Bálint György breviárium (35)

Faluról falura, fürdőhelyről fürdőhelyre jár társulatával a vidéki bűvész és szabadtéri előadásokat rendez, melyeket izgalmas, színes plakátokon hirdet. Társulata egy magas, szőke, tuberkulotikusnak látszó asszonyból, egy fiatal gömbölyűbb nőből és két kis gyerekből áll. Mutatványait nagy szóbőséggel hirdeti a plakát, mely a produkciót így foglalja össze tömören és sokatigérőn: „Rettenetes csodák!” Körülbelül huszan ülünk a nézőtér deszkapadjain a Mátra tövében, részint pesti turisták, részint negyedik gimnazisták a közeli városból…
Kissé megzöldült frakkot visel a bűvész, itt kint a zöldben. A frakk szárnya rövid, úgylátszik pár évvel ezelőtt kirojtosodott és ezért levágta a végét. Kis fekete bottal hadonászik és szakadatlanul darálja a vicces szöveget. Magyarázza a trükkjeit, humorosan a dolgok mellé beszél, mosolyog, legyint, mint multszázadbeli francia vígjátékok „kozőrjei” és rettenetesen fáradtnak látszik. Beesett arcú fekete fiatalember és valamikor igazi humora lehetett, körút-széli, de nem kellemetlen, sajátos pesti humora. De most a nevetése néha megtévesztésig hasonlít a köhögéshez. „Ugyebár – mondja gyakran és indokolatlanul – rohan az élet, úgyebár, hölgyeim és uraim, ezt tessék utánam csinálni, gyerekjáték az egész” – hadarja, miközben tojást ver és lisztet hint egy zavartan mosolygó legény kalapjába és aztán kész süteményt emel ki belőle. Ügyesen dolgozik, nagyon tudja a bonyolult és örök bűvésztrükköket, melyeknek évszázados hagyományai vannak és mégis mindig meglepőek. Könnyedén veri a tojást a kalapba, hanyagul tüntet el zsebórákat a tenyerében és húzza ki őket egy Klein úr nevű riadt, pápaszemes gimnazista hóna alól, aki egy meggondolatlan pillanatában égő füllel jelentkezett médiumnak a nézőtérről. Minden mozdulata hanyag és könnyed, és minden mozdulata mögött érezni a lihegő robotot, a görcsös erőlködést, a vándorlást, a ritka és gyenge étkezéseket…
A rettenetes csoda most is, mint mindig, az élet. Másszóval: a munka, az erőlködés, a kínlódás, a trükk. Rettenetes csoda maga az a tény, hogy e csúcshurutos bűvészek még élnek, szomorú feleségükkel és satnya gyerekeikkel – és más, még rettenetesebb csodák teszik lehetővé az életüket. Az élet általában nem díjmentes. Szigorú illetékeket kell leróniok az embereknek, hogy bebizonyítsák létjogosultságukat. Mutatványokat kell végezni, mert különben könnyen bajba kerülhet az ember. Ott szemközt a tölgyeknek könnyebb a dolguk, minden tavasszal bemutatják ismert számukat a zöld levelekkel és senki sem zaklatja őket. Néha ráadást adnak szívességből, ha fúj a szél, ügyesen zizegtetik a leveleiket – ennyi az egész. Az embereknek azonban bonyolultabb csodákkal kell szolgálniok. (Az idő rabságában. 1935. június 21.)

Folytatjuk

2017. szeptember 3.

Szóljon hozzá!