Bálint György breviárium (33)

Fiatal kínait állnak körül az emberek a Rákóczi úton. A kínai micisapkát visel és színes papír-virágokkal játszik. Ez a játék a keleti találékonyság komoly teljesítménye. Laposra préselt sokszínű papírharmonika, két vékony pálcika van a végén. Egy ügyes mozdulat a pálcikákkal és a lapos harmonikából exotikus virág lesz. Ha megrázzuk egy kicsit a virágot, új alakot vesz fel és ha megint megrázzuk, megint más lesz az alakja és más színeket mutat. Ez az egész.Olyan egyszerű és rafinált, hogy nem lehet abbahagyni. Piros, zöld, narancs és fehér papírt vágtak ki és ragasztottak össze valami rejtélyes rítus szerint, hogy azután egy billentésre mindig tarka és különös formájú virág nyíljon ki a pálcikák végében. Csak keletiek találhatták ezt ki, keletiek, akik a végtelenségig türelmesek és sokra értékelik a haszontalan dolgokat. (…)
A fiatal kínai ferde szemére húzott sapkában áll a járda szélén, háttal a kocsiútnak és pontosan ugyanazzal a mozdulattal varázsolja elő ugyanazokat a virágokat. Időnként varázsigét hallat. „Tiz fillél” – mondja csengő hangon és „l”-lel, mert a kínaiak sok mindenhez értenek ugyan, de az „r” betűt nem tudják kiejteni. Mindenki vesz tőle virágot. Egyik kezével játszik, a másikkal villámgyorsan odaad egy játékot és elveszi a pénzt. Komoly felnőttek állják körül, gyanakvó, nehéz pesti emberek. Ünnepélyes arccal játszik és ők ünnepélyes arccal nézik. Szótlanul, csodálkozva addig bámulják a kínai játékot, amíg végül vállat vonnak és megveszik. Aztán lassan megindulnak és mélyen elgondolkozva, nehézkes kézzel billegetik a kis virágokat. Mi történt itt, miért vették meg és miért játszanak elmerülten, – ezt senki sem tudja.
A kínai egész nap ezt csinálja, valószínűleg már évek óta. Eljött Kínából és most idegen országokban vándorol apró játékaival. Körülbillegeti a Földet, mozdulatlan arcával és hiányos nyelvtudásával és csendesen, feltűnés nélkül játszani tanítja az embereket. Beszélni nem lehet vele. „Tíz fillél” – feleli kissé zárkózottan a hozzá intézett kérdésekre. Semmi derű, semmi ellágyulás nem játszik rajta játék közben. Ez érthető is: kínainak lenni nem a legkellemesebb dolog. Előnyösebb helyzetek is vannak az életben. A legtöbb kínai szomorúnak látszik. Sohasem felejtem el azt a rongyosruhájú, idős kínait, akivel egy idegen város postahivatalában találkoztam, a „Poste Restante”-ablak előtt. Nekem két levelem jött, neki egy se. Egy pillanatig lesujtottan állt, elképzelhetetlenül magányosan, tétova, szerény mosollyal, aztán elment. Szerettem volna nekiadni az egyik levelemet, de attól tartottam, hogy nem sok hasznát venné. (…)
A kínai hirtelen abbahagyja a játékot, zsebre vágja a virágokat, ijedten pislant hátra és gyorsan eltűnik a tömegben, mint egy üldözéshez szokott ideges, apró erdei állat a fák között. Rendőr közeledik a sarok felől. Mire ideér, már semmit sem talál, csak egy-két járókelőt, kínai virággal a kezükben. Nagyon gyanakodva, nagyon bizalmatlanul nézi a színes kis holmit, aztán lassan tovább megy, de időnkint még visszafordul, összevont szemöldökkel. Én is tovább megyek. Ugy látszik, hiába minden. Hiába a játék naív és művészi értelmetlensége, – a gyanú elől nem menekül. Szerzőjének kár volt ügyelnie, hogy ne fejezzen ki semmit. Hat, – tehát megbízhatatlan. Ez a szabály: Világos és kikezdhetetlen, mint egy természeti törvény. (Az idő rabságában, 1935. május 30.)

Folytatjuk

2017. szeptember 1.

Szóljon hozzá!