Bölöni Domokos: Ászkon pirított szerelem

Kedvesem! Nem is tudom, hogyan hozzam tudomásodra, mennyire szerettelek. Talán megteszi ez a ködbe burkolt kis emlékezés. Te minden bizonnyal felismersz, de lehet hogy másoknak is az eszükbe jutok.
Erdélynek abban a részében „muszájtanárok” járták a falvakat, hogy magyar diákokat toborozzanak anyanyelvi iskoláikba. Úttalan utakon, elvadult tájon, „farkasfoggal marasztaló” hegyi ösvényeken jutottak el Hozzátok is, annak a székely tanítónak köszönhetően, aki egykor maga is ágról szakadt „kisharisnyás” csóró gyermekként vágott a nagyvilágnak.
A befogadó iskola kollégiummal (bentlakással) kedveskedett kis jövevényeinek. Szüleink hazulról kuporgattak-fizettek havi százötven lejt (akkoriban egy pár bakancs négyszáz lejbe került), hozzájárultak a táplálásunkhoz négy kiló liszttel, öt tojással, fél kiló zsírral, szalonnával, a világításhoz petróleummal. A petrót Víder úr boltjában vették, nem kellett sok kilométeren át cipelni, mint az élelmet. Víder urat az emberek mindközönségesen csak Veder úrnak titulálták, a Víder ugyanis vidékiesnek, tájízűnek tűnt (sajátos olvasatukban).
A nevelőnőt egy traktorista vette kézhez. Édelgéseikből lestük el, amit lehetett. Mégis: modellt a szerelemre inkább a moziból nyertünk. A koszos kultúrhodályban dalolta Rádzs Kápúr minden második este: Német sapkám van nekem, / Indiai a szívem. / Áááá, áááá, áááá, áá. / Áááá, áááá, áááá, áá.

Nagyszerű voltál Noé szerepében. Még megrázóbb volt a Jézus kálváriája, ahogy Te újjáélesztetted azt. A bűnbánó Magdolna szerepét huncutságból osztottad rám, mert csak Te ismerted közelebbről a Bibliát. Miután sikerrel loptunk fél ágyásnyi retket a pap kertjéből, bankettet rendeztünk. Szabadságunk határtalannak tűnt. A nevelőnőt magához rendelte a párttitkár, de az aktus valahogy nem fejeződhetett be, mivel a kövér lator házsártos felesége – egy sunyi hívás nyomán – épp a bigmaci pillanatban rontott rájuk…
Vacsoránk zavartalanul főtt a bográcsban. A bozóttal, gyommal benőtt faluszéli udvaron nagy tábortüzet raktunk, és az Isten mellett mi, lányok, csak Téged imádtunk.
Öreg estére kelve válladra kanyarítottad az ágytakarót, a processzus két gólyaláb egymásra helyezésével már-már inkvizíciós sereg látványát előlegezte, és a „Női Háló” termébe már a kollektivizálás dramaturgiájából ismert „küldöttség” élén léptél be. Ott irultam-pirultam az első ágy mellett, félig meztelenül, piciny mellecskéim tüzesen feszítették háziszőttes réklimet, jaj, és mikor – a szertartástól eltérve, teljesen váratlanul! – megcsókoltál, térdre estem. Magadhoz emeltél, ölelkeztünk tapasztalatlanul, mint az árvaháziak. „Ászkon pirított pulykaszar… „ – énekelted, és átszellemült képpel engedélyezted „alattvalóidnak”, hogy kuffervizitet tartva elsuvasszanak mindent, ami „romlandó”…
Nem éreztem semmit: úgy értem, fizikailag. Pedig a nagyok mindennapi témája az élvezet. Pircsa Mági szerint az életnek
nincs is egyéb értelme. Ha mégis, akkor totál eronát. Én azt éreztem, hogy velem vagy. Azóta náturálmente, milliószor közösültem különféle potenciálú férfiakkal, orgazmusom mégsem hasonlítható ahhoz, amit akkor VELED (nem) tapasztaltam.
Amikor mintegy szentté avatva „szűztelenítettél”.
Az Isten imáját ma is Tőled tudom. „Miatyánk, ki vagy a Mennyekben…” Zeng édes gyerekhangod az ál-szentmisén. Ahogyan parasztosan parodizálsz. „Ászkon pirított pulykaszar” – kántálod. „Egyél meg egy lábassal, / Hat nagy vájlinggal…” Begyulladtam ezek miatt. Nem tudtam, mi az: ászok meg vájling.
Férhez adtál – Fuszulykás Andrishoz. Amit az Isten megköt, azt ember el ne oldja. (Garázda volt, vert, felakasztotta magát.) Andrist kellett mondanom – a Te nevedet kiáltottam a lelkemben.

Valakik kiverték a biztosítékot, vaddisznók rontottak ránk.
Szétmarták a szívemet s a számat. Apám bosszút szomjazott. Csitították civil fogdmegek. Betört néhány koponyát, öt évet sóztak rá. Cipeltek volna orvoshoz, anyám nem engedte.
A bentlakásban már nem lehetett sem helyem, sem maradásom.

Lettem, aki lettem, senki.

Levélimám emlékedet idézi. Édesem. Drágám! Miért hanyagoltál, míg tündökölt hamvas lányságom? Szerettelek volna igazi férfi voltodban, tömjénes-mirrhás, illatozó érett-gyümölcs-ágyékom vendégeként fogadni imámba Téged, csak Téged – és élvezni átszellemülten, miként vad csikóként tobzódsz csiklandó gyönyörömben! Erdély Tövismadara, szerettelek. Tested csodáit most lelkem vásznára festem. Vajha volna hely Odaát, ahol zavartalanul átsugározhatnám Neked őrzött, máig hamvas, szemérmes MINDENEM.

Ne legyen nyugtod nélkülem.

Aláírás: Bereczki Lídia
(álnév)

2017. szeptember 2.

Szóljon hozzá!