Bálint György bereviárium (24)

Azt hiszem, a sziklákat szerettem legjobban. Néha megmásztam őket, először bizonytalanul, városias és szemüveges félszegséggel, később bátrabban, bizakodóbban. A sziklák először símának és megmászhatatlannak tűnnek. Olyanok, mint valami bonyolult rajzú rejtvény, melynek nincs egyetlen ismerős eleme sem. Aztán a láb valahol támaszt talál: kis, kiugró darabot, mely fel sem tűnt az előbb. Az imént még reménytelenül vontad a vállad: most pedig már a sziklán állsz. Megvan a támasz, a kiindulópont. Lábad, kezed tapogatózva nyomul tovább és újabb megfogható, ráléphető pontokat talál. Aztán már csak számítás dolga az egész. Tudod, hol állsz és tudod, mi következik. Fokról-fokra biztosan, nyugodtan haladsz a bevehetetlennek látszó kősíkokon. Egy bizonyos helyzetből csak egy bizonyos lépés következik, amiben aztán nem lehet csalódni. Olyan ez, mint a nagyon fejlett sakkjáték, sőt mi több: mint a logika. Kemény, tiszta és csalhatatlan. Mennyivel biztosabb ez, mint a kövezet. Az utca kőkockasíkján nincsenek értelmes szabályok. Tévutak, kisiklások, bukások fenyegetnek. A sziklán tudod hová jutsz, a kövezeten soha. A sziklán csak az anyag számít, – a kövezeten csak az, ami mögötte, fölötte, körülötte van; csupa megfoghatatlan, hazug és veszélyes jelenség.

…Mindezt… a kövezeten gondolom. Por, szemét, köpések borítják az elfajzott kőkulik mezejét. Kilométerek ezreit jártam már rajtuk, ennyi lépéssel körüljárhattam volna a földet. Egymillió ember tapos még rajtuk. Néha fellocsolják, vagy lesöprik őket. Ilyenkor valószínűleg azt hiszik magukról, hogy tiszták. És ha valamelyikük már nagyon elúnja magát, kissé lesüpped vagy kicsorbul és ilyenkor egy járókelő kitöri a lábát. Ez a kövezetkocka egyetlen, ritka öröme. Hát igen, így is lehet élni. (Kövek)

Folytatjuk

2017. augusztus 22.

Szóljon hozzá!