Klasszikusok kézfogása: Székely János*

ÉJSZAKA

Kéken
Dereng a hold a néptelen vidéken.
A tar hegyek, mint álmodó vadak,
Mint ázott barmok, úgy párállanak,
Süttetvén sovány hátukat a holddal.
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal.

Micsoda éjjel!
Telis-teli titokkal és veszéllyel,
Szeszéllyel, szenvedéllyel!
Micsoda éjjel!
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn.

Az élők hanyatt fekszenek a földön,
Ernyedt gerinccel, szétomolva,
Horkolva, haldokolva,
Minthogyha mindet megmérgezte volna
A gyilkos est.
Foguk pihen.
Mohó nyelvükkel reggelig
A halál ízét ízlelik
Megbékélten és szelíden.

Micsoda éjjel!
Aluszik minden élő.
Álmukra hull a hold igézete.
De megpezsdül az élettelen dolgok
Különös élete.

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.
Aztán pendülve pattan szét a szikla.
Fel-felpöfög a parti szik.
A víz magától gyűrűzik.
Borzong a száraz nád, a sás,
Felszínre bugyborogja fájó
Sóhajait a rothadás
Borong a vízmosás,
Hegyomlás zaja döndül messze.
A fonnyadt fű felül a tompa neszre,
És nyújtózik.

S ki tudja, még hányféle mozgás,
Borzongás, zsongás,
Hányféle villanás, hányféle álom
Hullámzik végig most e furcsa tájon,
E széles völgy szeszélyes hajlatán,
Amelyet nappal meg se látok,
Mert nappal a hazám,
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka
Kigyúl és úgy ragyog,
Mint odafent a csillagok,
Mint az először megpillantott tájak.

Áhítat tölt el és alázat.

Igen, igen, az ismerős világot
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,
S titokzatossá bűvölt a sötétség –
A sejtelmes, az ismeretlen.

(1956)

*A szerző 25 éve halt meg, költészetének nagysága előtt e versével adózunk. (Káfé főnix)

2017. augusztus 27.

Szóljon hozzá!