Szemlér Ferenc: Brassó

2. TEMPLOM A HOLDFÉNYBEN

Brassó felett ugyanaz a tavaszi hold is, mely hűvösen és hidegen önti el fényével a bástyák itt-ott még ép tömbjét. Este 10—11 óra felé elcsitul a zaj, Brassó polgárai jól megérdemelt pihenőjükre térnek. Olyan csendes, olyan alvó az egész város, mintha a régen lemorzsolódott óriási kapuk zárját ma is páncélos vitézek őriznék, a tanácsház tornyában lassú, de biztos léptekkel járna fel és alá az őr és homlokához tartott kézzel figyelné, nem lobban-e fel valahol az éjszakában a rettenetes vörös láng. Az alvó házak felett hatalmasan és lenyűgözően mered az ég felé a Fekete Templom roppant teste. A holdfény végigömlik rajta és nyugtalan, sápadt ezüstjével eltünteti tompuló komorságát, kijavítja a kopott köveket és áttetszővé, szinte légiessé teszi a késői gótikának e kissé nehézkes alkotását.

Az építő ősök komor, meggondolt egyéniségükből átadtak valamit ennek a templomnak is. Sötét, erős tömege úgy áll a házak között, mint egy délnek fordult hullámtörő. Hiányzik belőle Nyugat gótikus templomainak könnyűsége és égfelé törése. A holdfény mintha felemelné, lebegővé tenné, de nappal érezzük a súlyt, amely a földhöz köti.
Körülötte eltörpülnek a házak s a Barcaság felől Brassó felé közelítő már messziről megpillantja, mintegy a hegyek zöld keretébe foglalva, a legyőzhetetlenül kiemelkedő erkölcsi törvényt. Az okos építőmesterek úgy tervezték ki az építés helyét, hogy bárhonnan közelítünk feléje, a templom mindig a szemhatár középpontjában áll. Szinte magába szívja, egyetlen hatalmas képpé testesíti ezt a várost, melynek zűrzavaros házsorai között a békét és állandóságot képviseli. Egyetlen tornya van csak. A másikat már nem tudták felépíteni, mert az évszázadig tartó munka folyamán elfogyott a pénz. Mint az egyik szárnyát elvesztett madár, így félszegen is kész kiszállani a köréje csoportosuló házak közül és ezzel az egyetlen toronnyal is hirdeti a középkori szellem küzdelmét a föld felé húzó anyaggal. A templom az első tatárdúláskor valószínűleg cisztercita szerzetesek építette, elpusztult templom helyén áll. A régi hajlék román stílusban épült és mintha a Fekete Templom is hordozna magában román stíluselemeket, ami bizonyos mértékben megkülönbözteti a nyugati gótika alkotásaitól. A messzi délre eljutott építőmester nem érezte már azt a folytonos, megszakítatlan szellemi közösséget, amely képessé tette volna a gótikus építőművészet követelményeinek tiszta megőrzésére. Kelet és Nyugat ütköző pontján kénytelen volt saját elképzeléseiből, vágyaiból és törekvéseiből meríteni és habár az alapot, a szellemet, a lényeget nem befolyásolhatta, külsőségekben és apró elrejtett vonásokban mégis eltért példányképeitől.
A Fekete Templom úgynevezett csarnoktemplom és nagyságával egyedülálló egész Románia területén.

A Fekete Templom bejárata / fortepan.hu, 1941

Külsejét az idő kissé megviselte, de a támasztó oszlopok tetején elhelyezett szobrok még itt-ott felismerhetők. Mária és Jézus, a keblét kitáró Megváltó, Szent Miklós, Erdély védőszentje és a templom építője, ki a templom kicsinyített mását tartja kezében, még egészen jól kivehetők. A templomépítő nevét nem ismerjük. Valószínűleg többen voltak, hiszen az építés kezdetétől eltelt száz év alatt az elhalt mesterek helyébe újak jöttek. Az, kinek emlékét a szobor őrzi, talán a híres Conradus Lapicida, aki a XV. század közepe táján Brassóban élt és várépítéseivel is nevet szerzett magának. Az északi oldalon ülő és térdeplő alakok díszítik a támoszlopokat. Közöttük egy esőmosta csonka szobor a templom tetőperemén áthajló fiatal legényt ábrázol, aki mérőónjával a fal egyenességet vizsgálja. A monda szerint a fiatal és becsvágyó mester bátran vállalkozott arra, hogy a veszélyes helyen megállapítsa a végzett munka pontosságát és mikor diadallal közölte lent várakozó társaival az eredményt, egyensúlyt vesztve bukott a mélybe. Mások szerint a fiatal mesterjelölt féltékeny szemmel nézte az öreg mester próbálkozásait, aki az ő munkájának dicsőségét is saját magának akarta megtartani és egy óvatlan pillanatban a mestert a mélybe taszította. A templomnak több bejárata van. Az egykori, talán keleties jellegű díszítéseket elmosta az idő és elpusztította a tűzvész. A keleti kapu bejárata felett nemrégiben tettek szabaddá egy kopott, de mégis pompázóan élő freskót, mely a gyermek Jézust karján tartó Máriát ábrázolja, lebegő szárnyú angyalok között. Két oldalán Szent Katalin és Szent Borbála és a kép bal sarkában Hollós Mátyás és Aragóniai Beatrix címere. A templom belsejében mintha évszázadok hűvössége csapna meg. Az ólomkeretes, felfelé nyíló ablakokon fehér, de mégis tompított fény sugárzik s a puritánul dísztelen falak nem nyugtatják meg a szemet. A terméskőből készült oszlopokon súlyosan nyugszik a hatvan méter magas boltozat. Az oszlopok eredeti 223 felületét valami barbárul javító kéz ostoba vakolatköntössel látta el s a kövek négyszögeit fehér mészvonallal húzta körül. Itt-ott, rejtettebb helyeken előtűnik a templom valódi teste, amelynek semmi szüksége sincs e takaró álarcra. Az álarc csak elfödi azt, ami benne ősi és megdönthetetlenül valóság. Az oszlopok koronája barokkos díszekkel terhes, ezeket már a tűzvész után helyezték rájuk. De mindez nem zavarja az óriási csarnok hatását, amely a fösvényen beszűrődő fény ellenére is roppant és lenyűgöző. A végtelenbe terjedő lélek igyekezett itt magát a végtelenség félelme elől határok közé kényszeríteni, de korlátait is nagyra és hatalmasra szabta, hogy földhöz kötöttségében is érezze a föld felett lebegő szellem elkívánkozó érzését. A szószékkel szemben levő oszlopon a város címere és felette az aranygyűrűt szájában tartó holló. Hunyadi János volt akkoriban Erdély kormányzója és Brassót úgy látszik, sokra értékelte a török ellen folytatott harcaiban. Ő adta a városatyáknak azt a tanácsot, hogy a már omladozó cenki várat tüntessék el a hegy ormáról, mert egy ellenséges támadás esetén csak veszélyes volna Brassóra. A város hálából legszebb épületének főoszlopán őrizte meg a törökverő hős emlékét s a holló úgy tartja csőrében a gyűrűt ma is, mint ötszáz évvel ezelőtt. A templom közepén hatalmas, vasból készült keresztelőmedence áll, amelyen régi gótikus számjegyekkel 1472 olvasható. A hajóban végig támlátlan padok, itt ültek sűrűn és kényelmetlenül a szász polgárasszonyok, míg férjeik az oldalhajóban felállított és már többnyire elkorhadt céh-üléseken foglaltak helyet. A céhek padjai ma is viselik az egykori felírásokat s a céhek jelvényeit. E padokat is már a nagy tűzvész után helyezték ide, mint ahogy a templom berendezésének minden fából való darabját újonnan kellett a hetven év múlva más tetővel ellátott templom számára elkészíteni. A mostani oltár is új szerzemény, 1866-ban készült csupán, a másik, melyet a tűzben elpusztult régi oltár helyébe állítottak, ma a sekrestyében van. A sekrestyében őrzik a Fekete Templom pompás templomi kincseit is, az arany és ezüst kelyheken lágy bensőséggel csillan meg ma is a fény, mint mikor még a híres brassói ötvösök áhítatos keze formálta remekbe őket. A legrégibb kelyhek a XVII. század elején születtek. Közöttük van egy, miben sem különbözik a többitől, pedig ez a „gonosztevők kelyhe”, amelyből a halálraítéltek vették magukhoz az utolsó úrvacsorát. Ünnepeken előhozzák a sekrestyéből a Fekete Templom igazi kincseit is, a száznál több keleti szőnyeget, melyek között a török szőnyegművészet mintáinak minden remekét megtalálhatjuk. A szőnyegeket lovagok és kereskedők hálás keze ajándékozta a templomnak azért a segedelemért, amelyben az Ur részesítette őket messzi karavánútjaikon.
E hideg és számító iparosnép valami legyőzhetetlen bizalommal fordult hűvös és józan Istene felé. Napjait munkával és komoly kereskedelemmel töltötte ki, de vasárnap felöltötte az ezüstkapcsos kék templomi köpenyt s a visszhangos csarnokban teleszájjal zengte dicsérő zsoltárait. Ha tanácsúr volt, vagy pap, vagy városbíró, a templom falába állították sírkövét. Az északi falon ügyetlen domborművek ábrázolják az ott pihenőket, akik ősi viseletekben, elmúlt hatalmuk jelvényeivel közömbösen tekintenek a látogatóra. A templom maga félig templom, félig emlékmű. Vasárnap és az istentiszteletek alatt a régi szász ősök jóval kevésbbé hívő unokái foglalják el a kényelmetlen padsorokat, de közönbös hétköznapokon kíváncsi látogatókat ereszt be az egyházfi „az arany kapun” s fejenként öt lejért bárki megtekintheti a templomot és a kincseket. A visszhangos hajóban az egyházfi három nyelven magyaráz és megtudhatjuk tőle, hogy a harang száznégy mázsa, az orgonának négyezer sípja van, hogy az egész templom a műemlékek bizottságának ellenőrzése alatt áll, de nem tudhatjuk meg azt, hogy mi ennek a templomnak igazi lelke. Ezt csak az érezheti, aki valamikor a templomudvar virágzó hársfái alatt összeszoruló gyermekszívvel hallgatta a harang tompa, mélységes óraütéseit és bár nem tudta, hogy hány sípja van az orgonának és micsoda súly az, ami feje felett függ, mégis nyugtalanul, félelemtől elszoruló torokkal gondolt a múló idő változó hullámverésére.

Következik: 3. Brassói séták

Forrás: Erdélyi városképek. Révai Kiadás, 1936.

2017. szeptember 11.

Szóljon hozzá!