Klasszikusok kézfogása: Ligeti Ernő

DARDZSILING

– Hát ön az? – hajolt közelebb feléje Campbell dr. és kíváncsian nézett körül a cellában.
Földre teritett gyékény a sarokban, négy gyalulatlan szekrény a fal mellett, két láb magas, nyolc hüvelyk széles tekercsek bennük, szeszélyes összevisszaságban; ládák a bejárónál, európai könyvek, pecsételő ostyák, palatábla; az egyik láda tetején néhány ing, főzőedény, el nem költött rizs egy cseréptálban.
Iscender láma barátságosan szorította meg a feléje nyújtott kezet s többi vendégeit is mélységes szeretettel invitálta, hogy foglaljanak helyet.
– Hát ön az? – kérdezte még egyszer az angol kormány főmegbizottja.
Iscender láma zavarba jött, természete nem bírta el, hogy az érdeklődés s a kíváncsiság tekintete sokáig nyugodjék rajta. Maga helyett a tibeti vakilra mutatott, aki némán állott a félhomályomságban, mellén összekulcsolt kezekkel:
– Őt csodálják uraim! A nagy tibeti tan letéteményesét. Mi vagyunk mi hozzája képest? Egyszerű philangi dasa, próbálkozó tanitványok… Boesássanak meg, hogy oly szegényesen élek, még székkel sem tudom megkínálni önöket.
– A tiszteletreméltó egyén saját díszében fénylik, ruházkodjék bár Kusha-füvel. Aki jó tulajdonokkal bir, eléggé fel van diszitve saját jó tulajdonaival – bólintott reá a vikal.
Iscender elgondolkozott e szavakon, önmagába mélyedt s mintha valahonnan berepült volna egy hang és más senki sem lett volna a cellában, csak ő és a Kalapinka-madár.
– A Knhgyur Dulla könyvének második kötetéből. Ez a passzus nagyon érdekes. Igen, egy pillanatra. Itt vannak az idevonatkozó jegyzeteim… Százhúsz, százhuszonegy… Bocsánat uraim, megint megfeledkeztem magamról – és már tekintete esdekelte is az európaiak elnézését.
– Mister – folytatta Campbell – én már régóta töröm a fejemet magukon. A lelküket akarom kiismerni, merthogy ide eljönnek a világ másik végéből, lábukról lekopik a szandál, megöregednek és reszkető inakkal elindulnak Tibet felé s összegyűjtenek negyvenezer szót – az angol kormánynak. Mondja Mister, mi az, ami idehozta mifelénk?
– És ön, hogy került ide? – fordította meg furcsa mosollyal Iscender a kérdést.
– Mit tudom én? – vonta a vállát Campbell. – Az angol imperializmusnak szüksége van Indiára. A britt lobogónak mindenütt ott kell lengenie. Mi expanzív lélek vagyunk, szivünk: a világkereskedelem és ha lélegzünk egyet, málhákkal megrakott hajók emelkednek a magasba. Én: rugó vagyok a gépezetben. Ma itt, holnap Párisban, holnapután Londonban, három hét mulva Kairóban. A rúpia és font sterling mindenhova elvisz. Hátam mögött hadsereg. De ön – önnek mi keresni valója van Indiában?
Iscender ránézett a másik európaira és az ő tekintetéből próbált olvasni.
– Bevallom – folytatta a másik – én a magam részéről nem gondolkodom ily matériálisan. De ideálisan sem; már rég leszámoltam ez európai fogalmakkal. Nos, nem birtam ki Európát, nem birom ki Ázsiát, nem birom ki önmagamat. Utazom, mert az utazás menekvés; beteg vagyok bizonnyal s mellesleg minden orvosságot kipróbálok. Külömben orvos is vagyok és malária ellen oltom a benszülőtteket.
Közbevágott a harmadik európai és szélesen kitárta az ablakot:
— Uraim, nézzenek oda: a Himalája! Lenn gyüröző fekete erdők Bengáliáig, háromezer kilométeres szélességben. De mögéjük ormok kerekedtek. Látják? Ijesztő gleccserek, végtelen fehérségeik, a gomolygó felhők pelyhei rajtuk. És csúcsok; kilencezer méter, csak pillanatra látni: Gaurizankar; a világ csúcsa; ember még nem ért fel odáig; értsék meg uraim, ember még nem nézett le ilyen magasból… Én azért vagyok itt, hogy holnap útra keljek, s elpusztuljak a végtelen akarásban.
– Ezt mind meg lehet érteni, de én önre vagyok kíváncsi – szólalt meg újra Campbell a kunyhó tulajdonosa felé fordítva arcát.
Iscender láma felállott s hangja már határozottabban csengett.
– Én, Uraim, hazajöttem.
– Hogy, hogy? s ugráltak fel a többiek is.
– Hazajöttem. Itthon vagyok.
– De magyarázza meg nekünk…
– Az imént Mr. Campbell az angol lélekről beszélt. Bevallom, nem ismerem az angol lelket. Én, nevetni fognak – magyar vagyok. Nem is magyar, székely. Transylvane-Siculus — óh, önök sohasem hallottak a mi fajtánkról… Erdély… csepp a tenger cseppjében. Székelynek lenni: egy porszem felkerekedik s huszonötévet tévelyeg a pusztában s megkeresi a másik porszemet. Igaz, közben végeztem mást is. Megtanultam vagy tizenhét nyelvet. Egy kissé behatoltam a keleti tudományok titkaiba. Valóban: összeírtam negyvenezer tibeti szót —hálából az önök kormányának – és itt egy alig észrevehető gúny érződött a hangján. – De nem, nem magamért. Ez csak véletlen, a tökéletlen jegyzeteim… De mi van ott tul a Himaláján? Fúrd keresztül a hegyet, gázolj keresztül mélységén, fölsárgállik a Góbi sivatag; ősmagyarok vannak, testvéreim, apró, mongol emberek, öcséim, bátyáim, Körösi Csoma Sándorok.
A kigyult arcra meglepve nézett a társaság, különösen a Himalája-utazót fogta el a lelkesedés:
– Folytassa Mister, folytassa!
– Hazánkat keresem, én, a világ legparányibb, legnyomorultabb népe. Szanszkrit szövegek fölé hajlok s magyarul olvasok, értik uraim? És olvasom, hogy: surata. Ez annyi nálunk, mint szerető. És olvasom, hogy: ata, ez nálunk egy az atyával. És iskhtan, annyit jelent, mint Isten, és magamra gondolok, Sikandar… Sándor vagyok és amikor a rizsestál után nyúlok, mintha otthon lennék Háromszéken, mert ott is tálnak mondják a tálat. – Nem untatja ez önöket, Uraim?
– Very interesant, sir, especelly interesant – válaszolt az egyik angol tiszt, kissé szórakozottan ütögette ostorával a csizmáját.
— Ha magam fajtájáról beszélek, nem vagyok szerény. Mennyit szenvedtem Kanumban! A környék csupa hó, kunyhómban nem volt melegitő tűz s alkonyat után világító mécses; s nem vala nyoszolyám sem. De én valék magamnak tűz, mécses és nyoszolya. Én , az ember égtem s lángoltam a hósivatagban. Nem én: hazám. És ez már nem is volt szenvedés… Hiszen mi mindig szenvedtünk, mi, otthon. Háromszéken a követ törjük s körmeinkkel kaparjuk ki az életet. Hegyeké zárva: kinlódó közösség. Ezer év. Mindig magunknak világítottunk. Rajongás volt a szövétnekünk, s a szélfuvalomban szerteszaladt a parazsunk. Senki nem törődött velünk; senki sem látott a szivünkbe, senki sem tudja, hogy kerültünk mi oda és ha elmerülünk, senki sem veszi észre, Hogy: voltunk. A mi utunkat, székelyek útját, nem szegélyezik gyarmatok. Nem sóhajtunk ki magunkból utrakész hajókat és lábunk nyomán nem fakad sinpár, telefon. A mi életünknek nincsenek realitásai, a mi utunk: Csaba útja.
— Vay of Chaba? What is that?
— Csaba útja, a Tejút. A csillagos ég rajongása. Csaba vezér patkója nyomán szikrát vetettek a meteorok. Égitestek cikkcakkjai a mi térképünk, így jöttünk mi át Ázsiából s igy megyünk vissza. Öregen, társtalanul, negyvenezer tibeti szóval a tarsolyunkban.
— Engedje meg Mister, de mindez nagyfokú elfogultság. Ugy tünteti fel a dolgot, mintha az Ön népe, hogy is mondjam csak, Isten kiválasztott népe volna.
– Bizonnyal az, mikép Izrael népe. Ki tudja, nem-e annak kóbor véréből eredtünk?! Sokszor hiszem is, mert csak amannál látok ennyi rajongást. Ennyi fájdalmat, ennyi magányosságot, ennyi áldozatra kész hajlandóságot. Zsidónak kell lennie annak, hogy valaki idejöjjön és nem ön magának, idegeneknek szedje össze negyvenezer szót. És néha lehunyom a szememet és az jut az eszembe: ha hazámból újra elindul valaki, hogy megkeresse az őshazát, az megint székely lesz. Vagy zsidó. Mit tudom én? El fog indulni utánam Magyarhonból egy toprongyos, sánta zsidó és valahol Bokkharában vagy Mongolországban ugyanazt fogja csinálni, amit én csináltam. Mert mi keletiek vagyunk. Társ nélkül állunk Európábau. A vérünk ide visszakerget…
– Érdekes, mennyire két hasonló lélek ön és tisztelt barátunk, a hegyimádó.
– Nem, én nem hegyet keresek. Nekem nem kell a magányosság ijesztő csúcsa. Az örök dermedés, ahol megszűnik az élet. Én, Körösi Csoma a magányosság utjain az embert, a társat, a testvéremet keresem…
– Na, Good by, sir. A nap múlik s nekünk egyéb dolgaink vannak. Vár az irodai munka s ugy gondolom, a többi urak is végezni óhajtják teendőiket.
Magukra maradtak: Körösi Csoma és a hindu oktató.
Csoma kinézett az ablakon. Ugy tetszett neki, hogy keresztül lát a Himaláján is. A hindu csendesen megszólalt:
— Uram, te mégsem vagy ázsiai. Te „faringi” maradsz, a szomorú fehér ember. Ládd, a hindu nem mászik hegyet, nem küzd, verekszik a természettel, mert benne, együtt van s nem kívüle. Teneked inég vágyaid vannak s ami bölcs tanaink éppen a vágyakat akarják kiirtani. Ez a tökéletesedés útja. Többet kellene olvasnod a Nirvána sutráját.
– A vágyaim?…
– Ha van hazád, találd meg önmagadban. Ott az őshaza – de… el fog jönni ennek is az ideje. Jusson eszedbe, figyelmeztettelek reá.
— A vágyaim? Kitörülni? Elfelejteni? Soha. Otthon Kovásznán, Enyeden, Göttingában mindig kifelé gondoltam. Kalkutában is kifelé. Dardzsilling! Mily édes szó ez! Mint a tea ize. Ide jönnek pihenni az angolok. Hűvös a levegő, kerti ágyak a szabadban. Feszül a tüdő. Európát csináltak belőle, Hindosztán nyaralóhelye… De én már holnap tovább megyek. Mennem kell. Vár a Góbi-sivatag.
*
Körösi Csoma néhány nap múlva megbetegedett. Kitört rajta a magával hurcolt malária. A rhaborborát, melyet a perzsa orvos hozott neki, visszautasította.
– Nem bizok az orvosságban. Mivel azonban kivánja, holnap reggel venni fogok belőle. A nap szállófélben, ma már késő.
Az európaiak is meglátogatták és Csoma lázas állapotában szünetlenül a jugarok országáról beszélt. Lassa és Cham között, Kina nyugati határán. Egyik-másik európai a mondásait igyekezett feljegyezni, de az elbeszélésnek összefüggése sokkal bonyolultabb volt, mintsem azt folyamatosan észben tartották volna. Egyszerűen: nem értették.
Európa számára már meghalt Csoma Sándor.
Kedvére kibeszélni magát már csak a hindu pappal tudta. Ez csendesen bólogatott és megigazította Csoma feje alatt az odahelyezett vándorkabátot. És belebámult a sárga arcba, kereste a lelket, hogy mikor lesz immár végképpen Körösi Csomából Iscender láma.
– Ugy érzem, – fogta meg ütőerét Csoma –, hogy meg fogok halni.
A hindu bólintott.
– Meg fogsz halni a végső bölcsességgel ajkadon. De még ma megleled az őshazát. Mond Uram, érzed-e már, hogy nincs vágy, csak nirvána? Mindazt ami történt eddig, keresztül fogod engedni magadon, mint egy szitán…
Körösi Csoma nagy erőltetéssel felkönyökölt.
– Tudod mi jut eszembe a te szitádról?.. Nálunk Háromszéken, Kovásznán alul csinálják a legfinomabb és a legkeresettebb szitákat. Borzasztó büszke vagyok rá. És te, micsoda rostakérgeink vannak! Vagy ha látnád a lólábra való szőrbékókat, amiket az apám csinált. Az aztán a finom dolog!
– A Nirvánára emlékezz, Szabi!
– Te, a Körös tiszta székelyfalu. Ott mindenki székely. Enyed az már más. Ott is nagyon jó volt, Hegedűs Sámuel uram a barátom volt…
– Uram, ha nem beszélsz a Nirvánáról, beszelj inkább az őshazáról: a jugarok országáról.
– Tudod, elárulhatok neked valamit. Én valaha verseket is irtam. „Dördül az égi sarok, villámuk az ég gyakor izben”. Persze te ezt nem érted, mert te a mi szitánkat sem érted, a borvizünket, a kovásznai sós tót, Csaba utját, semmit.
– Uram, beszélj inkább a vágyaidról, hiszen látom: a multad fog megölni téged. Nézd, még meggyógyulhatsz, holnap útra kelünk.
— Még csak Csaba útjáról beszélek neked. Barátaim elkisértek a domboldalig s ugy váltam le tőlük a napsütésben, mintha estérc visszajönnék. Letértem a dombról és egyre távolodtam ezer és ezer kilométereket. De már akkor: itt voltam. Már a Székelyföldön itt voltam, Dardzsilingben. És most: egykettő, újra otthon vagyok. Megállok a hegyoldalon, a bükkönyök alján s lassan leereszkedem a völgybe. Fütyörészve s oly könnyen lépek, mint egy ifjú katona. Hiszen: tudom, itt vagyok: s te is itt vagy s a Himalája is itt van s a halál is itt van s mégis azt mondom: Hegedűs Sámuel bátyám, megérkeztem, hogy vagy, mint szolgál a kedves egészséged?
– Látod: Ez a Csaba útja, – sóhajtott egy mélyet és nem tért többet magához.

Forrás: Ligeti Ernő: Vonósnégyes. Elbeszélések. Lapkiadó BT, Cluj-Kolozsvár, 1928

– Magyar Elektronikus Könyvtár

2017. szeptember 12.

Szóljon hozzá!