Talán egy fénykép ez az egész / Bálint Péter

„Akarhatnának többet, jobbat is tőlünk…”

Egyszerre végeztünk a főiskolán, együtt kerültünk Sepsiszentgyörgyre. Azonnal szerepet kapott és azóta sem esik le a színpadról. Ahogy a helyi lapban írták róla, ő a szépfiú nálunk. Lelkes, tehetséges, bár adottságaival nem bánik mindig a legokosabban. Kamaszkori szeleburdiság, olykor felelőtlenkedés jellemzi. Szélsőséges. Vagy nagyon jó kolléga, vagy nagyon rossz. Vagy nagyon szeret, vagy nagyon utál. Mint partner is ilyen, attól függően, mit játszik. Shaw Sosem lehet tudni-jában remek társ volt.  

Öröm, élvezet volt ikertestvérének lenni. Ha szereti a szerepét, lángol, ég benne, ha nem, megkeseríti az életed. Többször hívták Kolozsvárra. Mindig visszatartotta egy főszerep. Hol Csongor, hol Ábel. Gyermeki rajongással szereti a színházat. És roppant hiú erre.

– Mit tartasz a legfontosabbnak ezen a pályán? – kérdem tőle lakásukon, ahova saját kocsiján mentünk fel.
– Az ügyszeretetet. Ha valaki hivatásának választotta, kutya kötelessége a legszebben, a legcsodálatosabban csinálni – mert ez ügy! Fontosnak tartom a színházon belül az egymás iránti bizalmat, szeretetet. Ha valami nem sikerül, az azért van, mert irigyek, féltékenyek vagyunk egymásra. Ez általános színészbetegség. Jó lenne egy olyan kolóniát teremteni, ahol együtt élnénk, segítenénk egymást szakmai tanácsokkal… sokkal többre mehetnénk.

Magas, szürke szemű fiú. Három gyermek apja.

– Miért vagy éppen színész?
– Ez nagyon nehéz kérdés… Főiskolán szerencsémre mindig megúsztam ezt… csak közhelyekkel lehet válaszolni. Először is, mert szeretem. Ez az a hivatás, amelyben talán valami hasznosat is tudok csinálni, azzal, amit képviselek, képvisel a színház a közönséggel szemben. Amikor igazán sikerül valami, akkor adtam valamit az embereknek. Persze, nem tudom mindig a legmagasabb hőfokon művelni… Egy színész egész pályája során három-négy tökéletes alakítást, ha fel tud mutatni. Ez a maximum.
– Mi a legnagyobb hibád, és mi az erényed?
– Túl hamar akarom elérni a „kész”-t. Türelmetlen vagyok magammal. Bár hamar tanulom a szöveget… Nem fog ez dicsekvésnek hatni? Erényemnek tartom feltétlenül (mondták), hogy jó partner vagyok. Elvárom, hogy kapjak, de adok is.
– Milyen a jó partner?
– Akin látom, hogy azt éli, amit én, ugyanazt a helyzetet, abban benne van, azzal találkozunk. A rossz partnertől ideges leszek, indulatos, hangosabb rászólással próbálom figyelmeztetni, ha valami nem jó…
– Mennyit változott színházról alkotott elképzelésed, amióta elvégezted a főiskolát?
– Kívülről sokkal színesebb, mint belülről. Mikor kikerülsz, és színházat választasz magadnak, rájössz, hogy megvannak azok az apró kis hibák, amelyek sokszor gátolják a munkát, s tökéletes színház nincs is… Személy szerint nem csalódtam. A színházban sokkal inkább magadra vagy utalva. Vagy bírod a vesszőfutást, vagy kidőlsz a sorból. Soha nem értettem meg azokat a kollégákat, akik lázonganak, hogy nincsenek kiosztva. Ha valaki tehetséges, az csak kiderül róla, s akkor nem létezik, hogy ne játsszon. Minden színháznak megvan a panaszkórusa. Ha egyforma kaliberű színészek lennének, ott valami robbanás történne… Értékrendre pedig szükség van. S ez általában megvan a színházakban.

Nem vitatkozom. Neki ez a véleménye. Ő a szerencsés oldalról nézheti a dolgokat…

– Hogyan dolgozol egy szerepen?
– Ha kiosztanak egy főszerepre, rettenetesen lelkesen tudok örülni, mint a kisgyermek, ha valami nagyon várt ajándékot kap meg. Ünnep az a pár óra, nap, amíg magamba szívom, milyen feladat előtt is állok. Nagyon sokszor elolvasom a darabot. Általában itt tanulom a szöveget, a konyhában. Szentgyörgyön nem, de Szalontán például a Tündöklő Jeromost az állomáson is tanultam… Vizuálisan gondolkodom. Látom a helyzetet, megjelenik az egész előttem, akár egy film.
– Azt is látod, miként fogsz mozogni?
– A partnereimet is elképzelem, hogyan jönnek be…
– A rendezőkkel hogy tudsz a leginkább szót érteni?
– Sajnos, színházunkban elmúlt az a forró és alkotó légkör, ami például a Káin és Ábel próbáit jellemezte. Ott öt ember ugyanazt érezte, egyet akart. A rendezővel is egyetértettem akkor. A többi már plusz volt, a színésszel született adottság… Általában jó viszonyban vagyok a rendezőkkel. Van, aki kioszt, mert ismer és megbízik bennem. Van, aki nem oszt ki. Talán, ha lehetőségem lenne leülni, beszélgetni vele, végül megismerne. De hát a rendezők a saját színészeikkel dolgoznak… Fáj, hogy nem oszt ki mindenki… Az a kevés is jó volt, amit kaptam tőlük. Azt nem mondhatom, hogy tökéletes, mert ilyenből kevés gyűl össze ezen a pályán. Ha nem lenne annyi rosszindulat… Az a csapatszellem lenne jó, ami a Káin próbáit jellemezte. Codrescu, Tompa, Cseresznyés, Völgyesi, Kiss Attila*, Balogh András rendeztek. Jó lenne egy vérátömlesztés a hat magyar színház között, ha rendezőket cserélnének egymás között… Sajnos a rendezők sokszor megelégednek a középszerűvel. Ennél a színháznál nekem Völgyesi adta meg a lehetőséget, pedig nem ismert jobban másnál. Persze, nála is játsztam kisebb szerepeket, de lehetőséget ő adott. Kitűnő ízléssel tudta megszervezni a vígjátékokat is. Az anyagtól is függ a rendezés. Jó matériából könnyebb jót csinálni.
– Mire jó a színház?
– Népnevelésre, a szépre, a jóra, a tisztaságra nevel. S emellett szórakoztat… El kell gondolkoztatnia is a nézőt, ne hagyja közömbösen az, amit látott.
– Hogy „hullámoztál” eddig ezen a pályán?
– A fásultság a sok foglakoztatástól is bekövetkezhet, hogy nem jönnek be a nagy előadások, hogy nem kapsz megfelelő szerepet. Lehet, a kicsiket csak rutinból csináltam meg, de ez inkább az anyagtól függ. És nem szeretem azt, aki le akarja lőni a másik játékát a színpadon…
– Te fegyelmezettnek érzed magad ilyen szempontból?
– Igen.
– De azért nem mindig vagy az.
– Hát igen. Nem lehet mindig a legnívósabban csinálni. Emberek vagyunk, vannak hétköznapi gondjaink, s ezeket nem mindig tudod a kapusháznál hagyni. Egyik legnehezebb hivatás a mienk. Mert a néző megvette a jegyet, beül, s te úgy kell légy hangolva, hogy a néző el is higgye neked, amit játszol.
– Mennyire szolgálod ki a közönséget? Mennyire felelős a színház annak ízléséért?
– Van színész, aki mindenáron tetszeni akar. A közönségért vagyunk s ő értünk. Minden színész álma, hogy népszerű legyen! De úgy kell eljátszani a szerepet, hogy minőséget nyújtsunk, így lopjuk bele magunkat a szívébe. Ne szolgáld ki. Könnyű lenne olcsóságokhoz folyamodni és így adni el a bőrünket, de ez művészetellenes…
– Mégis gyakran elkövetjük.
– Igen, mert… nem tudunk ellenállni s ráteszünk még egy lapáttal.
– Milyen a jó kapcsolat, ami kialakul közted s a néző között?
– Csodálatos érzés, amikor tudod, hogy vezeted a hangulatát. Ezt a jó színész érzi. Olyan vagy, mint egy karmester, a zenekarral szemben. Óriási dolog, ha el tudod érni néha.
– Kiszólásokról mi a véleményed?
– Ilyet egy színész se tegyen. Önfegyelemmel tegye túl magát, úgy viselkedjen a színpadi helyzetben, hogy a közönség vegye észre, miről van szó…
– Te is kiszóltál már.
– Nem. Soha.
– Akkor csak kinéztél?
– Az más. Sokkal civilizáltabb forma. Sinkovits is kiszólt különben diákelőadáson, s ő mégis egy mérce…

Leginkább falun szokott előfordulni. A közönség lármás, nem színházhoz szokott, nem „civilizált” viselkedése sokszor elkeseríti a színészt, aki fent így csak kínlódik a szerepében. Van, aki úgy próbálja ezt feloldani, hogy rászól a közönségre. Volt rá példa. Van, aki csak dühösen kitekint. Mindkét „forma” visszás.

– Drámai és vígjátéki szerep között milyen különbséget érzel, ami a szerep megközelítést illeti? Hát a nézőtérrel kialakult kapcsolatot illetően?
– Egy drámai szerep nekem olyan, mint egy nagy oratórium, egy csodálatos templomi mise. ünnepélyes hozzáállást követel. Ha olyan súlyú a szerep. A színházban mindig nagyobb az ünnep, mikor drámát játszanak, s azt jól is sikerül megcsinálni. Vígjátékot játszani nehezebb, bár könnyebbnek tűnik. Sokan lenézik, pedig nehezebb fizikai megpróbáltatások elé is állít. A kaktusz virágát sem könnyű két és fél órán át végigtáncolni és énekelni. Nagy dolog szórakoztatni, önfeledté tenni a közönséget. S ezért a legnagyobb fizetség a taps. Ez az igazi siker, a jutalom. Soha nem fogom elfelejteni például a Káin és Ábel sikerét Pesten a Gyermekszínházban. Tizenhét percig tapsoltak, s előadás után egy órával is kint állt az utcán a közönség, vártak, vitték a csomagjainkat…
– Kollégával szoktál beszélni szerepgondjaidról?
– Többé-kevésbé. Ez attól is függ, milyen viszonyban vagyok civilben is vele. Sajnos keveset beszélünk a „szakmáról”. Mert sietünk, mert dolgunk van, mert ide vagy oda rohanunk. De voltak olyan próbák is, hogy bizony, vitatkoztunk az öltözőben. Általában, amikor nagy ügynek éreztük az előadást. A nagy darab ünnep a színházban. Olyankor a műszak is együtt lélegzik a színésszel. De hát nem tőlünk függ a repertoár…
– Milyen színészt kedvelsz?
– A jó színészt, aki sokoldalú. Lohinszky, Vadász, Csorba, Tarr ilyenek. Az igazi mindig ég a színpadon. Különben nincs két egyforma munkamódszer. Engem zavar, ha valaki nem tudja a szöveget, és súgni kell neki. Nekem a súgó csak biztonságból kell. Ha éled a szöveget, a helyzetet, nem adódhatnak bajok, de a szöveget tudni kell…
– Ha lenne egy színházad…?
– Kiváló összetételű truppal, olyanokkal, akik egytől egyig erre a pályára hivatottak, jó rendezőkkel és olyan adminisztrációval, műszakkal, akiknek szívügye a színház – csodákat lehetne művelni. Akik pedig nem ilyenek, azok más munkahelyet kereshetnének… Nagyobb lehetne a követelés a rendezők részéről irányunkban. Akarhatnának többet, jobbat is tőlünk…

Bálint Péterrel úgy vagyok kicsit, mint a testvéremmel. Ismerjük egymást, talán jobban is, mint gondolnánk. Valahogy nem tudom se dicsérni, se szidni. A sors ugyanazt életi velem is, amit vele, ha nem is ugyanúgy, de ugyanott… Nem mi választottuk egymást, a sors sodort együvé, egy színházhoz, egy pályára. Sokszor dicsérték a kritikák, de eleget szidták is, mikor hogy. Egy alakítását viszont méltatlanul elhallgatták. A szúzai mennyegző ifjú Besszosz-át. Játéka európai volt. Valószínű a rendező nem tulajdonított kellő fontosságot a szerepnek, ezért nem domborodhatott ki, de alakítása nagy lélegzetű, őszinte és nem mindennapi volt.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható:

2017. szeptember 11.

Szóljon hozzá!