Szemlér Ferenc: Brassó

1936-ban, a Révai kiadásában öt tanulmányból álló helytörténeti gyűjtemény jelent meg, Erdélyi városképek címmel. A könyv már csak azért is közérdeklődésnek örvendett, mert a bemutatásra került városok az erdélyi kultúra legrangosabb hordozói voltak, szerzőik pedig olyan ismert személyiségek, mint Maksay Albert (Kolozsvár), Tabéry Géza (Nagyvárad), Berde Mária (Enyed), Molter Károly (Marosvásárhely) és Szemlér Ferenc (Brassó).A tanulmányok, természetesen, közel száz esztendővel ezelőttig kísérték nyomon jelzett városaink életét és fejlődését, közülük most az egyik legérdekesebbről, a Brassót bemutató Szemlér-tanulmányról fújjuk le a port – fogadjuk mindenek előtt irodalmi bemutatás gyanánt. (csg)

1. HOGY SZÜLETIK EGY VÁROS

Csupa emlék ez a föld. —
A Csigahegyen vagy a Forráshegy alatt kőkorszakbeli emlékeket vet fel ma is a kutatók ásója. A határőrző székelyek, akik a déli gyepű kapuit vigyázták, mégsem találtak örömet ebben a tájban. A Barcaság lapos mezőin se házak, se kerítések nem mutatták emberi kéz nyomát. A Brasovia-vár unatkozó őrsége legfennebb csak a tömösi szoros felől idehangzó lármára figyelt fel néha-néha, vízimadarak zaja, gólyák kelepelése hangzott nyári lagymatag éjszakákon és ősszel békák brekegték hosszú és unalmas éneküket. Egyébként csend volt a tájon. A szláv és bolgár vándorok, akik megpihentek a dombok alján, csakhamar más lágyabb és kedvezőbb vidékre siettek.

Szinte örömmel vették a székelyek II. Endre parancsát, mely megszüntette a gyepűt és őrzőit az ország belsejébe rendelte. Helyettük páncélos lovagok, nehézléptű kézművesek, komor és nagyszakállú férfiak telepedtek meg a Barcaságon. A német lovagrend 1211-ben vonult be ide, hogy a király parancsára műveltséget és polgáriasultságot hozzon a puszta déli gyepű helyére. A lovagok és a kereskedők éles szeme mindjárt felfedezte a Cenk lábánál elterülő térséget és mintegy a messze kiterjedő puszta koronájául várost alapítottak a hegyek közé törekvő völgy mélyén. Egy utcasor volt Brassó még csak, a két oldalt sorakozó faházak szégyenlősen és esetten bújtak meg a zöld erdő alatt. A házak körül alacsony földsánc és gyenge deszkapalánk húzódott. Pár év alatt egy második és egy harmadik utca nőtt az első mellé s a házakból a munka erőteljes zaja hangzott ki. Tizennégy év múlva a német lovagrend büszkén mutatott az elvégzett munkára és úgy érezte, hogy az eddig kapott kiváltságok nem elegendők. Önállóságot akart, külön államot, amely csak a pápától függjön. De II. Endre hadseregével végigsepert a Barcaság már itt-ott kalászos mezején s a megtört és megtizedelt lovagrend elhagyta azt az országot, melyet álmaiban sajátjának akart. A kézművesek, a földművelők, a kereskedők azonban ittmaradtak. A város nagyobbodott és már nem csupán a templom fala épült kőből. Úgy látszott, mintha II. Endre céljai teljesedésbe mennének, mikor 1421-ben Amurat szultán Brassót felégette. Az egykori Brasovia vár menedéket nyújtott a polgárság egy részének, de a tanácsurakat, akik a Forráshegy várába menekültek, fogságba ejtette a győzelmes hadsereg. Tíz évvel később a török hiába ostromolta már Brassó kőfalait, melyet azóta egyetlen hadsereg sem tudott bevenni.

A brassói kereskedők és iparosok nyugodtan, erejük tudatában munkálkodhattak. Most tűnt csak ki, hogy az ősök milyen jól választottak. Brassó, amely a Barcaság legdélibb pontján, a szorosok közelében feküdt, szinte önmagától vált összekötővé kelet és nyugat között. A Kárpátokon túl elterülő tartományok ideküldték termékeiket és Flandria, Szilézia, a Rajna melléke Brassón keresztül juttatta keletre áruit. A város csakhamar több volt, mint a Barcaság többi települései. Már 1385-ben hozzálátott a hatalmas község a Fekete Templom építéséhez és messze vidékről vándoroltak munkások, kézművesek, építőmesterek, hogy Brassó díszét befejezzék. 1392-ben bolgár menekültek jelentek meg a városban s az épülő templom állványai csakhamar idegen beszédtől visszhangzottak. Javarészüket a tanács a város falain kívül, fent a hegyek között telepítette le. A templom építése egy évszázadig tartott. Ez alatt a kereskedő és iparos város magábaszívta a környék minden energiáját s egyben jólétet, békét és hatalmat sugárzott maga köré.
1533-ban tért vissza Németországból Johannes Honterus, ki könyveiben a megújított vallás tanait is magával hozta. De magával hozott egy különös, eddig nem látott eszközt is, melyet száz évvel azelőtt a mainzi patrícius, Gutenberg talált fel. Ezzel kezdődik tulajdonképpen Brassó messze évszázadokra kiterjedő szellemi élete és ezzel a nyomdával kezdődött az erdélyi szász reformáció is. Honterus alapítja Erdély első humanista iskoláját, melynek könyvtára a maga idejében a legnagyobb volt Erdélyben. Martinuzzi György úgy látszik veszélyesnek találta a brassói pap reformátori működését, mert felhívta Honterust, hogy védelmére magyarázó iratot terjesszen eléje. Honterus saját nyomdáján megszületett az erdélyi szászok hitetvalló könyve, „amely azonban a királynak és Fráter György kincstárnoknak igen ellenére vala”. De ettől a naptól kezdve 144 éven keresztül nem tűrte a katolikus vallást Honterus városa.

A szászok nem sokat törődtek Martinuzzival és Zápolyával, de még a törökkel sem és a Zsigmond király segítségével felépített falaikban bízva, nyugodtan folytatták napi foglalatosságaikat. A hatalmaskodó Báthory Gábor fejedelem azonban úgy találta, hogy a szászok kevés tisztelettel viseltetnek iránta s ellenük fordult hadseregével. Ám Brassót bevenni nem bírta és Weiss Mihály, a hatalmas főbíró, erejének tudatában mosolyogta le a vár alatt táborozó erdélyi sereget; a földvári csatát ugyan elvesztették a szászok, de jogaik és kiváltságaik érvényben maradtak továbbra is. 1658-ban tatárok törtek be a Barcaság termékeny völgyébe. A Brassó falairól vigyázó polgárok lángban álló falvakat, égre meredő füstoszlopokat láttak az éjszakában. A Barcaság elpusztult, de a város megmaradt. A kézművesek tovább dolgoztak, a kereskedők tovább küldték páncélos vitézektől kísért karavánjaikat kelet felé és a brassói szász polgár nyugodtan hajtotta álomra fejét, mert karavánjait megőrizték a vitézek és vagyonát megőrizte a város. A sors furcsasága, hogy mindazt a bajt és nyugtalanságot, amely ellen a brassói szászoknak a törökök, tatárok és Báthory Gáborral szemben sikerült megvédeni magukat, a Habsburgok esőstől hozták a városra. A szász krónikák csak fájdalommal vegyes megvetéssel emlékeznek meg az 1688-ban bekövetkezett császári uralomról, mely legnagyobbra értékelt javuktól, a függetlenségtől fosztotta meg őket. És mintha a természet, amely eddig oly kegyesen pártfogolta volna a várost, szintén elfordította volna arcát, 1689. április 21-én a tanácsház őrei riadtan verték félre a harangot. Valahol tűz támadt s a vész megállíthatatlanul terjedt tovább. Egymásután lobbantak lángra a házak s a nép és a tanácsurak tehetetlenül állottak vagyonuk megsemmisítőjével szemben. Elpusztult a Honterus alapította hatalmas könyvtár, tüzet fogott a templom tetőzete, a bezuhanó gerendák áttörték a boltozatot s a templom falát borító aranylemezeket leolvasztotta a hőség. Ettől a naptól fogva nevezik Fekete Templomnak. A város csakhamar felépült, de mint a lábbadozó beteg, alig tudott újból erőre kapni. A kuruckor bizonytalansága közepette az óvatos és számító kereskedők nem merték javaikat a kóbor csapatok támadásainak kitenni s az egykor virágzó Brassó a lassú, de biztos hanyatlás jeleit mutatja. A Barcaságon felégetett falvak, kipusztult gazdaságok maradtak csupán s a pár óv múlva kitörő rettenetes pestisjárvány szinte az egész lakosságot kipusztította.

A krónikák mindezideig csupán a szászokról beszélnek, de itt és ott elszórva a Barcaságon apró magyar és román telepek keletkeznek. Brassó városán kívül, nem messze a városfalaktól, már az első években magyar lakosság telepszik meg. Ott, ahol ma gyárak füstölnek az ég felé és Brassó leghatalmasabb ipartelepei sötétítik el a láthatárt, akkor magyar földművesek bámultak áhítozó szemmel a vastag falakra, melyek megett a gazdag szász polgárság vigyázta vagyonát. Bent a városban azonban a kereskedelem lassan idegen bevándoroltak kezébe került. Görögök, örmények alakítanak külön kereskedelmi társaságokat, melyek a román fejedelemségekkel, Konstantinápollyal, sőt Ázsiával lépnek összeköttetésbe. E gazdag kereskedők iskolákat, templomokat emelnek s a város lassan-lassan elveszíti zárt és változhatatlan német jellegét. Most már kiömlik a vastag falakon túlra is, éjszakára nem zárják be a hatalmas kapukat és az eddig a városfalakon kívül lakó földművelő nép egyszerre azon veszi észre magát, hogy ő is a város lakójává vált. Brassó története tulajdonképpen mindig iparosoknak és kereskedőknek története volt. Kereskedelem és ipar tette naggyá és tőlük függött egész élete. A vasúti vonal megnyitásával megváltozott az eddigi békés és szinte zavartalan fejlődés menete. A fuvarosok, akik tíz-tizenkét-lovas szekerekkel utaztak Bécsig vagy ellenkező irányban Konstantinápolyig és szállították a brassói kereskedő áruját, most hirtelen kereset nélkül maradtak. Az új ipartörvény feloszlatta a régi és hatalmas céheket s a szabad verseny friss, de viharos árama éltetve és rombolva söpört végig Brassó iparosságán. A szent és sérthetetlen szabályok szerint dolgozó iparosok elvesztették maguk alól a talajt és úgy látszott, mintha Brassó többé már nem találná meg magában azt az erőt, amely a környék uralkodó városává tette. A szász iparosok helyébe azonban csakhamar mások jöttek és a magyarság, amelyet eddig a szász városatyák óvatosan a falakon kívül tartottak, hirtelen tért és életet nyert.

Alig helyezkedett el Brassó az idők új követelményei között, más és még súlyosabb csapás tört rá. A Magyarország és Románia között eddig zavartalan kereskedelmi kapcsolatok egyszerre felbomlottak a kirobbant vámháborúk miatt. Brassó, melyet az évszázados összeköttetések szinte elválaszthatatlanul a Kárpátokon túli tartományokkal kapcsoltak össze, egyszerre elvesztette piacait. A görög, örmény és román kereskedők, mint a süllyedő hajót, hagyták oda a várost s a kongó piacokon, üres kereskedésekben, megállott gépek mellett, kétségbeesett polgárok tárgyalták a vámháború eshetőségeit. Ezekben az években Brassó többet vesztett, mint a tatárdúláskor. Akkor a keményfallal körülvett város, mint sziget állott meg a rácsapó hullámok között, de most falait lassan elhordta az idő s a szigetet magába ölelte a tenger. Az újból feléledő kereskedelem később Brassónak visszaadta régi fényét, de most már nem csupán az őslakosság vette ki részét a vagyongyűjtés izgalmaiból és örömeiből. Románok és magyarok versenyeztek az életért és a vagyonért, de ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy egy pillanatig sem voltak komoly versenytársak, a túlsúly a számbelileg egyre kevesbedő szászoké maradt. Az új uralom ezt az arányt nem változtatta meg. Azóta Brassó élénkebb lett, nagyobb lett, talán még gazdagabb is lett, de az arca ugyanaz maradt. Van benne valami, ami idegen ennek a komor és szinte középkoriasan ható városnak igazi lelkétől, de ez az időben rejlik, amit nem lehet megállítani vagy megváltoztatni.
Ami él és változtathatatlan, az Brassó mögött égnek meredő Cenk, az erdők zöld vagy réz lombja, amely hétszáz évvel ezelőtt éppen úgy suhogott a távoli szélben, mint ma.

Brassói panoráma – O. Netoliczka fotósműhelyéből

Következik: 2. Templom a holdfényben

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.

2017. szeptember 10.

1 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    Az itt körvonalazott történelmi összefoglalót nagyjából ismertem, de ami mindvégig magával ragadott, az a szerző szivből jövő rajongása, leplezetlen áhitata a Cenk alatti város iránt, ahol élete legnagyobb részét töltötte. Köszönöm, hogy olvaashattam.

Szóljon hozzá!