Bálint György breviárium (38)

Tíz fillér egy menet a szamárfogaton, alig drágább egy villamos kisszakasznál és mennyivel kellemesebb. Csinos állat a szamár, karcsú lába van és nagyon szép szeme. Nagy, dióbarna, merengő és szomorú szem. Jó húsban van, szürke szőre sima és tiszta. Gazdája, egy jólöltözött fiatalember, sokra becsüli és ezért poétikus nevet adott neki. Madár – így hívják ezt a szamarat, mely gyermekeket visz kocsikázni a Dunaparton és környékén, jutányos áron. Kis piros kocsit vontat könnyedén. Most már kevés a munka, mert itt az ősz és a gyerekek nem igen járnak a parkba. Beülünk a kocsiba és egy nénike utánunk szól: „Szerencsés utat!”
Kellemesen gördül a kocsi az aszfalton. Az emberek megállnak a járdán és gyanakodva tekintenek utánunk. Gyerekek ujjal mutogatnak, egy földszinti ablakból idősebb hölgy néz ki elképedve. A nap langyosan süt és a tulsó parton szinte anyagtalanul kékek a hegyek. A fogat tulajdonosa álmatagon ül a bakon. „Felnőttebb házaspárok nem szoktak felülni?” – érdeklődünk kissé feszengve. „Dehogynem! Viszünk mi nagyapákat is” – mondja jóindulattal. Ez megnyugtat. A kocsi most kikanyarodik a Pozsonyi útra. Az élet itt már mozgalmasabb.
Mozgalmas az élet és kissé új színben mutatkozik, innét a szamárfogatból. Mint tudjuk, sok múlik az arányokon. Repülőgépből nézve semmivé csökkennek az emberi dolgok, az élet felülnézetből lapos, lassú és nagyvonalúan stilizált. Hiányoznak belőlük a felesleges részletek és minden részlet feleslegesnek bizonyul. Másképpen látszik az egész a kis kocsi üléséről, mely a dolgok rendes szintjénél alacsonyabb…
Az emberekre kissé fel kell nézni. Furcsa érzés ez. Madártávlatból egészen kicsinyek az emberek, szamártávlatból feltűnően nagyok, a magasból eltűnnek a részletek, innét viszont csak a részletek látszanak, perspektíva nélkül és a hatás mégis csaknem azonos. Mindkét szemszögből jelentéktelennek tűnik, amit csinálnak. Aktatáskákat, csomagokat visznek komoly arccal. Szavakat váltanak, melyek teljesen elvesztik értelmüket, mire a hangok leérnek ide az alacsony régióba. Fontos dolgokat mondanak egymásnak és mégis úgy tűnik, mintha szájuk hangtalanul mozogna, mint a halaké. Csodálkozva nézzük őket és nem értjük: mit számíthat az, ami harminc centiméterrel a fejünk felett történik. Ha egyszerűen magunk elé nézünk, csak mellénykivágásokat vagy brosstűket látunk. Itt végződnek az emberek, a fejük már valószínűtlen, talán csak optikai csalódás, ha akarjuk, elhisszük, ha nem akarjuk, nem. (Az idő rabságában. 1935. szeptember 23.)

Folytatjuk

2017. szeptember 7.

Szóljon hozzá!