Talán egy fénykép ez az egész / Botka László

„Szerényebb fiú vagyok én annál…”

A kedvet lenne érdemes eltanulni tőle. Azt, ahogyan bejön a színpadra és a közönségből kitör a nevetés. Azt a jó étvágyú belefeledkezést a komédiázásba. Sugárzik az arca az örömtől, hogy színpadra léphet. És nem marad egy néző sem komolyan a székén. Árasztja magából azt a színházi „ájert”, ami nélkül egy színész sem az, ami, hanem csak egy szürke civil. Botka Laci mindent felhasznál az életből: eseményeket, történéseket, legfőként pedig saját kiolthatatlan humorát, játékkedvét, hogy az életet ne éljük olyan savanyúan… Láttam már tőle blőd, humortalan szöveget is előadni olyan fergeteges sikerrel, hogy csak ámultunk. Külön műfaj, amit művel. Kabaré. De olyan mesterségbeli tudással, ízléssel csinálja, ahogyan csak nagy magyar elődjei tehették.
Bródy Sándor A tanítónő próbájának szünetében beszélgetünk az öltözőben, Sepsiszentgyörgyön.

– Hogy kezdődött számodra ez a pálya? Mikor, hol, ha lehet a legrészletesebben, jó Lacika?
– Igen – mondja, és látom rajta a mikrofonlázat, sokáig készülődik, amíg rászánja magát az első mondatra. – Negyvenháromban gyakornokként dolgoztam Szatmáron a gépgyárban. Akkor még gépészmérnök akartam volna lenni. Aztán a Vasas szakszervezet keretében alakult a gyárban egy kultúrcsoport. Engem tettek meg kultúrfelelősnek. Elkezdtem játszogatni. Aztán később a Cecil klubban is felléptem. Negyvenötben csókolt homlokon a múzsa, akkor határoztam el, hogy márpedig én színész leszek. Negyvenhatban Imrédy Géza sugallatára és segítségével szerződést kaptam egy kis vidéki magántársulattól, Király László volt az igazgatója. Három és fél hónap múlva leszerződtetett Gáthy Magda, az akkor induló Erdélyi Magyar Színházhoz, ugyancsak maszekszínház volt. Turnézó társulatok voltak ezek. Vajdahunyadról indultunk el. Szeptemberben Bukarestben letettünk egy segédszínészi vizsgát, kaptunk róla igazolást, a mai napig megvan. Gáthy Magda táncos natur bursch- nak szerződtetett, ez előrehaladást jelentett akkor számomra.
– Natur-bursch?
– Akkoriban így nevezték a fiatal fiú szerepkörét. Létezett a naiva, a komika, a tragika, a prózai hős és hősnő, szubrett, bonviván, primadonna, táncos komikus, és voltak az epizodisták, a buffó-k, az apa, stb. a különböző jellemszerepek. Balla Miki édesanyja, Somogyi Lili is ennél a társulatnál volt, meg Székely Rózsi, a Darvas házaspár. Negyvenhat őszén a Zsil völgyében játszottunk. Az ottani bányászszakszervezet ötlete volt, hogy alapítsunk ott egy állandó társulatot. A karácsonyi és újévi műsorainkat még lejátsztam Nagypécskán és Nagylakon, ahonnan átmentem Zsil völgyébe Székely Rózsival együtt, az ott alakult színházhoz. Szűcs Emil volt az igazgatója. Jó erők gyűltek össze Petrozsényben: Kovács Apollónia, Berkó Gyuri, Szirmai Gabriella, Faragó Sándor, Darvasék, Nagy János. Negyvenhét decemberéig dolgoztunk itt a Zsilvölgyi Munkásszínházban. Végigjártuk a környéket, Lónya, Aninósza, Vulkán, Lupény. Petrozsényben a bányászkaszinóban volt a székhelyünk, kellemes kis terem volt, nagyon jól éreztem ott magam, sajnáltam, amikor végül is feloszlott a társulat. Abban az időben a turnézó társulatok közül a Jódi Károlyé volt a legrangosabb. Nála játsztam ezután egészen addig, amíg a színházakat államosították… Akkor szétoszlottunk, én Nagybányán maradtam a Főnix gyárnál, egy irodában könyvelőként dolgoztam, de tulajdonképpen a tánccsoport volt az én „reszortom”. Negyvenkilenc júniusában versenyvizsgát hirdetett a váradi és sepsiszentgyörgyi színház, nekem a váradi volt a közelebbi. Sok jelentkező volt ott, hatunkat vettek föl. Dálnoky Bandi, Kovács Apollónia s én is köztük voltam. Három darabban játsztam Gróf László vezetése mellett. Többet tanultam tőle három hónap alatt, mintha három évig főiskolára jártam volna. Novemberben behívtak katonának. Két évig katonáskodtam Dorohoiban. Én foglalkoztam ott a tánccsoporttal, és a reggeli kivonulás előtt én olvastam be a fiúknak a magyar nyelvű hazafias verseket. Románul egy aradi színészkollegám tette ugyanezt. Leszerelés előtt, júniusban kértem a váradiakat, írjanak, ha szükségük van rám. Semleges választ kaptam tőlük, máig sem tudom, miért. Akkor írtam a sepsiszentgyörgyi színháznak, Bokor Andor volt az igazgató, hogy amennyiben szükségük van rám, értesítsenek. Akkor már ott voltak Berkóék, Darvasék is, akiktől véleményt kérhetett rólam. Tíz nap leforgása alatt megkaptam a választ: mihelyt leszerelek, azonnal jelentkezzem náluk. Még haza se mentem, először ide indultam. A brassói állomáson Holló Ernő bácsival találkoztam, akit persze nem ismertem, csak találomra kérdeztem meg tőle, melyik vonat visz Szentgyörgyre. – Én is oda megyek, édes öcsém – felelte. Nagyon tetszett nekem a kis pipájával. Együtt utaztunk azután a vonaton. Elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek. Az első féldecimet ebben a városban ő fizette… Mikor beérkeztem a színházhoz, Bokor Andor épp rendezett, s addig hátrált a színpadon, amíg beesett a súgólyukba. Így aztán csak másnap találkozhattam vele a lakásán. Összetört bordákkal feküdt. Két évre szerződtetett akkor. Zenés vígjátéki szerepben léptem fel először. A Házasság hozománnyal című darabban én voltam a harmonikás, egy kis fiatal fiú. A közönség megszeretett. Aztán jöttek a jobbnál jobb kicsi szerepek s már nemsokára a harmincharmadik évemet töltöm Sepsiszentgyörgyön.
– Ez alatt hívtak más színházhoz?
– Váradra hívtak vissza, de állás nem volt. Mikor édesapám meghalt, Szatmárra szerettem volna visszakerülni, de az sem sikerült… Temesváron öt hónapot dolgoztam, ott szerettek volna marasztani, de én úgy megszerettem ezt a várost, hogy nem tudtam elhagyni. Talán már a szülővárosomnál is jobban szeretem.

Botka László (1927-2008)

Ahányszor kiszállásra megyünk, Botka Laci az autóbuszban mindig vigyázzban áll, mikor elhagyjuk Kovászna megyét és Hargita megyébe lépünk át. Hazafele jövet szintén. Tiszteleg a megyék előtt.

– Hogy dolgozott akkoriban a színész?
– Nem volt annyi próbalehetőségünk. Ha elhúzódott a próbaszakasz, kevesebb előadásunk volt, s akkor nem jött fizetés. Konzorcium alapon fizettek, a bevétel osztalékra ment, kinek-kinek érdeme szerint… Sokkal hamarabb kellett szöveget tanulni, nem foglalkozhattál annyit és úgy a szerepeddel, mint most. Spontánul kellett a szerepeket megcsinálni. Operettben ez nem nagy probléma. A prózára a magánigazgató is többet adott. Persze, egy klasszikus operettnél sem lehetett lazsálni. Cigányszerelem, Csárdáskirálynő, Víg özvegy, János vitéz, ezekre több időt szántak. Akkor úgy kezdődött a szezon, hogy mindenkinek volt a tarsolyában négy-öt szerep, Sok darabot kevés próbával is ki lehetett hozni. Szezon elején kihoztunk négy darabot, s amíg az ment, még kettőt, majd még kettőt, s ez alatt megint új darabokat tanulhattunk be. Így ment ez addig, amíg vagy harminc darab nem volt a műsorunkon. Ez tartott egészen márciusig, akkor már nem voltak próbáink, csak előadásokat tartottunk. Új szerepeket osztottak ki…
– És nem lehettél biztos abban, hogy jövőre is megújítják a szerződésed.
– Ebben senki sem lehetett biztos. Sőt, az is megtörtént Jódi Károlynál, hogy a fegyelmezetlen, nem megfelelő színésznek felbontották a szerződését.
– A fegyelem nagyobb volt?
– Sokkal. Nem mintha nálunk nem lenne, csak mi egy kissé páholyban érezzük magunkat… Abban az időben, ha nem volt legalább három rend ruhád, nem is szerződtettek. A zoknitól a kalapig, mindent magad kellett beszerezz, kivéve a kosztümös darabhoz való ruhákat, mondjuk a frakkot, palástot, vagy huszár ruhát.
– S ezt a fizetésedből vetted?
– Miből másból? És arra is köteleztek, hogy reprezentálj, rendesen felöltözve, tehát nem akárhogyan kellett járni az utcán. A kocsmában is ott kellett ülni, nem éppen leinni magad, de ott kellett ülni.
– Egyfajta reklám volt ez?
– Reklámot kellett csinálni a színháznak.
– Milyen szerepkörre szerződtettek téged itt, Szentgyörgyön?
– Egyszerűen, színészként. Nem dívott már akkor az a fajta kategorizálás. 1948-ban indult meg Kolozsváron a színművészeti főiskola, addig nem volt magyar nyelvű színészképzés… Szentimrei Jenő, mikor megtudta, hogy el akarom végezni, azt tanácsolta: „Tudom, hogy te már negyedik éve színészkedsz, s hallom, jól megy neked. Ez az egész dolog még olyan bizonytalan, ne hagyd el a biztosat érte, ha van hol dolgozni, ne menj.” Így aztán nem végeztem el, maradtam akkor Váradon. Most már nem bánom.
– Szereted ezt a színházat?
– Itt tanultam meg igazán ezt a szakmát, szereztem egy kis nevet magamnak, s itt játsztam annyi szerepet, hogy felfigyelt rám a sajtó, a többi színház s a film is. Talán jobb egy kisvárosban nagy színésznek lenni, mint egy nagyvárosban eltunyulni vagy eltűnni…
– Négy igazgatód volt, mióta Szentgyörgyön vagy: Bokor Andor, Kováts Dezső, Dukász Anna és Sylvester Lajos. Az igazgatók megszabják-e a társulat belső rendjét, arcélét? A színház szerinted olyan, amilyen az igazgatója?
– Általában nem… Bokor Andor egyszerű munkásember volt, de szívvel-lélekkel csinálta s igazán mindent elkövetett, hogy a színész jól érezze magát a színházában. Kováts Dezső már szakemberként, a vásárhelyi stílust akarta kialakítani, nagy belső fegyelemmel, ami jó is volt. Sajnos kissé befolyásolható volt, s akinek nem járt eléggé a szája, azt kevesebbet foglalkoztatta, vagy ha foglalkoztatta is, nem emelte a fizetését. Miatta vagyok még mindig másodosztályú színész. Dukász észrevette ezeket a dolgokat s ő emelte is, akinek csak lehetett a fizetését. Megtörtént, hogy egyszerre hét-nyolcszáz lejjel is emelkedett akkor a fizetésem. Az ő vezetése alatt lettem másodosztályú színész, de ha Kováts Dezső jobban odafigyel ezekre a dolgokra, első osztályú is lehettem volna. Hetvenegyben letiltották ezeket az emeléseket, a főiskolát nem végzettek nem kaphattak első osztályú megjelölést. Így aztán maradtam ezzel…
– Karakterszínésznek vallod magad?
– Igen. Sokkal nehezebb egy karakter szerepben öt perc alatt megcsinálni azt, amit egy főszerepben két és fél óra alatt. Izgalmasabb.
– Milyen szerep ment el melletted?
– Valamikor a Tiborcot nagyon szerettem volna, de rájöttem, hogy nekem itt Szentgyörgyön nehéz lenne. Annyira vígjátéki színésznek ismernek, minthogy az is vagyok, nehezen fogadták volna el tőlem. De nagyon szeretnék Csehovot, Gorkijt játszani, annyi remek kis szerep van bennük… Nem szeretem, mikor azt mondják, tudod, hogy ezt és ezt a szerepet ez és ez a nagy színész eljátszta már, Sophia Loren, vagy Bessenyei. Hát akkor ne tartsuk ezt a színházat, mert nálunk nincs se Sophia Loren, se Bessenyei, viszont van egy csomó jó színész!
– Próbákon mi bosszant a leginkább?
– A fegyelmezetlenség. És nem szeretem, amikor a rendezők ordibálnak. Velem szépen kell beszélni. Én egy ilyen típusú ember vagyok. Kollegáimra nem panaszkodhatom. Tisztelem őket s ők is tisztelik az én munkámat. Még eddig senkivel nem volt afférom…
– Milyen a kapcsolat, ami kialakul közted és a közönség közt egy-egy poén kapcsán?
– Ez a kapcsolat a civil életben is kialakult. Bárhová megyek, mindig nagy szeretettel fogadnak, üzletben, kávézóban. Jó kedélyű embernek ismernek. Van egy jó szokásom. Ha megbántanak, rögtön kikiabálom magam, de három perc múlva már kutya bajom. De ha én sértek meg valakit és tudom, hogy én vagyok a hibás, utána sietek és bocsánatot kérek tőle. Csak ne bosszantsanak. Például ruha, maszk, bajuszproblémáim szoktak lenni. Szépen kéri az ember és mégsem hozzák be… De ahogy öregszem, türelmesebb leszek…
– Mitől szeretsz meg egy szerepet?
– Ha közelebb érzem magamhoz, jobban érzem magam benne…
– Tehát amikor hasonlít hozzád?
– Igen. A tanítónőben is szeretem a kis postás szerepét. Vagy Tamási Hullámzó vőlegényében az adószedőt. Vagy Az elveszett levélbeli szerepemet, Dandanachét. Ezt annyi nagy román színész eljátszta már, hogy féltem is egy kicsit tőle. Nem akartam utánozni őket, másképp szerettem volna megcsinálni. Te tudod nagyon jól, hiszen együtt játsztuk. Végül nem egy kis hülye bácsit formáltam meg, hanem egy ravasz romlott öreget. A nézőtéren pedig nem röhögtek, sőt, meg voltak dermedve…
– Hol szoktál még fellépni?
– A Vadrózsa együttesnél. S néha elmegyek egy-egy divatbemutatóra.
– S oda mivégett?
– Miután bemutatnak vagy húsz ruhát s ráférne egy kis kikapcsolódás a közönségnek, előadok egy-egy humoros jelenetet, monológot. Általában a divattal kapcsolatos szöveget válogatok.
– Nem riadsz vissza attól, hogy a közönséggel más körülmények közt is találkozz, mint nagyszínpadról, színházi keretek közt?
– Sőt! Sportcsarnokban is felléptem már, vagy vendéglőben, szilveszteri műsorokban. Kétszer is szerepeltem a marosvásárhelyi rádióban, nemrég Baróton voltam egy ilyen műsorral. A tévének is dolgoztam, igaz, az utóbbi időben ritkán.
– Más-más közönség előtt kellett tehát elsütni a „poénjaidat”.
– Megérzed azt, hogyan kell. Ez ösztönszerű nálam, Csak minél könnyedébben, érthetőbben! A csíki közönség közismerten ridegebb, de ott is sikerült. Egy időben ott is fölléptem könnyűzene együttesekkel. Ezeknek a „szabálytalan” fellépéseknek is köszönhetem, hogy annyira népszerű vagyok. Mindenféle emberrel meg tudom értetni magam. Lacika, Laci bácsi vagyok nekik.
– Mikor először megjelensz a színpadon, egy előadásban, mit érzel, mire gondolsz? Arra, hogy te vagy Botka László, akit ismer és szeret a közönség, és…

Hevesen tiltakozik.

– Ugyan! Általában lámpalázas vagyok egy kicsit. Ez kell is. Sosem úgy megyek be, hogy én én vagyok, s akkor most kijár nekem a taps. Ilyet soha nem éreztem. Sokkal szerényebb fiú vagyok én annál, hogy így állítsak be a színpadra. Azt akarom, hogy a közönség fedezzen fel, nem én akarom mutogatni magam. A szerepet igen! Természetesen kabarénál más.
– Nincs egy olyan, hogy nem ronthatod el ezt a szerepet, mikor már van mögötted, mondjuk húsz jól megcsinált szerep? Tehát magadhoz mérten nem lehetsz rossz?
– Ez fennáll. De nem lehet nagyképűsködni. Ki kell izzadni, meg kell dolgozni érte. Aztán van, ami sikerül, van, ami nem.
– Az Öngyilkos-béli szerepedre gondoltam most. Mikor megjelentél, a közönség ujjongva fogadott. Mikor kijöttél, nagy taps mindig… Úgy éreztem, a közönség neked örül, személy szerint.
– Hát igen… De a komolyabb részeknél azért nem nevettek.

Botka Laci az a színész, akinek vissza kell tartania magát, hogy a közönség el ne nyúljon a nevetéstől a nézőtéren.

– Minősíti az alakítást a munka milyensége? Az, ahogyan dolgozik a színész?
– Meglátszik, ki veszi félvállról, ki dolgozik meg érte. Még akkor is, ha nem sikerül.
– Ezt nem csak színész veheti észre?
– A néző is észreveszi. Nem létezik, hogy ne tűnjék ki. Mondjuk valakinek nem rászabott szerepe van, de megdolgozott, megkínlódott érte. Ez látszik. A kritikánkról nem akarok beszélni, mert kritikusainkat valamiféleképpen megbántott embereknek tartom, akik itt akarják kárpótolni magukat. Nagyon bántott sokáig, hogy falujáró színháznak nézték le Sepsiszentgyörgyöt…
– Ennek a lekezelésnek nem volt valami alapja?
– Persze, hogy elcsigázta a színészeket a sok faluzás, s egy idő után monotonná vált egy-egy előadás. De a jó előadásainkat azért sem akarták észrevenni. Csak, amikor a Reménnyel díjat nyertünk, akkor kezdtek odafigyelni… Az a második díj tulajdonképpen első volt, mert a magyar színházak közül mi voltunk a kitüntetettek, s utánunk az akkor szintén lenézett Temesvári színház a Monserrat-tal. … Mostanában javult ez a kapcsolat a színházunk és a kritika között. Ez nagymértékben Sylvester Lajosnak, direktorunknak tulajdonítom, akit ugyan nem tartok színházi szakembernek, de kitűnő szervező, s jól tudja adminisztrálni a színházunkat. Most már…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható:

2017. augusztus 21.

Szóljon hozzá!