Bangha Mónika: Szinkronicitás

Egy Csontváry-kiállítás margójára

Az egyik do­log, amit na­gyon sze­ret­tem rövid tárlat­ve­zetői létem alatt, hogy más le­het­tem, mint ami, aki valójában vol­tam, közben meg a leg­inkább önma­gam. Olyas­mit csináltam, ami lo­gi­ku­san nem követ­ke­zett a „szak­mai” előéle­temből, közben pe­dig va­la­mit, ami a leg­inkább passzolt hozzám: em­be­rek­kel kap­cso­lat­ba kerülni, meg­osz­ta­ni in­formációt, (élet)ta­pasz­ta­la­tot, gon­do­la­to­kat ébresz­te­ni, kom­mu­nikálni, kont­rollálni és spontánnak len­ni, igen, egy­szer­re, gyönyörködtet­ni és gyönyörködni, stratégiákat al­kal­maz­ni, pil­la­na­tok alatt válta­ni, szolgálni és meg­határoz­ni, fo­lya­ma­to­san adni és töltődni. Tanárként működni a szó job­bik, em­be­ribb értelmében, nem középis­kolás fo­kon, középis­kolások­nak is.

Iden­titáske­resésem leg­na­gyobb kátyújában, ami­kor emigráns és ősho­nos székely egy­szer­re vol­tam, már csak emlékei­ben tanár, amelyről an­nak idején azt ta­nul­tuk, hogy egy éle­tre szóló hi­vatás, vagy anya, akitől már számon kérik, hogy mit csinál, de legfőképpen én ma­gam kérem számon, én ma­gam nem bocsátok meg, no meg még egy pár ínyencség is segédtanítótól din­nerlédiségen át aro­ma­te­ra­pe­utáig – egy­sze­ri­ben meg­ne­vez­hető sze­rep­ben találom magam, ve­zető sze­rep­ben, tárlat­ve­zetőiben. Fo­kozódó érdeklődéssel köve­tem, ahogy találgatják, ahogy el­he­lyez­nek, itt­hon ez még inkább létszükséglet, ezt von­szo­lom én is ki­kerülhe­tet­lenül, óvónéni­nek néznek, tanítónak, pszi­cho­pedagógus­nak, tanárnak, ez utóbbi­aktól jött talán a leg­na­gyobb dicséret: mint­ha egy szu­per ma­gyarórán vet­tek vol­na részt! Művészettörténeti végzettsége­met meg sem kérdője­le­zik, csak messze ne menjünk a témától, sze­rencsére a terelést is­me­rem, ez általános bölcsész-jel­lemző, no meg ke­let-európai, nem mint­ha nem val­lanék, ha arra kerül sor, de a varázslat megtörése nem köte­lező ilyen színfa­lak előtt.

92 éves bácsi egy cso­port­ban, tud­tom­mal a leg­idősebb láto­gató (egy néni is ugyan­ezt a kort je­len­tet­te, bár nőknél, ki tud­ja), mindjárt az elején szólnak, hogy na­gyot­hall, fi­gyel­jek ki­emel­ke­det­ten rá. Ha­mar ki­derül, talán a leg­utolsó akire külön fi­gyel­ni kel­le­ne, fel­ve­szem a har­ma­dik hang­fekvése­met, mégis­csak je­lent va­la­mit a tanári múlt, no meg az anyalét, nincs az a tömeg, amit ne tudnék túlbeszélni, hogy szépen fo­gal­maz­zak, hát még ha fi­gyel! A bácsi márpedig fi­gyel, job­ban, mint bárki más, egy fi­a­tal alá tol­ja a székét, azt mond­ja, neki még lesz ide­je ülni, majd feküdni is, szívja min­den sza­va­mat, mo­so­lyog, bólo­gat, a pe­dagógu­so­kat is így le­he­tett kiszűrni min­den cso­portból, nem a ko­ruk mentén, ők tudják a leg­inkább mi­lyen fon­tos a vissza­jelzés, mi­lyen szárnya­kat ad, mennyi­vel job­bak, többek leszünk az el­fo­gadó te­kin­te­tektől. A sorstársak és az idősek.

Magácska mos­tanában végzett, úgy-e, Ko­lozsváron? Te­szi fel mindjárt a kérdést az első adandó al­ka­lom­mal keményen végigállt egy órás utazás után. Jaj, nem va­gyok én olyan fi­a­tal, mon­dom, no meg művészettörténész sem, de jól esik, hogy ezt gon­dol­ta. Hát maga csak olyan hu­szonéves le­het, mond­ja, ami­kor rákérdek mennyi­nek lát. Las­san a duplája, pon­tosítok, és elképe­lem, hogy abból a távolságból ez már nem is bók, ha­nem egy­faj­ta össze­mosása a világnak, a szi­mul­ta­ne­itás meg­bomlása a lényeglátás előnyére, ahol már nem az a tét, ami amúgy, a re­la­ti­vitáselmélet egy ma­gas foka, gya­kor­lat­ba ültetése, a kap­kodós, aggódós világ be­he­lye­tesítése va­la­miféle örök fi­a­talsággal. Azaz mégis­csak bók, szándék, nem tévedés, az az iga­zi ódi­vatú, ami még vagy már nem to­la­kodó, nem idétlen, ha­nem mo­soly­fa­kasztó, szívet me­len­gető. Va­la­mi régi világ éledése egy ért­he­tet­len zárójel után, ahol érdeklődünk a másikról, biz­tosítjuk őt a közösségünkről, örülünk ha jó lesz tőlünk a nap­ja. Mint a tanárok bólo­gatása a ka­masz­bam­baság ki­egyensúlyozására.
Érzi az össze­akasz­kodást, foly­tat­ja: és maga mennyit ad ne­kem?
Most nem le­het csal­ni, érzem, túl össze­me­le­ge­dett a lelkünk, túl nagy volt az össze­ka­csintás még egy fi­nom ha­zugsághoz is. Az a hely­zet, hogy ne­kem már meg­mondták, mon­dom, de tud­ja mit? Ön 20-al ke­ve­sebb­nek nézett, én is le­vo­nok 20-at. Őszintén, nem le­het több het­vennél!

Eb­ben ma­ra­dunk. Végig­gu­rul a ka­ca­ja a ter­men, gomb sze­mei ra­gyog­nak. Majd 40 évem súly­ta­lanná válik, trükkösen le­vonódik, 20 in­nen, 20 on­nan, min­den ad­di­gi iden­titásom felfüggesztődik, színes pil­langóként röpködök az ötös te­rem­ben az al­ko­nyat fénye­i­ben fris­sen sza­ba­dul­va bábomból, és mint­ha va­la­mi han­got is hal­lanék, mint Csontváry a pa­ti­ka előtt ilyentájt:

Előtted az élet, ráér még leülni.

Forrás: eirodalom.ro

2017. augusztus 29.

Szóljon hozzá!