Talán egy fénykép ez az egész / Borbáth Júlia

„Ha csak én érzem, az nem igazi csoda…”

Azt hiszem ő is azok közé tartozik, akikre bármilyen feladatot rábízhatsz. Magától értetődően – színésznő.

– Tudat alatt kisgyermek korom óta élt bennem a vágy, de tudatosan csak nyolc-kilencedikesen fogalmaztam meg így
magamban: színésznő leszek. Sokat jártam színházba, az iskolában meg szavalgattunk, a szavalóversenyeket mindig
megnyertem, s akkor a többiek mondták: ó, hát ő színésznő lesz… – Finom hangon mesél, szelíd nevetéssel a szája körül. Két és fél éves kisfia van, s csinosabb, mint főiskolás korában. – Apám gyógyszerészt faragott volna belőlem. Azt nem akartam, a színit viszont ők nem, mert hogy akkor elkerülök itthonról…
– Egyedüli gyerek vagy?
– Igen. – Mély sóhaj. – Apám elment Szabó Lajoshoz és megkérte, hogy „ha egy mód van rá, ne vegye fel a lányomat”, a rektor meg formálisan kidobta. „Ha nem jó, úgysem vesszük fel, menjen haza”. Hazajött. És felvettek.

Ez hatalmas élmény egy színész életében. Mikor eldől a sorsa. Mikor felveszik arra a helyre, amiről álmodik. Nem
véletlenül marad meg mindenkiben olyan élénken minden körülmény ezzel kapcsolatban.

– Kikkel végeztél?
– Toszó Ilona, Széles Anikó, Miske Laci, Rajhona Ádám, Székely Éva, aki akkor még Moldován Éva volt, Bodó Zoli,
Dobos Imre. Ez a névsor…. Én rögtön érettségi után bekerültem, még tizenhét sem voltam.
– S a főiskola után?
– Temesvárt választottam. Hasznos volt számomra, mert ott azért sokat játsztam.
– Kik rendeztek?
– Kóra Ilona, Josan Emil bácsi, Rappaport, Anatol Constantin…
– Hogy érzed, megtanított a főiskola arra, amire szüksége van egy színésznek?
– Részben. Arra mindenesetre, hogy egyáltalán mit, mihez kezdjek magammal a színpadon. Az, hogy Kovács György volt az évfolyamvezető tanárom, nagyon sokat jelentett. Verset mondani is megtanított. Nekem kellett a főiskola.
– Én sok mindenre csak a színháznál jöttem rá…
– Mert nem volt alkalmunk a főiskolán közönség előtt játszani, csak negyedéven…
– De azért mégis van olyan, aki az első percben tudja, hogyan kell a közönség szívébe férkőzni. Nekem ez nehezebb volt – jegyzem meg.
– Nekem se volt könnyű. Igazad van, akad, aki az első perctől tudja… Azt hiszem, ezt hívják charme-nak – jön a válasz.– Én gátlásos vagyok… Bár azt mondják, egyáltalán nem tűnök annak.
– Attól még lehetsz.
– Nálam nem megy olyan könnyen, én bizony bele-beleizzadok a dolgokba, amíg valami sikerül… – kényelmesen ül a
karosszékben, de nagyon megfontolja, amit mond. Látszik rajta, hogy igazán őszinte akar lenni.
– Hogy építesz fel egy szerepet, miként fogsz hozzá?
– Azért olyan van, hogy egy szerepet kezdettől fogva szeretek vagy nem szeretek, nekem ne mondja senki, hogy nincs
ilyen. Nem tudom, ha egyetértünk?
– Természetesen. Legalábbis úgy, hogy ezt jobban szereted, a másikat kevésbé.
– Ez persze, függ a darabtól, a rendezőtől, elképzeléstől… Mikor megkapok egy szerepet, elolvasom és filmkockaszerűen beugrik egy kép. Elképzelem, milyen lehet az illető figura. De ehhez nem szerencsés ragaszkodni, mert lehet, hogy nem jó az elképzelés. Mindenesetre elindít… és én hagyom magam befolyásolni a rendezőtől.

Fürkészőn néz rám.

– Attól függ milyen rendezővel dolgozol, nem?
– Olyan rendező azt hiszem nincs, aki ne szólna bele abba, amit csinálsz. Én határozottan szeretem, ha a rendező irányít. S ha jó irányba, annál inkább.
– És mikor nem? Ilyen volt már?
– Volt, de abból nem is jött ki semmi jó… Aztán volt olyan is, hogy az a rendező osztott ki, aki addig soha. És olyan
rendező, aki számít. Akkor azt mondtam magamban, hogy én most tiszta lappal indulok, azt csináljon belőlem, velem, amit akar. Bevallom: ha magamra is hallgatok, jobban sikerült volna, mint így. Megcsináltam, amit kért, de magammal nem voltam megelégedve.
– A színész mennyire szabad a munkájában?
– A rendező első perctől fogva látja, mit hagyhat rá a színészre és mit nem, illetve mennyit. Ha a színész jó és a rendezői elképzeléseket viszi tovább, akkor a rendező hagyja futni… Általában nincs megkötve a színész keze, ahogy én látom. Sőt. Inkább a színész vár nagyon sokat a rendezőtől. Nem élünk annyira a szabadságunkkal, ennek lehetőségével, amennyire ez megadatott nekünk.
– Meg lehet különböztetni a színészeket egymástól a szerint, ki hogyan dolgozik?
– Meg. Ha kiosztanak egy darabban, és tudom, hogy ezek a partnereim, már azt is tudom, ez így dolgozik, a másik úgy…
– Tehát már a színész fantáziája is beskatulyázott, nem csak a rendezőé, amikor szerepet oszt. Tehát te, mint kolléga, előre el tudod képzelni a partnered alakítását. Ez nem jó.
– Egyáltalán nem jó.
– Biztosan a kolléga is ugyanígy van velünk.
– Egy rendező mondta nekem: ne csináld mindig azt, amit várnak tőled, csinálj váratlan dolgokat. Ez okos és hatásos
lehet, de nem biztos, hogy akkor éppen az a jó… Bizonyára érdekesebb, ha én nem hagyományos módon reagálok egy
bizonyos színpadi helyzetre…
– Milyen színésznek tartod magad?
– Használhatónak.
– Akármit kérnek, bármit meg tudsz csinálni?
– Ezt senki sem tudná. De ha szerencsésen találkozik a darab, a rendező, a szerep és a színész, akkor abból kijöhet valami jó. Az ilyesmi nagyon ritka…
– Mondj egy esetet, amikor minden összejött.
– Érdekes, arra a darabra, őszintén szólva, nem sokat adtam: Ecaterina Oproiu Interjúja. Még élt Horváth Béla, akinél én nagyon sokat játsztam. Ő rendezte. Megcsinálja a szereposztást, s látom magam: parasztasszony, olyan negyven év körüli (tíz évvel ezelőtt történt!) három gyerekével a mezőn szénát takar. Várandós. Kérdeztem Bélát, komolyan gondolja? Abszolút – felelte. És életem egyik legjobb alakítása volt… Nem hittem el az elején… A bemutatón majdnem egyperces vastaps harsant fel, ami operettben megszokott mondjuk, de egyébként? Még csak felvonásvég se volt… akkor elbőgtem magam, hogy ezért érdemes volt…
– Horváth Bélával jól megértettétek egymást?
– Végül igen, de a próbák elején azonnal vitatkozni kezdtünk. Nagyon nehéz volt nekem vele dolgozni. S mégis mindig kiosztott!… Nála tényleg játszottam. Végleteket. Tudta, hogy számíthat rám. Én is úgy érzem, nem csak egyféle feladatra vagyok alkalmas. Olyan darabokra vágynék…
– Ahol olyat is csinálhatsz, amit nem hittél volna magadról?
– Igen… Én nem a szerepeken keresztül ismertem meg magam. Az a fajta vagyok, aki a saját kárán tanul. Mindenhez, amit elértem sok időre volt szükség. A színházban is. Semmi nem jött könnyen. Nem tudom, mire vagyok képes, előre, ennyire tudatos színész nem vagyok.
– Mi gátol a leginkább téged a színpadon?
– Elsősorban az, amikor még bizonytalan, amit csinálok, érzem, hogy még nem jó, ez lebénít egy ideig… Aztán
gondolkozni kezdek azon, mit lehetne tenni, hogy kijussak a gödörből… Nem szeretem az édeskést, ettől is gátlásos
leszek… Nagyon hajlamos vagyok, tudod – mondja bizalmasan – a könnyebbik megoldást választani. De mikor már jól benne vagyunk a munkában, leállítom magam, hopp! ne mondhassa a néző: tudtam előre, mit fog csinálni. Hajlamos voltam a kényelemre, a zsebből előhúzott eszközökre… de hagytam el belőle, szerencsére…
– Meg tudod ítélni általában az alakításaid értékét?
– Igen.
– Mi után?
– Ösztönből. Van, amit nem érzek át és mégis jobbnak tartom annál az alakításnál, amit átélek.
– Meg szoktad beszélni valakivel a szerep gondjait? Kollégával?
– Ez többnyire bent történik az öltözőben, próba közben, vagy szünetben. Nem vagyok zárkózott típus. Sőt. Ha
mondanak valamit, akkor én azt mindig nagyon meggondolom, elfogadom, nem utasítom vissza.
– Milyen partnert szeretsz, kivel jó dolgozni?
– Sok nevet mondhatnék. Nagyon jó volt dolgozni Péterffy Gyuszival… Csíky Bandi, Czikéli Laci, Sata Árpi, Albert Juli is jó partnerek.
– Mire van szükséged a partnertől?
– Arra, amit tőlem kap. – Nevet. – Észre, szívre, szemre, érzékenységre.. Érzéketlen a rossz partner, hideg, csak magára gondol, nem tudok közel kerülni hozzá. Akit az életben nem szimpatizálok, azzal a színpadon is nehezebb dolgozni. Nem jutunk el addig a hőfokig, mint azzal, akivel az életben is megértem magam.
– És a rendező mikor jó?
– Hogy érted?
– Többféle van. Olyan, aki azt mondja, hogy itt bejössz, itt felállsz, és itt fiam letérdelsz. Ez jó?
– Nem. Ez nem…
– És van, aki azt mondja, hogy ez a szerep lila.
– Inkább így. Mert ha nyit nekem egy kis távlatot, akkor jobban rávezet, mintha kicsinyes módon azt mondja, hogy most két lépést jobbra s hármat balra.
– Miben különböznek egymástól a rendezők?
– Hát… minőségben.
– Láttam én már angyali jó embert rossz rendezőnek…
– Szellemi hiányai lehetnek, így értem a minőséget. Attól még lehet rossz ember valaki, ha jó rendező.
– S akkor a színésznél is mindegy, hogy rossz ember, vagy…
– Abszolút mindegy. Attól még lehet zseniális színész.
– Jellemtelen is lehet? Nem zárja ki egymást a két dolog?
– A jellemtelen ember is úgy eljátssza neked a pozitív hőst, hogy fenékre ülsz és azt mondod, Jézusmária! és elhiszed neki.
– Én ezen mindig fennakadtam, mert úgy érzem, hogy nem igaz. Aki becstelen, használhatja a tehetségét rossz célokra is… Aki áruló valamilyen módon, tehát elárul becsületet, hitet…
– Attól még lehet nagyon intelligens, jó színész. Művész – nyomatékosít Borbáth Júlia.
– Nem lehet.
– De lehet. Ritka, de lehet… Kimondottan rossz ember nincs, ez egy komplex dolog szerintem…
– Szerinted mire jó a színész? – erősködöm, de már magamtól is kérdem.
– …
– Miért színész a színész?
– Egyáltalán, hogy mire kell a színház, úgy érted? – kérdi.
– Igen. Mert egyre kevésbé tudjuk, az az érzésem.

Nehezen jön a válasz.

– Nekem… mint színésznek is… mint embernek is… létfontosságú. Az életem egyik fele. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen…
– Miért megy az ember színházba?
– Illúziókért is, talán. Attól függ. Ha előre tudom, mit látok… akár dráma, akár vígjáték, nekem élmény… Nagyon jó néző vagyok. Egy előadást végignézni majdnem ugyanolyan fáradtságomba kerül, mint eljátszani, annyira figyelek…
– Általában a színészek azt mondják, a színház arra való, hogy segítse az emberek életét jobb irányba terelni…
– Nem. Szórakozni akarnak már az emberek.
– Már… És akkor ezért lennénk?
– Most már egyre inkább. Annyiféle úton-módon jön be a feszültség az emberek házába, agyába, lelkébe, hogy egyre
inkább csak ezért kell nekik a színház. Nem véletlen az, hogy vidám műsorokon és kabarén kívül nem nagyon vonz telt házat más előadás.
– Nálatok. De nálunk igen. S Vásárhelyen is.
– Akkor az előadásokkal lehet baj.
– Nem biztos. A legjobb előadások itt születnek.
– Akkor a közönséggel? – tűnődik. – A kolozsvári közönség sosem volt egy könnyű eset.
– Ha most arra gondolok, hogy nézőként mentem-e be valaha úgy a színházba, hogy nem tudtam valamit megoldani, s abban reménykedtem, hogy az előadás választ ad nekem?
– Az utóbbi időben egyre ritkábban – mondja Juli.
– Arról a kapcsolatról beszélj, ami kialakul közted és a közönség között.
– Érzem őket, hogy látnak.
– Mennyire értenek? Lekötöd őket? Olyan is van, hogy nem érzed?
– Mostanában azért nincs. Régebb volt. Nem voltam olyan biztos a dolgomban…
– Nincs olyan, hogy te jó vagy és a közönség mégis süket rá?
– Nem értem.
– Tegnap este láttam a Csongor és Tündét. Vadász nagyon jó a Tudósban. Két részeg pasas viszont végigbeszélte-röhögte az egész jelenetét.
– Felhallatszott a színpadra?
– Igen.
– Hát az nagyon kínos lehetett, de az ilyen véletlenszerű…
– Én, amióta nem jártam itthon, úgy találtam, szemtelenebb, tiszteletlenebb lett a kolozsvári közönség.
– Van egy ilyen – mondja óvatosan Juli.
– Alig tudod a saját hullámhosszodra hangolni.
– Azt hiszem, egy kicsit elhidegült. Talán mi is hibásak vagyunk ezért. Nem mindig azt adjuk, amit akarnak. És sok
groteszket kaptak, amire éppen nem volt szükségük. Nem azt a fajta színházat kapták, ami a szó jó értelmében vett
színház.
– Az milyen?
– Én például Csehovot szeretem. Vagy Gorkijt. De persze, a kolozsvári közönségnek ez sem kell. De azért nem sok olyan darabot kapott, ami jó is.
– Tehát felelősek vagyunk a közönség ízléséért.
– Ez a közönség inkább a népszínműveket szereti. Vagy a regény-dramatizálásokat. A Kőszívű ember fiainak is milyen sikere volt. De az a véleményem, ha igazán jó színházat játszanánk, a közönség bejönne… Az abszurd, a groteszk, nem kell a közönségnek. Nem veszi be. Ennek a hagyományos értelemben vett jó színház kell, és inkább vígjáték.
– A színész egyedül mit tehet a közönség ízléséért?
– A színész egyedül nem tehet semmit.
– De azt megteheti, hogy ne szolgálja ki a közönség ízlését.
– Nem kellene olcsó dolgokat játszani. De időnként rá vagyunk utalva. Meg kell élni. Az lenne az ideális, ha a könnyű
műfaj is nagyigényű lenne, ugyanakkor szórakoztató is. Nem mindig Az ember tragédiájára kell koncentrálni…
– A színpadi csodáról mi a véleményed?
– Az a legsikerültebb színpadi pillanat. De ha csak én érzem, és a közönség nem, akkor az nem igazi csoda.
– Csak micsoda – nevetünk össze.

Már vacsora után:

– Visszatérve a kérdéseidre, azt hiszem, én ösztönös válaszokat adtam.
– Nem baj.
– Nem úgy adtam a válaszokat, hogy mi lenne okosabb, vagy intelligensebb, vagy mi lenne furcsább, elütőbb a sablontól. Csak azt mondtam, amit érzek.
– Azt is kell.
– Nem mindenki azt mondja.
– Gondolom, kiderül, ki mikor hazudik.
– Nem biztos.
– Lehet, hogy át tudnak ejteni. Mondták már nekem is, hogy valakinek minden hülyeségét bevettem… Én nem tudok
utánajárni mindennek, amit a színészek mondanak. Ha hazudik, én is csak azt írhatom, amit hazudik. De ezek előbb-utóbb kiderülnek.

Közben hazaérkezett Borbáth Juli kisfia. Búcsúzáskor a kapuban még tíz percig beszélgetünk az Aranyember-béli
Atháliájáról. Egy próbáját láttam, és élénken érdeklődik, mit kellene másképp csinálni, esetleg mire nincs szükség. A szerep foglalkoztatja, sokkal inkább, mint ez az „interjú”.

Legyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható

 

2017. augusztus 28.

Szóljon hozzá!