Oláh István: A többit majd, ha ideje jön

Zavaczki Valterről jóformán senki nem tud semmit, és nem pusztán azért, mert teljesen hiányzik belőle a művészekre jellemző nem mindig ellenszenves magamutogatás. A Jézus-kilátó, a Székely Kálvária és most egy második mind a keze műve, és ő utál szerepelni, protokollra járni, annál inkább dolgozik, rendszerint reggeltől estig. Oszlassuk az arcát takaró homályt. Megéri.
– Apám cipszer felmenői az osztrák-lengyel határ közelében éltek Ő Felső-Visón, fadöntő vidéken volt üzletes. Anyám lengyelfalvi, a tengeren találkoztak, szezonmunkára ment. Két évre rá megházasodtak. Tíz hónapos voltam, amikor hazaköltöztek Lengyelfalvára. Aztán eladott német lett, 1987-ben ment ki. Kérte, engedjék a családot is, de minket elvágtak vagy háromszor. Anyám megunta a cirkuszt, férjhez ment megint. Testvérem kiment 90-ben, én maradtam anyámmal. Beálltam az állattartásba, a mezei munkába. Tizennégy éves koromig voltam gyerek, utána hirtelen felnőttem. Visszaadtak földet, birtokot, hajnali négykor indultam kaszálni, este tizenegykor a szekérből a szénát még felhánytam az odorba. És építkeztünk. Én akkor még készültem Németországba, a tanulást se vettem valami komolyan,végül szakiskolába mentem. A fafaragást, asztalosságot szerettem. Tinisztárokat, együtteseket rajzoltam osztálytársaimnak fagyiravalóért. Tanfolyamra jártam, Tankó Berci bácsihoz. Ott kezdtem komolyabban. A fásládából kivettem egy csutakot, emberfejet faragtam. Következő órán Berci bácsi megkérdezte, ezt ki művelte? Ijedten jelentkeztem. Megnézett, kiment, hozott egy még nagyobb csutakot, ismételd meg! Ideadta a vésőit, és aztán egyre nagyobb csutakokat hozott, de domborműveket. táblaképeket is faragtam azontúl. Hároméves volt a tanfolyam. Gyalupadot vettem, vésőket. Szabad időmet ezzel töltöttem. Akkoriban indult Magyarországról az invázió. Jó forgalmas idő volt. Barátom nógatott, hogy tanuljak tovább. Estibe iratkoztam, Mellette faragtam, lépcsőket. Építkezéseken, nyaralókban dolgoztam. Kitanultam a csempézést, falazást, a kőművesmunkát. Vége volt az estinek, nem néztem meg, hogy sikerült vagy nem az érettségi, elmentem Nagyváradra, akkor indult az egyetem. Órákat vettem a felvételi előtt, mert nem jártam művészeti középiskolát, és azt mondták, esélyem sincs. Kétszeres győzelem volt a vizsga: tényleg nem voltam művészetis és én voltam az egyetlen magyar az évfolyamon.Bejutottam! De a neheze akkor kezdődött, támogatás híján. Volt úgy is, hogy számolgattam, még két napra való kenyerem van. Utána… Szerencsémre találkoztam egy múzeumi restaurátorral, régeni volt, magyar, ő szerzett nekem állást. Biedermeyer bútorzatot restauráltam főleg, addigra kifogyott a barokk meg rokokó. Olasz megbízóm volt, reggel ötkor keltem, nyolcig dolgoztam. Onnan be az egyetemre, majd vissza, éjjel kettőig megint. Négy-öt órákat aludtam. Néha bentlakásra se telt, az egyetemi műhelyben húztam meg magam. Reggel amikor jött a többi, már dolgoztam. Amikor kenyérbe estem, restauráltam, volt egy kis szobám. Napi negyven kilométert bicikliztem. A dékán szobrász volt, sokat segítettem neki a mintázásban. Ígért asszisztensi állást az egyetemen, de engem nem vonzott a katedra. Két év munkájából, a restaurálásból megvettem egy másodosztályú tömbházlakást Váradon. Az asszonyt és a gyereket, akkor már megvolt a nagyobbik, felvittem. Ez negyed-ötödéven volt. Változatlanul nem aludtam három óránál többet naponta, amikor a nyers kosztot tarthattam. Amikor kenyeret is ettem, öt-hat órát kellett pihennem. A vizsgamunka a család volt. Kőben, fában, gipszben készítettem el.


Hazakerülés, európázás

Lengyelfalván, még építkezés volt, építkeztünk, a felső szint üresen állt. Menjek haza, mondták, gazdálkodni. Öt év alatt egy buliban nem voltam, gondoltam, az egyetemi záróbankettre elmegyek, de oda se érkeztem, mert két óra múlva indult a vonatom. A lakást eladtam azon a nyáron dupla áron, úgy rendbe szedtem. A pénzt az otthoni építkezésbe tettem. Lengyelfalván kezdtük újra az életet. Felötlött bennem, a Pallóban fogok tanítani. Aztán mégis kimentem Németországba, egy hónap alatt megkerestem egy év itthoni fizetését. Kis ideig szobrászkodtam, de inkább kőkerítést, csempét raktam, padoltam. Úgy számoltam, ha egy hónapot kinn dolgozom, tizenegyet fejleszthetem magam. A következő évben Spanyolországba mentem, képkereskedőnek. Kínai portékát kellett elsóznom a vevőknek, nem ment, hazajöttem. Megint Németország. Pályáztam a József Attila-szoborra, ott van Székelykeresztúron, a központban. Sírkövet faragtam, szökőkutat megrendelésre. Aztán hogy évente egy-két szobor bejött, többé nem mentem Németországba. Elköltöztem Lengyelfalváról. Feleségem édesapja vasutas volt, megvettük ezt az indóházat Udvarhelyen. Sokan pályáztak rá! 1897-es épület, mindent újba kellett tenni. A rossz kerítésre könyökölve bebámultak udvari „műtermembe” a vonatra várók. Vettem húsz méter fát, lezártam a látványt. Egy autó összetörte a korlátot, az udvarban kötött ki. Azóta masszív kőkerítés hasítja ki a világból, ami a mienk.


Jézus- kilátó, és amire nem számítottam

Akkortól húzódtam visszább. A kilátó körüli hercehurca után. Addig jobbik arcát mutatta minden. Még negyedévesen terveztem Lengyelfalvára az Orbán Balázs-szobrot. Utána József Attila, majd Tompa László következett. Bogárfalva, Fatimai Szűz Mária, ötméteres faszobor. Móra Ferenc, Bethlen-negyed. Millenniumi emlékmű. Bányász-emlékmű, Lövétebánya. Árvízi emlékmű. Bethlen Gábor- dombormű, itt a városban. Első világháborús emlékmű, Lengyelfalva. Hajdó István főesperes szobra ugyanott. Firtosmartonos: Gálfi Mihály. Patakfalva: háborús emlékmű. Cegőtelke: Vörösmarty. Csíkszereda: Nyerges-tetői csata. Udvarhely: Rákóczi. Kézdiszentlélek, Szent István-szobor, a falu központjában, 2009-től áll. A turul-szobor idén május 26-ra, a Battonyai Városnapokra készült. Acél. Két és fél méter magas, ugyanannyi széles a madár, kovácsolt, hegesztett. Ez az első nagyobb munka, ami kirepült a határon. De a legeslegelső Visegrádon van, fából, még az egyetem előtti időkből. Köztéri parkban áll.
Igen, a kilátó.Ez a története: 2013-ban vagy 14-ben Magyari Árpád, a megbízó, kivitt a magaslatra, ahol még mindig van két kereszt, őszönként a betakarodás után a környező falvakból zarándoklat indult oda fel. Azt mondta, szeretne egy Krisztus-szobrot, de kilátó is legyen. Otthagyott, barátkozzam a hellyel. Felmértem, több ezer változatot készítettem. Rajzoltam, dobtam el. Rajzoltam, dobtam el. Este a családban egyszer csak úgy bevillant az egész. Volt, aki mondta már miután megvolt, hogy ez a riói Jézus-szobor másolata. Nem volt igazuk. Nekem tulajdonképpen mindvégig harcolnom kellett, hogy ne befolyásoljon. Legkönnyebb lett volna a szoboralak két kezét kitenni. De az zavarja a kilátást, meg tényleg olyan, mint a riói. Álló szobrot képzeltem el, amint a Föld fölött magaslik. Ő nem egy szomorú Jézus, sem a pantokrátor, a tanító. Nonfiguratívat se lehetett. A székelység, világ- és vallási képe okán enyhén szólva felháborodik, ha ilyesmivel állok elő. Bele kellett helyezni a tájba. Dombcsücskön van, előtte meredeken lejt a bokros rész. Muszáj volt legalább egy húszméteres alakban gondolkodni. Ezt csak távolról lehet nézni. Tízméteres rúdra tűztem fel a piros pólómat, ezzel a pólóval mértem be a térhatást. A számítógépen fotomontázsokat, képszimulációkat futtattam le, újólag meggyőződhettem, húsz méter alatt nincs értelme az egésznek. Meghánytuk-vetettük Magyarival, azt mondta, dolgozzam tovább. Hogy időálló legyen, eleve inoxban kalkuláltam. A vas olcsóbb, de rozsdásodik. A bronzot, rezet lelopják, befeketedik, Lucifer lesz belőle. Háromszázötven köbméter beton ömlött az alapzatba. Az álló alakot acél merevíti. A kezeket és a fejet itt, az udvaron készítettem el. Az inox palástot a Nyko kft.-nél idomítottam a vasvázra, ők készítették a vázat, galvanizálták.A művelet így szakaszolható: előbb elkészült a makett gipszből, utána hungarocellből felnagyítottam az udvaron, majd az inox változat. A tervezéssel együtt három évembe telt. Mit mondjak, mellbevágott ami utána jött. Azóta se engedtem be újságírót, kamerást. Korábban jöttek, videóztak, minden a fenét csináltak. Annyira kiábrándultam, hogy többet senkit, a kapumon belül. Különös, hogy aki letett valamit az asztalra Erdélyben és Magyarországon, még mind dicsérte. Itthon meg kabaréztak. A műtermi makettet látta a Képzőművészeti Lektorátus művészeti vezetője és két Kossuth-díjas szobrászművész, lezsűrizték szakmailag. Egy észrevételük volt, a palást két textúráját középen kereszt fogja össze, már csak az egység harmóniájáért is. A vázlat a Makovecz Imre kezébe került. Annyira megtetszett neki, hogy kápolnát tervezett a közelébe. Hadd tisztázzam, mindvégig Magyari Árpád volt az egyik fő támogató, a másik pedig társa, Péter János. A malomfalvi László Zsolt érdeme, hogy út van kifelé, a földmunka, a szobor alapzata az övé, tiszta ingyen vállalta mindezt. Ő építtette Bogárfalva templomát is, akkor jöttünk össze, amikor a Fatimai Szűz szobrát faragtam. Annyira szívügyük lett a kilátó, hogy szándéklevelet írtak Gyulafehérvárra, mire onnan azt válaszolták, nem támogatják, de nem is ellenzik. Írtak egy második levelet, hogy semmi segítséget nem akarunk, erre pozitívra fordult az egész. Még egy négyezer lejes büntetést is fel kellett vállalni. Két szint fel volt építve, leállították, helikopterrel jöttek látni, tényleg leállítottuk. (A neten légi felvételt láttam, azért mondom.) Ha akkor nem lesz akkora cirkusz, tán Makovecz is ott lehetett volna az avatáson, mert hamarabb meglesz. Nyár végén meghalt, a tervezetthez mérve késve, következő év augusztusában avattuk fel a kilátót, a felesége jött el.


A Kálvária
Közeli ismerőstől hallottam, hogy akarnak egy kálváriát az Ugronok. Lengyelfalva felé, a kápolnánál, nekem kedves az a táj. Gyalog jártunk be iskolába, egyenesbe vettük, a Gosztáton keresztül, mert két kilométerrel rövidebb volt. Legtöbbször nyakig sárosak voltunk, de almával, körtével teleettük magunk. Megnyertem a pályázatot, 2010–11-es a történet. Két kihívással számoltam: elég távol lesz a várostól. És úgy kell figurálisat csinálni, hogy ne kelljen magyarázni. Szobrász vagyok, az alakábrázolást szeretem. Ne legyen fém, amit elhordanak. Stonehenge kövei. Igen, a kő. Ne legyen szokványos ábrázolás. Az arccal és kézzel minden kifejezhető, én azt mondom. A mimika és a gesztus!Tonnás-másfél tonnás kövekben. Hegyaljától spirálisan a kápolnához. A kő kézdiszenetléleki, perkői, a Szent István-kápolna alatt van a kőfejtés. Kvarcit. Bő negyedévem volt, hogy elkészítsem, két stációt nem is tudtam befejezni. A tizennégyből tizenkettő meglett az avatásra, végül pünkösdre készült el a teljes kálvária. Ami nemcsak kálvária, hanem székely és magyar kálvária. Az egyik stáción a tatárjárás évszáma, a másikon Mohács, Trianon , majd 1944,1956. Jönnek az anyaországból, egyre többen, a dátumokat értelmezik. Amellett hogy szakrális, politikai is, mert nemzetünk politikatörténetének mérföldköveivé váltak így a stációk. Kivittem a képzőművészeti bizottságot ide is, azt mondták, ha kérjük, megadták volna a segítséget. Jakubinyi érsek úr járt udvaromon, megnézte a stációkat, tetszett. Herczeg Ágnes, aki a kertek, a területrendezés szaktekintélye, szintén pozitívan véleményezte. Különben ő a székelyföldi népi fürdők felújításában, több: felélesztésében vállalt szerepet. A budai, a visegrádi vár beltelkét, a csíkszeredai Mikó-vár kertjét is ők rendezték be.


A második kálvária
Jézus Szíve búcsújára, június 25-ére készült el. Nehéz a hegyre kimenni, Makovecztől kaptunk egy kápolnatervet, a kivitelező is megkerült, ezt a helyet szeretnénk összekötni a kilátóval. Az ember megérkezik, leparkol a kápolna előtt, és a stációk mentén közeledik a Krisztus-kilátóhoz, ami a tizenötödik stáció lenne, a Föltámadás. Már a tizedik magasságában belekapcsolódik a csíksomlyói Mária-út. Tizenkettő már megvan, a két utolsót faragom. S a helyszínre szállítás! Első perctől világos volt, nem rongáljuk a természetet, és arra is kell gondolni, a kálváriát nem kocsiból nézi s nem úgy járja az ember. No, fejezzük itt be. A többit majd, ha ideje jön.

2017. augusztus 29.

Szóljon hozzá!