Nászta Katalin: Szörnyék

/Értelmező kézi szótáramból/

Háziszörnynek párja is van. Úgy lett szörnyella belőle, hogy befagyott. Egyszer csak visszavonta magát és hátracselezett, mint a rákok. Csakhogy ő ember volt. Nem adott, nem kért, nem szólt, nem beszélt vissza és nem is simogatott. Mondom: befagyott, mint a tej, ha télen kitetted a hóra. Reggel pedig csak a szilánkosra fagyott tejes vizet szopogathattad, ha kedved volt még hozzá. Vagy ha ráfanyalodtál, mert olyan éhes voltál. Pedig Szörnyella régen mosolyogni is tudott, meg kacagni, de akkor még nem háziszörny párja volt. Így van, amikor két ember szörnyen összetartozásra adja egymás fejét. Amit egy elhatározás indított útnak. Eldöntötték a jövőt és a múltat. Amit bevallottak félig-meddig, hagyván a jövőnek is belőle valami bevallanivalókat. Ó, Szörnyella nagyon tudott hideg lenni! Fel nem húzta volna a szoknyáját semmi pénzért s a nevetést is kimérte, mint boltos a kenyeret. Szinte pénzért. Itt vagyok, ha már neked vagyok, legyen elég. Mit kérsz még ráadást. Itt a meleg kenyér, oszt tessék. Megelégedni vele. Esténként az ágyba bújva nem majszolunk, mert morzsákkal lesz a lepedő tele. Szörnyella ekkor vált igazán önmagává. Este. Mikor a fények megereszkedtek feszes testén és elrejtették dús idomait. Paplan alá bújt, merev vigyázzba, és tűrt. Mint a festék, amíg le nem karcolták az edény faláról.
Olyan jól indult pedig az egész. Kitaláltak egy életformát maguknak, abba beleinkadrálódtak, felvágták a kiporciózott adagot a húsból, a tojásokat a hűtőbe rakták. Néha forró vízzel feleresztették a kádat, hogy a víztelen napok lerakódásait felsikálhassák. Egyenesen ültek az asztal mellett, kés, villa, kanál a szépen egymásra tett tányérok mellett, a mindig terítővel terített asztalon, reggel, délben, este. Híztak-gyarapodtak is rendesen. Duma nem volt, csak a legszükségesebb. Hiába nem nyitottak ajtót a szájnak. A sok csevegéstől kihűl az étel, vallották, meleget a gyomornak – ez tart életben. Meg a rend. A szavaknak sok becsülete nem volt, úgyis elszálltak mindegyre, vissza pedig nem halászhatták őket, a lepkefogó kiment divatból. Magukban őrizték azokat, azt tartván, ami bent, előbb utóbb megtalálja a kijáratot, ha fent nem, lent. És akkor vége minden feszültségnek. Oldódni az udvarra, vagy az utcára mentek, kisétálni magukból a fegyelmet a munkahelyig, vagy a piacig. Mikor hova vezetett éppen. Néha, hogy színesebb legyen, meghallgatták az öregeket a szomszédokról. Vagy a szomszédokat a szomszédokról, vagy a rokonokat a rokonokról, mikor ki tévedt éppen be hozzájuk. Ilyen is volt. Hogy többen ültek fegyelmezett – de azok már – hangosan az asztal mellett, csépelve a múltat-jövőt és a környezet-közeget. Meg akik abban voltak.
Amikor hazament mindenki a maga helyére, Szörnyella és Háziszörny tovább folytatták megkezdett hallgatásuk. Mosogatás, edényelrakás, sepregetés, rendrakás, ágyvetés, lefekvés, hancúrozásmentes alvások, álomtalan ébredés. Ha nagy ritkán mégis megszólaltak, elszörnyülködve mondogatták a vendégekről, hogy azok milyen szörnyűek voltak. S még csak nem is tudták ezt magukról! Mennyivel jobb nekünk, normálisoknak, nyugodtak meg. Bár nyugtalanok sohasem voltak. Szörnyella továbbra sem vált kedvessé, nem mosolygott, nem hancúrozott, kitakarított, felsepert, elmosogatott, kimosta a szennyest, kivasalt, teregetett – és másra hagyta az életet.

2017-08-31

2017. szeptember 6.

Szóljon hozzá!