenedtek meg képzeletemben az odakünn rekedt robotok. – Talán szólhatnál néhány szót érdekemben az Atyánál. Róla jut eszembe! Megjelenik-e néha-néha közöttünk, tart-e félfogadást, nyilatkozik a rádióban, tévében? Miután annyiszor imádkoztam hozzá, most örömest megismerkednék vele személyesen is, ha lehetne.
– Én is, csakhogy nem lehet. Az Atya székhelye a mennyország, Krisztus, az angyalok és szentek birodalma. Onnan, szent lelke kiterjesztésével felügyeli az Édent, mennyet és az egész univerzumot.
– De akkor ki irányít közvetlenül az E–2-n? Kiből áll a kormány, vannak-e miniszterek, önkormányzatok?
– Nincsenek. Sem adóhivatal, sem rendőrség, sem börtönök. Bizony, még dolgozni sem kell, ha nem akarsz – somolygott édesapám.
– Oltári! Egyre jobban tetszik nekem ez a parkocska. Csak az örök világosság ne fényeskedne minekünk. Tudniillik alig tudok tőle aludni – tettem hozzá magyarázóan. – Azonfelül itt lenne az örök tavasz kérdése. Valahogy, Isten bocsássa meg bűnömet, eddig még ezt sem bírtam megszokni.
– De Krisztián, mit kell azon megszokni? Netalán változtassuk télre, nyárra, vagy találjunk ki helyette egy teljesen új évszakot?
– Nem á, jó nekem a régi négy évszak is. De akkor is négy, nem egy, mert varietas delec¬tat: a változatosság gyönyörködtet.
– Milyen igazad van! Tudod, mit? Tárcsázd máris az Úristent, és kérd meg szépen, állítsa vissza sürgősen az évszakokat az E–2-n!
– Haragszol? Bocsáss meg, csak egy apró ötlet volt, egyébként sem tőled függ, milyen évszak, illetve sötétség vagy világosság van idebent.
– Még szerencse, hogy tőled sem, különben valóban négy évszak, hideg, meleg, sötétség és világosság váltogatná egymást a bolygónkon. Más ötlet, megjegyzés? Nem óhajtod például… Mit is? Visszaállítani a keserűséget, bánatot, ami a Földön és űrhajón egyaránt annyiszor megmérgezte a lelkünket? – csipkelődött aránylag szelíden, nehogy véletlenül is megbántson.
– Bá-na-tot? Hát itt bánat sincs?
– Magától értetődik.
– Az anyj …! Bocsánat, de akkor hogy lehettek boldogok?
– Ne viccelj, nem hallottad, mit mondtam? Az Édenben híre-hamva sincs a szenvedésnek, bánatnak.
– Hallottam, de pont emiatt nem lehettek boldogok, ugyanis az öröm és a bánat szimbiózisban élnek egymással. Ja, senki sem lehet vidám mindaddig, amíg nem érez szomorúságot előtte, és fordítva: csak úgy érezhetünk bánatot, ha megtapasztaljuk az örömet is időnként.
– Nekem magyarázod? Egyedül azt felejted el, hogy ez itt az Édenkert, ahol nem mindig emberi mértékkel mérik a dolgokat.
– Ergo minden rendben, elégedett vagy.
– Én igen, nagyon is – erősítette meg édesapám olyan hangon és arckifejezéssel, ahogy a robotok szoktak beszélni.

(A regény folytatása jövő vasárnap olvasható)

Előzmények1. rész2. rész, 3. rész4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész

2017. augusztus 20.

Szóljon hozzá!