Talán egy fénykép ez az egész / Király József

„Egymástól tanulhatunk a legtöbbet”

A színész arca – a világ arca. A színház arcát színészei jelentik. Ha a színházat szidod, színészeit kárhoztatod, őket ütöd pofon. A színész mindig kint áll, a legveszélyesebb időkben is, a sokasággal szemközt. Őt lehet megkövezni. Az ő hátán csattanhat az ostor. Kivételes sors az övé. S ahogy a színház arcát színészei alkotják, úgy városa, területe ábrázatán is sajátos jegyben tündököl a színház. Megérteni, elfogadni egy kis világot, a szűkebb pátriát, egy tájegységet nem lehet anélkül, hogy arcának jegyeit sorra ki ne bontsuk. (Az „itt és most” és „itt és mást” jegyében…)
Király József, a sepsiszentgyörgyi állami magyar színház művésze pár hónapja nyugdíjas. Neve összeforrt a színházzal, és a határainkon túl sem ismeretlen.

– Jóska bácsi, nálad fiatalabb lelkű és szellemű színész kevés van, kritikusaid bölcsnek is neveznek. Annyi szerep, színházi évad áll mögötted! Nyugdíjaztatásodkor igazgatód szép búcsúztatójában elmondta: te és feleséged, Bokor Ilona annyira eggyé váltatok a sepsiszentgyörgyi színházzal, hogy akár képviselhetitek is. Szerencsémnek tartom, hogy megismerhettelek és játszhattam is melletted. Kérlek, mesélj erről a hivatásról. Az életedről, pályádról…
– Nem kezdhetem azzal, hogy véletlenül lett belőlem színész, mert ez nem volna igaz, bár divatosan hangzana. Én mindig is színész akartam lenni. Sportoltam, futballoztam is. Aktív játékos voltam a kolozsvári KAC-ban. És lelkes színházrajongó. Sokszor belopóztam a sétatéri színházba és végignéztem a próbákat. A futballozás mellett elvégeztem Hetényinél a hároméves magán színiiskolát. Egyszer Jódi Károly – aki akkor színtársulatával Dés, Beszterce környékén játszott – megnézett egy vizsgaelőadást. Én akkor már végzős diák voltam, A kis gróf című előadásban kisegítettem a diákokat. Akkor látott Jódi és meghívott a társulatához egy szerepre. A János vitézben Kukorica Jancsit kellett eljátszanom. 1934-35.-ig ment ez így párhuzamosan, a futball és a színház. Nem tudtam dönteni. Nem is volt rá szükség. Végül egy sérülés után a futballozásról le kellett mondanom. De a színházat mindig is jobban szerettem.


– Milyen színésznek tartod magad?
– A színházban soha nem voltam hivatalnok. Vannak, akik pontosan bejönnek a próbára, pontosan haza is mennek, csak éppen lelketlenül dolgoznak. Nem lehet kifogásolni rajtuk semmit, ott vannak, csak éppen nem lobog bennük az a hatalmas szerelem, ami a színészt kivételes egyéniséggé teheti. Ők a hivatalnokok. A színház varázsa messziről elkerülte őket. Én nem tudtam ilyen lenni. Alig vártam, hogy bemehessek a színházba s előadás végeztével nehezen tudtam elszakadni. Soha el sem tudtam képzelni, mit tehetnék színház nélkül. Ami a munkát illeti, azok közé sorolom magam, akik ráéreznek a szerepre. A darab olvasása után már tudom, milyennek kell lennem, rátapintok a szerep lényegére. Nem nevezném csupán ösztönös módszernek, mert tudatosítom is magamban, és mindenkor ellenőrzöm is a legelső benyomást.
– Mi a titka annak, hogy soha nem fásultál el, és képes voltál mindig újat, mást akarni, olykor fiatalabb kollegákat is lepipálva?
– A közönség szeretete, a vele való kapcsolat tart fiatalon. Elmehettem volna más színházhoz, de nem akartam. A székely ember kicsit merev, hideg, nehezen fogad be, a történelem zárkózottabbakká nevelte őket, de akit egyszer befogadnak, azt örökre vállalják. Én úgy érzem, engem vállaltak, és én is őket. Nem tudnék elmenni innen. Fiatal korom óta Jóska bácsi voltam mindenkinek. Ismernek, elismernek és szeretnek. Otthon vagyok közöttük. Ez a legtöbb, amit egy színész elérhet, a közönség tisztelete és szeretete. Másrészt az egészség adja meg azt az erőt, azt a szellemi erőt, ami képessé tesz, frissen tart. Készenlétben egy új szerepre, új feladatra. És a színház iránti szeretetem. Ami kis szabadidőm volt, azt mindig a színházban töltöttem. Csak az lehet igaz színész, aki teljes életét a színháznak szenteli. Nekem a színház az életemet jelenti. Még nem érzem, hogy nyugdíjas vagyok, még szükség van rám, játszom majdnem minden darabban, de hogy milyen lesz, mikor majd nem kell bejönnöm a színházba, nem tudom. Ennél szebb pályát nem tudok elképzelni. Sajnos, hogy a szerepeidből nem marad semmi. A rádió és tévé egy keveset megőrizhet belőlük. De ehhez is szerencse kell.
– Először Tamási Áron Csalóka szivárványában láttalak. Hogyan tudtál oly szorosan azonosulni a Tamási figurákkal? Ez nagyon kevés színésznek sikerül. Ráadásul még kolozsvári is vagy… Azóta rengeteg Tamási darabban játszottál, mondhatni Tamási-színészként ismer és szeret a világ.
– Amikor sok Moliere darabot játszottunk, Moliere-színészként tartottak számon. Most Tamási-színész vagyok. Nem szeretem, ha színészt ráhúznak egy kaptafára. A jó színész minden szereppel tud azonosulni. Sok népszínműben játszottam. Szerettem az egyszerű embert ábrázolni. Tamási világa azonban egészen meghódított. Hőseiben annyi tisztaság, műveiben annyi jószándék, szeretet, emberség rejlik, hogy lehetetlen volt nem megszeretni. Tamási szerepeim kicsit hasonlítottak is egymásra. Az öreg bölcs székely, aki ha kell, furfanggal, ha kell, bátor kiállással mindig a jót akaró és nehézségekkel küzdő fiatalság mellett áll, őket támogatja. Fiatal szívvel és lelkesedéssel, sok szeretettel. Ezek az öreg székelyek szellemükben fiatalabbak a fiataloknál is. Bő humorú, erős és okos emberek.
– Mi a véleményed általában a színikritikáról?
– Sosem értettem, miként adatott meg egy embernek, hogy pálcát törjön egy színész fölött, aki hónapokig foglalkozik egy szereppel, egy darabbal, ismeri töviről hegyire, és mégis, jöhet egy kritikus, aki elintézheti három-négy mondattal, vagy csak annyival, hogy „voltak még…” Milyen jogon? Igazi színészi alakítást elemző, építő kritika nincs. A színész a közönségre van utalva egyedül. Azt megérzi, ha a közönség nem szereti. És ebbe bele is lehet pusztulni. A rossz kritikát pedig le kell nyelni és túl lehet élni.
– Milyen lenne az ideális színházigazgató?
– Ismernie kell a legaprólékosabban a színházat. Értenie kell hozzá és szeretnie. A színészeket, s a közönséget is. Értenie kellene a rendezéshez, a darabíráshoz. Ismernie kell közönségének igényeit. Ki kell tudnia elégíteni őket. Beleszólása legyen a rendezői, színészi munkába is, hogy ne adódhassanak olyan helyzetek, amikor egy rendező csak bizonyos gárdával, vagy színésszel dolgozik. Repertoár és szereposztásbeli véleményei legyenek. Hatalma legyen.
– Színész és rendező közt mikor a legszerencsésebb az együttműködés?
– Ha közös nevezőre tudják hozni a szándékaikat. A rendezőnek meg kell tudnia teremteni azt az alkotói légkört, amiben a színész alkotni tud. Én a legtöbbet Tompa Miklóstól tanultam. És sokat segített színésszé érésemben Delly Ferenc, Gróf László, Kőműves Nagy Lajos. Ők tudtak közeledni a színészhez, volt türelmük. Ki tudták bontani a színészből a szerepet. És tudom, hogy a legmodernebb és legfiatalabb színész is ezt igényli. Példa rá a Tamási: Vitéz lélek próbáin tanúsított hallatlan tisztelet Tompa Miklós rendezői módszere iránt. Ők, a fiatalok mondták, hogy rég nem dolgoztak ilyen nagyszerű hangulatban, ennyire igazán művészi alázattal a legkisebb szereplőtől a legnagyobbig.
– Mi különbözteti meg a színházat minden más művészettől?
– Az életessége. Az élő kapcsolat, amit megteremt. A színház mindig a rendszer szócsöve. A leghatékonyabb művészet. Emberábrázoló és emberformáló.
– Elavulhat-e egy színházi stílus? Egy színészi módszer? Porosodó hagyományokat fel lehet-e újítani?
– Én azt mondom, ha ma elővesszük Moliere-t, azt ma másképp kell játszani, mint tegnap. Ez természetes. A színház közönsége ma 70-80%-ban fiatal. Nekik a mai életet, mai módszerekkel kell játszani, bemutatni, hogy felkeltsük az érdeklődését. Nekik kell játszani, őket kell megnyerni a színháznak, hiszen az övék a jövő, a színház jövője is. Ha nem mondunk valami újat egy darabbal, nem érdemes elővenni. Tompa Gábor Woyzeck-jében például szívesen játszottam volna. Vagy itt van Az elveszett levél előadásunk. Nem volt rossz, de a brassói előadás nekem sokkal jobban tetszett. Az új volt. Korszerű, bátor kézzel nyúltak hozzá. A színész játékkedve hatszorosára nő ilyenkor.
– Melyek a vidéki színház, színész hátrányai? És előnyei? A vidékiség pejoratív értelmű minden esetben? Hogy válhat egy színház vidékiből olyanná, aminek homlokán dicsőség ez a jelző?
– Lehet nívós a vidéki színház, példa rá a régi Székely Színház. Aki igazi művész, az vidéken is az, sőt, itt még könnyebben kivirágozhat a művészete. A mi kis színházunk akar valamit, valami jót, nemeset, szépet. Még leülünk egymással beszélgetni színházról egy asztalhoz. Itt mindenki akar, és jól akar színházat csinálni. Ez a legfontosabb. Nem vagyunk közömbösek, lételemünk a színház. Ezek nagy szavaknak tűnnek, de így van. Nem minden társulat mondhatja ezt el magáról.
– Mit tanácsolnál a kezdő, fiatal színésznek? Mit kellene tennie, hogy hetvenéves korában is ilyen lobogó-lángú szeretet éljen benne a színjátszás iránt?
– Szeresse a színházat. Ne a rosszat tanulja el az idősebbektől. Éljen a színházban reggeltől estig, tanuljon, ne legyen fásult. Bízzon abban, hogy játszani fog. Ne legyen cinikus. Nézze meg az előadásokat többször is. A rosszból még többet lehet tanulni. Meg kell nézni a kollegákat. Egymástól tanulhatunk a legtöbbet. Legyen ott a próbán akkor is, ha nincs kiosztva, ha nem engedik, akkor leskelődjön, hallgatózzék, figyeljen. Törődjön magával, az egészségével. Dolgozzék még akkor is, ha nem játszik semmiben. Tanuljon meg egy szerepet. Verseket. És főleg vegyen részt a színház életében. Ne történhessen olyasmi, amiről ő nem tud. A színészi pályát a színpadon lehet megtanulni. Legyen lelkiismeretes és becsületes munka közben. Tisztelje kollegái munkáját. Olvasson, sportoljon.
– Te most is tornászol, ha jól tudom.
– Naponta háromszor. Csak azt kívánom minden fiatal színésznek, szeresse úgy a színházat, ahogy én. Most, hogy nyugdíjas lettem kétszeresen meg tudom becsülni a színházat. Tudom, mit jelent egy színész életében, ha játszik, ha sikere van, és tudom milyen, ha nincs szüksége rá a társulatnak. Annál rosszabb nincs, az maga a halál. Nagyon remélem hát, hogy játszhatok még és sokszor kisegíthetem a társulatot, azt a színházat, aminek a létrehozatalához, megteremtéséhez én is hozzájárultam. A sepsiszentgyörgyi színházat mi alapítottuk, hogy ilyen színház lett belőle, amilyennek ismerik országszerte és külföldön, nekünk is köszönhető. Erre vagyok a legbüszkébb.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható.

2017. szeptember 4.

Szóljon hozzá!